Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon

írta:
Földes Csaba
foldes@aida.lib.jgytf.u-szeged.hu

0. Szakmai becslések szerint a Föld lakóinak legalább 70 százaléka többnyelvű (vö. Oksaar 1992: 24). Ezzel összefüggésben kétségkívül nyelvpolitikai ellentmondás feszül a tekintetben, hogy a világon 4-5 ezer körüli nyelvet beszélnek, az országok száma 200, viszont csak alig 25 ország tekinti magát két- ill. többnyelvűnek. A közép-kelet-európai régió különösen gazdag etnikai, kulturális és nyelvi összetétele - habár a tudományos kutatás számára igen érdekes, sőt lebilincselő vizsgálati terep - a történelem során számos konfliktus forrása volt és a politika és társadalom számára a jelenben is nem kis kihívást jelent.

1. Az alábbiakban - áttekintő jelleggel - a Kárpát-medence (a történelmi és a mai Magyarország) példáján szemléltetjük e kérdéskör néhány releváns problémáját és a kezelésükre irányuló törekvéseket.

2. E vidék már a rómaiak óta, de legkésőbb a népvándorlás korától népek, kultúrák, nyelvek jellegzetes találkozási pontja volt (vö. részletesebben Ács 1984: 31 ff. és Arday/Hlavik 1988: 13 ff.).

X. századi megalapítása óta a magyar állam folyamatosan nagy számú nem magyar etnikumot foglalt magába. A történészek becslése és számításai szerint, a középkor végén (a XV. és XVI. század fordulóján) a Kárpát-medence egészére kiterjedő történelmi Magyarország lakosságának 80 százaléka volt magyar, 20 százaléka pedig más nemzetiségű. A nyugati, az északi és a keleti határzónában németek, a déli határok mentén szerbek, horvátok és szlovének éltek. A szlovákok északnyugaton alkottak összefüggő, kompakt területet, a románok főként Dél-Erdélybe települtek nagyobb számban.

Az oszmán-török hódítások kapcsán is jelentékenyen változott az ország demográfiai arculata. A törökök kiűzése után a XVII. század végén és a XVIII. század elején külföldi telepesek kerültek szervezett állami, egyházi vagy földesúri telepítési akciókkal elsősorban Dél- Magyarország és a Duna-mente elnéptelenedett területeire. Bevándorlásukkal a magyar állam etnikai-nemzetiségi térképe még sokszínűbbé vált. A mai Magyarország nemzetiségeinek többsége ettől a korszaktól számítja eredetét, itteni megtelepedését.

Identitásukat tekintve a kisebbségek évszázadokon át ún. „hungarus” tudatúak voltak, tehát Magyarországot tartották hazájuknak, ahol a hivatali ügyintézés, az egyház és a művelődés nyelve a latin volt, viszont a helyi közigazgatásban, az egyházközösségben, az iskolában és a mindennapi életben ki-ki anyanyelvét használhatta.

A nemzetiségek részéről a XVIII. század végén induló és a XIX. században megerősödő, polgári indíttatású nemzeti újjászületési mozgalmak elsősorban az irodalmi nyelvek megteremtését, elfogadtatását, terjesztését, majd hivatalossá tételét tűzték ki célul, a latin, a német és - kisebbségeklakta területeken - a magyar háttérbe szorításával. A nyelvi követeléseket a gazdaságiak és politikaiak megfogalmazása követte, így pl. 1848/1849-ben és 1861-ben a szerbek, románok és szlovákok vezetői a kulturális mellett a területi autonómia igényével léptek fel. Részben ennek megakadályozására jött létre a kiegyezés 1867-ben Ausztria és Magyarország között. Az ország ezt követően indult meg a modern polgári fejlődés útján. Az 1868-as nemzetiségi és népoktatási törvények haladónak számítottak Európában, és alapvetően biztosították szélesebb körben a kisebbségi anyanyelv használatát.

Az urbanizáció és az iparosodás egyre gyorsuló asszimilációt idézett elő. Mindenekelőtt a városlakó németek és a (korábban német és jiddis nyelvű) zsidóság, valamint a fővárosba és az iparvidékekre költöző szlovákok körében volt számottevő az elmagyarosodás, amely a többi nemzetiséget viszont kevésbé érintette.

A századforduló táján a hatalom és a magyar népesség részéről a tudatos elmagyarosítás egyre nagyobb méretet öltött. Legfőbb eszköze az iskola volt: a nemzetiségi nyelvek adminisztratív visszaszorításával a magyar nyelv domináns oktatását szorgalmazták (vö. az 1907-es Apponyi-féle törvényt). Továbbá előírták a nem-magyar eredetű helynevek - nem ritkán mesterkélt - magyar változatának használatát. Ezen intézkedések azonban ambivalens hatást értek el: alkalmanként - a kisebbségekben nem csekély ellenérzést keltve - inkább a nemzetiségi önazonosság-tudatot erősítették.

A történelmi Magyarország jellegzetesen multietnikus, többkultúrájú és soknyelvű állam volt. Az 1910-es népszámláláskor az összlakosság 45,5 százaléka vallotta magát nem-magyar anyanyelvűnek. 1920-ban az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés drámaian lecsökkentette az ország területét és lélekszámát. A kizárólag vagy részben nemzetiségek által lakott területek a szomszédos államokba kerültek, de e megnagyobbodott vagy újonnan létrejött „utódállamok” kompakt magyarlakta területeket is annektáltak: több mint hárommillió magyar szakadt el anyanemzetétől, mindmáig nagyságában jelentős és számottevő kulturális súllyal is bíró kisebbségi tömböket alkotva Romániában, Ukrajnában, Szlovákiában, Ausztriában, Szlovéniában, Horvátországban és Jugoszláviában. Az újonnan meghúzott határok Magyarországon viszont jelentősen lecsökkentették a nemzeti kisebbségek arányát.

A második világháborút közvetlenül követő események következtében feltűnően visszaesett Magyarországon a nemzeti kisebbségekhez tartozók ill. magukat annak vallók száma. 1945 és 1948 között a Potsdami Egyezmény alapján a magyarországi németek nagy részét Németországba telepítették át, más részüket jóvátétel címén szovjetunióbeli munkatáborokba hurcolták. Ennek keretében az ún. „kollektív felelősség” alapján a megtorló intézkedések így olyan vétleneket is sújtottak, akiknek egyedüli „háborús bűnük” német anyanyelvük vagy német származásuk volt.

Ebben az időszakban a szlovákság száma is drasztikusan visszaesett. 1945-ben a csehszlovák kormány a felvidéki magyarságot kollektíven vádolta meg háborús bűnösséggel, de teljes kitelepítésükhöz nem tudta megszerezni a győztes nagyhatalmak hozzájárulását. Ezért 1946- ban a magyar kormánnyal megállapodást kötött egy ún. „lakosságcseréről,” amelynek értelmében körülbelül 73.000 (más források szerint 60.000) magyarországi szlovák költözött át (önként) Csehszlovákiába és mintegy 110.000-115.000 (más források szerint 80.000) felvidéki magyar került át (az esetek többségében nem önként!) Magyarországra. A háború utáni időszak társadalmi fejlődését tekintve ez a kényszerű etnikai átrendeződés jelentős érvágást jelentett mindhárom etnikai közösség kulturális identitás-megőrzése és fejlődése szempontjából. A háborús események, a ki- és áttelepítések következtében mind a magyarországi német és szlovák, mind pedig a felvidéki (és kisebb mértékben a délvidéki és kárpátaljai) magyar nemzeti kisebbségek elveszítették legöntudatosabb rétegeik - értelmiségük - derékhadát.

3. A magyarországi kisebbségek lélekszámát meghatározni nehéz, jóformán lehetetlen feladat. Az 1980-as népszámlálás a kb. 10 millió 700 ezer lakosból kerekítve 31 ezer német, 27 ezer cigány, 20 ezer horvát, 16 ezer szlovák, 10 ezer román, három és félezer szerb és háromezer szlovén anyanyelvű polgárt mutatott ki. 1990-ben a mintegy 10 millió 400 ezres populációból kb. 38 ezren vallották magukat német, 48 ezren cigány, 18 ezren horvát, 13 ezren szlovák, 9 ezren román, háromezren szerb és két és félezren szlovén anyanyelvűnek. A nemzetiség szerinti kérdésre az alábbi értékeket kaptuk: (először az 1980-as, majd elválasztva az 1990-es adatokat adom meg.) német 11 ezer/30 ezer, cigány 6 ezer/142 ezer, horvát 13 ezer/13 ezer, szlovák 9 ezer/10 ezer, román 8 ezer/11 ezer, szerb 3 ezer/3 ezer és szlovén 2 ezer/2 ezer.

A kisebbségi szervezetek viszont ezektől nagyságrendileg különböző számarányból indulnak ki: a cigányok számát 400-600 ezerre, a németekét 200-220 ezerre, a szlovákokét 100-110 ezerre, a horvátokét 80-90 ezerre, a románokét 25 ezerre, a lengyelekét 10 ezerre, a szerbekét 5 ezerre, a szlovénekét úgyszintén 5 ezerre becsülik (Valamennyi számadat a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivataltól származik).

A fenti számok (1980 vs. 1990) valamint a becsült és a népszámlálási adatok közötti óriási eltérések érzékelhetően mutatják, hogy a kisebbséghez tartozás vállalásában az etnikai tudat(osság) erőssége, gyengesége mellett kimutathatóan szerepe van a negatív történelmi tapasztalatoknak: a ki- és áttelepítés a németeket és a szlovákokat érintette. Az elmúlt évtizedekben körükben volt a legalacsonyabb a bevallás aránya - a politikai légkör felszabadulásával párhuzamosan ezért emelkedik a magukat e kisebbségekhez tartozónak vallók száma.

Az etnikai-kulturális asszimilációt erősíti az a körülmény is, hogy - részben az említett népességmozgás következményeként - ma a németek 66 százaléka, a szlovákok 53 százaléka olyan településeken él, ahol arányuk az összlakosságon belül nem éri el a 25 százalékot. Ezzel szemben a szerbek, horvátok, szlovének és a románok fele olyan településeken lakik, ahol ők alkotják a többséget.

4. A magyarországi kisebbségeknek a társadalomban betöltött helyzetét ma az 1990. évi XL. törvénnyel kiegészített alkotmány 68. paragrafusa rögzíti, kimondva, hogy a Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők. Nemzeti kisebbségen olyan magyarországi autochton népcsoportot értünk, melyek a Magyar Köztársaság állampolgárai, de más nyelv- ill. kulturális nemzethez tartoznak és ezáltal kettős az identitástudatuk, ilyenek például a magyarországi németek. Etnikai kisebbségnek a cigányok számítanak, lévén, hogy az ő hátterükben nem áll másik, Magyarországon kívüli, anyanemzet. Az alkotmány garantálja a kisebbségek számára kollektív - a kollektív szó fontos! - részvételüket a közéletben, helyi és országos önkormányzatok létrehozását, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól 1993. július 7-én 96 százalékos többséggel elfogadott 1993. évi LXXVII.tv. törvény egyéni, valamint kollektív jellegű kisebbségi jogokat - személyi elvű (perszonális) autonómiára és önkormányzatok létrehozására való jogot - biztosított a Magyarországon honos 13 kisebbségnek, melyek a következők: a bolgár, a cigány, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán. Ennek szellemében a kisebbségi települési önkormányzatok száma jelenleg 745, ebből a legtöbb a cigányoké: 403 és a németeké: 163 (1998. februári állapot, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal adatai).

A kisebbségek Magyarországon viszonylag csekély számuk ellenére nagy területen helyezkednek el. A 19 megyéből 18-ban élnek - ha helyenként csak jelentéktelen számban is és többnyire a magyar lakossággal és/vagy más népcsoportokkal keverten - nemzetiségiek, akiknek identitástudata a történelmileg kialakult szórványhelyzet miatt elsősorban a konkrét lakóhelyhez kötődik, és így a kisebbségiek csak csekélyebb mértékben táplálnak érzelmi- önazonossági kapcsolatot etnikai csoportjuknak az ország más vidékein élő részeivel. Különösen jellemző ez a németekre (akik 16 megyében élnek kisebb-nagyobb számban) és a szlovákokra, de a hazai horvát, szerb és szlovén nemzetiségűek is 11 megyében és Budapesten helyezkednek el.

Részben területi szétszórtságuk és az utóbbi évtizedekben felgyorsult iparosodási és városiasodási folyamat következtében a kisebbségek messzemenően integrálódtak az ország gazdasági, társadalmi és kulturális szerkezetébe. Azok a mélyreható gazdasági és társadalmi átalakulások, amelyek a mai Magyarországot általában jellemzik, a nemzeti kisebbségeket is azonos vagy hasonló módon érintik. Összességében tehát a társadalmi struktúrában nagyobb különbségek vannak földrajzi régiónként, mint etnikai csoportonként - legalábbis a nemzeti kisebbségek esetében; a cigány etnikum helyzete viszont merőben más, ez a hagyományos kisebbségpolitikai eszközrendszertől eltérő módszerekkel kezelendő és jellemezhető kérdéskör. Megállapítható, hogy a Magyar Köztársaság területén honos (autochton) nemzeti kisebbségek mindegyikére jellemző az erőteljes szórványhelyzet, a kettős identitás, az előrehaladott asszimiláció, az egyre jobban teret hódító nyelvvesztési folyamat és az erős érzelmi, kulturális kötődés Magyarországhoz. Mindemellett a rendszerváltás óta, az 1990-es években bizonyos vonatkozásaiban érezhető a nemzetiségi nyelvek és kultúrák, a kisebbségi identitás és a kisebbségi létforma felértékelődése.

5. A nemzeti kisebbségek magyarországi letelepedésének időpontja és társadalmi- kulturális színvonaluk nyelvük, nyelvhasználatuk és nyelvi attitűdjeik mai állapotában is visszatükröződik. Többnyire még a nemzeti nyelvújítások létrejötte előtt hagyták el anyaországukat és kerültek a magyar állam keretébe. Ebből a tényből következően ma beszélt élő nyelvük (nyelvjárásaik) általában archaikus nyelvi változatok és az országon belül sem alkotnak egységet, sőt néhány esetben annyira elkülönülnek egymástól, hogy a standard nyelvváltozat közbeiktatása nélkül a kölcsönös megértés igen nehéz. A kisebbségi nyelv standard változatát (az anyanemzet mai köznyelvét) viszont a magyarországi nemzetiségi lakosságnak csak kisebb - és általában iskolázott, fiatalabb - hányada ismeri.

Így például jól megfigyelhető ez a különbség a német standard nyelvet jelentő ‘Hochdeutsch’ és a helyi dialektális változatot jelölő ‘Mundart’ között, figyelembe véve, hogy az utóbbi csupán összefoglaló neve a bajor, a frank vagy ritkábban a sváb eredetű kevert tájnyelveknek, amelyek az őshaza különféle nyelvi örökségét őrzik napjainkig.

Szerteágazó szociokulturális okok következtében a Magyarországon élő kisebbségi lakosság napjainkban gyakorlatilag valamilyen formában két- ill. többnyelvű (vö. Földes 1996). Csak ritka kivételként bukkanunk olyan kizárólag nagyon idős személyre, főként nőkre, akik keveset vagy egyáltalán nem beszélnek magyarul. A kétnyelvűséget az idősebbeknél általában a nemzetiségi tájnyelv, a közép- és fiatalabb korosztályokban a magyar nyelv dominanciája jellemzi. Az iskolás korban levőket sajátos nehézségek elé állítja az a tény, hogy az ő kétnyelvűségük lényegében háromnyelvűség: egy sajátos triglosszia, melynek komponensei a nemzetiségi tájnyelv (az etnikai származás, a családi kapcsolatok nyelve) a nemzetiségi nyelv standard változata (részben az iskola, a sajtó és meghatározott kulturális tevékenységek nyelve) a magyar standard nyelv (részben az iskola, de főként a körülvevő társadalmi közeg domináns nyelve), melyekhez a beszélő nyelvi repertoárjában nem egyszer más kisebbségi nyelvek regionális változatai is társulnak. Ez a nyelvi és vele kulturális konstelláció a szocializáció során sokszor egymást keresztező hármas követelményrendszert támaszt a kisebbségi fiatallal szemben. Ez a körülmény - amely lehet hátrányos helyzet, de a többnyelvűség és az interkulturalitás tekintetében elsőrangú esély, lehetőség is - esetenként komoly emberi és pedagógiai kihívást jelent tanulók és pedagógusok számára egyaránt.

Hivatkozott szakirodalom

Ács, Zoltán (1984): Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. Budapest: Kossuth.
Arday, Lajos/Hlavik, György (1988): Adatok, tények a magyarországi nemzetiségekről. Budapest: Kossuth.
Földes, Csaba (1996): Mehrsprachigkeit, Sprachenkontakt und Sprachenmischung. Flensburg: Univ. (Flensburger Papiere zur Mehrsprachigkeit und Kulturenvielfalt im Unterricht; 14/15).
Oksaar, Els (1992): Mehrsprachigkeit. In: IDS-Sprachreport 2-3/1996, p. 23-26.

Katalógus