A NYELV MINT A MANIPULÁCIÓ ESZKÖZE

 

Bańczerowski Janusz

 

 

A természetes nyelv, mint alapvető mentális-társadalmi képződmény, sajátos kultúrarchivum, amely az adott közösség anyagi és szellemi tapasztalatát, axiológiai rendszerét, világnézetét, magatartási mintáit, a világhoz fűződő emocionális viszonyát, tehát a világ modelljét tartalmazza. A nyelv grammatikai és lexikális struktúráiban, a közlések formáiban és jelentésében megnyilvánul a világ nyelvi képe, valamint az a mód, ahogyan az adott nyelv- és kultúrközösség felfogja és értelmezi ezt a világot. Az emberek közötti információcsere elsősorban a nyelv segítségével valósulhat meg. Ennek tükrében az adó és a vevő egy alapvető kommunikációs közösséget alkot. Így a nyelvet kezdettől fogva társadalmi jelenségnek kell tekintenünk. A modern technikának köszönhetően az emberek közötti információcsere egyre kevésbé függ az adás - vétel helyétől, ill. idejétől. Olyan világban élünk, amelyben valóságos forradalom zajlik az információt továbbító technikák területén. Ezzel párhuzamosan óriási információs központok jöttek/jönnek létre, amelyek az információt a vevők millióihoz továbbítják. Mindez azonban komoly veszélyeket is rejt magában. A közlés adója és vevője egyre inkább névtelenné válik, és ennek következtében a dialógus, amely az információcsere alapját képezi, könnyen egyirányú monológgá változhat. Ez olyan helyzetet teremt, amelyben a vevő gyakorlatilag olyan információra van ráutalva, amelynek az objektivitása és igazsága a névtelen adó akaratától függ. A nyelv nem más, mint eszköz, amely mindig alá van rendelve a nyelvhasználók akaratának, tehát meghatározott célokat és érdekeket szolgál, amelyeket a közlés adója jelöl ki a vevő számára. Az igazi veszély azonban akkor jelenik meg, amikor az informáláshoz való jog és/vagy lehetőség csak egy csoportot, illetve csak az egyik felet illeti meg, pl. a hatalmát gyakorló elitet. Az a törekvés, illetve az a kísértés, hogy a nyelv a kívánt, óhajtott társadalmi magatartások, gondolkodási és minősítési módok kialakításának eszköze legyen, nem új keletű. Általában az olyan politikai rendszerekre jellemző, amelyekben hiányoznak a demokratikus intézmények, és ahol a kisebbség akarata szemben áll a többségi akarattal. A nyelv funkciója ez esetben tulajdonképpen csak a perszvázióra (meggyőzésre) korlátozódik, azaz a vevő kényszerítésére, hogy az adó nézeteit fogadja el egyedüli igaznak és helyesnek. Ilyen körülmények között a nyelv nem teljesítheti az információközvetítés eredeti, természetes funkcióját, és a manipuláció eszközévé, egyben áldozatává is válik.

Érdemes megjegyezni, hogy a nyelv használatának fontosságára már az ókorban is felfigyeltek, és ebben nagy szerepe volt a görög retorikának. Theophrastus (Kr. e. 372-287 ) például, aki Platón és Arisztotelész tanítványa volt, nagyon világosan elkülönítette a sze­mantikát a pragmatikától. Ammonios a következőket írja: "Theophrastus filozófus szerint a beszéd két viszonyfajta közepette jön létre. Először, a hallgatókhoz való viszonyról van szó, akiknek a beszéd valamit jelent, másodszor a tárgyakhoz való viszonyról, amelyekkel a beszélők saját meggyőződésüket akarják ráerőltetni a hallgatókra. A beszédnek a hallgatók­hoz való viszonya a poétika és a retorika tárgya, (...) a beszédnek a tárgyakhoz való viszonyával pedig főként a filozófus foglalkozik, aki egyrészt leleplezi a hazugságot, másrészt pedig bizonyítja az igazságot." (Az idézet Dąmbska könyvéből való: 1984. 53.) A beszéd denotatív és deskriptív funkciója, valamint a beszéd, mint a hallgatóra gyakorolt hatásesz­köz közötti különbségre már sokkal korábban felfigyeltek a görög szellemi kultúrában, nevezetesen a bíróságok előtt tartott vád-, illetve védőbeszédeknek a művészete kapcsán. Ilyen beszédekről, mint tudjuk, nagyon híres volt a szicíliai Szirakuza, különösen a Kr.e. V. században. Szükség volt a nyelv pragmatikai funkcióinak elméletére az athéni társadalmi élet gyakorlatában is. Az állam polgárait meg kellett győzni, a meghozott törvények helyessé­géről, meg kellett szervezni a bel- és külpolitika támogatását. Amikor felszínre kerültek az ellentétes nézetek, meg kellett győzni, vagy legalább az érvek és a perszvázió erejével el kellett hallgattatni az ellenzéket. A vádlott sorsa néha egyáltalán nem az érvek súlyától, hanem kizárólag az emberi emóciókra a szavak segítségével kifejtett hatástól függött. Tisztában volt ezzel Szókratész is, amikor mint vádlott (istentagadásért, valamint az ifjúság megrontásáért) a bíróság előtt azt mondta: "Nem azért vesztettem, mert az érvem kevés, hanem kevés a szemérmetlenségem és az arcátlanságom, és nincs kedvem olyan dolgokat mondani nektek, amelyeket szívesen hallgatnátok; ha jajgatnék és sírnék, ha nem tudom, mit csinalnék, ,,a méltóságomhoz nem illő dolgokat mondanék". (Idézet Dąmbska könyvéból: 1984: 54,). Akkor is nagyon jól tudták, hogyan kell a politikai játszmákban, és a hatalomért folyó harcban manipulálni a szavak segítségével. Ahogy Thuküdidész írta: "Ha igazolni akarjuk az eddig kifogásolható tettet, akkor általában megváltoztatjuk a szó jelentését" (Daninos 1924: 444).

Az igazság és a hamisság kérdése alapvető jelentőségű a szóetika számára. Az igazmondás az általános felfogás szerint tulajdonképpen azt jelenti, hogy a beszélő őszintén hisz abban, hogy az, amit mond igaz. Természetesen előfordulhat, hogy valaki nem őszintén, saját meggyőződésével ellentétben, véletlenül igazat mond. Ez viszont nem változtathatja  meg azt a tényt, hogy be akarta csapni a partnerét, mivel végső soron a kommunikatív intenció számít. De ez fordítva is igaz. Ha valaki valamit állít, ami megfelel saját meggyőződésének, de nem tükrözi a valós helyzetet, akkor tulajdonképpen nem hazudik, csak téved. Az őszinteséget Austin és Searle a kommunikációs boldogság elérése egyik alapvető feltételének tartják. Austin is arra figyelmeztet, hogy a beszédaktusban bizonyos feltételek figyelmen kívül hagyása azt eredményezi, hogy az adott illokúciós cselekvés nem valósul meg. Olyan esetekben viszont, amikor a beszélőből hiányzik a szükséges intenció ahhoz, hogy végrehajtsa az adott beszédaktust, az illokúciós cselekvés megvalósulhat, de ez már visszaélésnek minősül. Az a személy például, aki valakinek gratulál, azt csak akkor tegye meg, ha valóban hisz abban, hogy az illető megérdemelte az elismerést, ezért csodálja őt, és őszinte érzéssel viszonyul hozzá. Az, aki valakinek tanácsot ad, legyen meggyőződve arról, hogy az, amit javasol az interlokutornak, az  a legjobb számára. Az, aki ígéretet tesz, legyen tudatában annak, hogy azt be is kell tartania, mert az ezzel ellentétes intenció a megnyilatkozást üressé, és csalfává teszi. Searle hangsúlyozza, hogy a hazug magatartás csak akkor lehetséges, ha az illokuciós cselekvés az adó pszichikai állapota kifejezőjének tudható be. Felvetődik a kérdés, hogy vajon az igazság abszolút értéket képvisel-e? Vajon kívánatos-e az igazmondás minden szituációban? Az igazság kimondása bizonyos esetekben fájdalmas is lehet, tragédiákhoz vezethet, ölhet is. Bár a hétköznapi tudatunkban a hamis mondatok közlését az emberi kommunikáció elvei ellen vétett legnagyobb bűnnek, az igazi információt pedig a legnagyobb értéknek tartjuk, az egész beszédaktus minősítése azonban még több más tényezőtől is függ: pl. az igazság közlésének a módjától, az adó indítékaitól, a vevő akaratától, hogy valóban az igazságot akarja-e hallani. Ahogy a hazugság nem jelenti okvetlenül a kooperációs elv elvetését, ugyanúgy az igazmondás sem tételezi fel minden esetben az együttműködést. Tételezzük fel, hogy például valaki szeretne valamit küldetni X-nek, és a következő szavakkal fordul X barátjához: Azt hallottam, hogy holnap találkozol X-szel. A válasz egyébként az igazságnak megfelelően  nemleges volt, mert éppen most, és nem holnap készült hozzá elmenni. X barátja ezzel kétségkívül megsértette a kooperációs elvet, mert ahelyett, hogy tisztáztak volna, hogy miről is van szó, miért érdekli az X-szel való találkozás az interlokutort, az elvetési stratégia került megválasztásra. A nem igazmondás általában, bizonyos kivételes esetektől eltekintve, a mi kultúránkban és civilizációnkban elvetendő rossznak számít. Ugyanilyen minősítéssel bír az információ eltitkolása, azaz a vevőt megillető információ nem továbbítása, késleltetése, hogy idejében ne jusson a címzetthez (pl. a titkárnő nem továbbítja, illetve szándékosan késlelteti a levelek átadását a főnökének, az újság nem közöl egy hírt egy fontos ügyről, vagy késlelteti azt, egy rendezvényre szóló meghívót csak kiválogatott, gondosan kiszelektált címzetteknek küldenek el), valamint a csonka, kiforgatott, ellentétes, hamis stb. információ közlése. Azok az adók, akik ily módon cselekszenek, általában  saját haszonszerzésük érdekében teszik ezt, vagy esetleg a vevő pszichikai egyensúlyát akarják megzavarni. Ahhoz, hogy az emberek közötti kommunikáció "egészséges" legyen, mindenekelőtt tiszteletben kell tartani az ember, azaz az adó - vevő jogát ahhoz, hogy ne féljen saját véleményét elmondani a hazugsággal, a kiforgatással, a manipulációval stb. szemben. Ezen kívül az embert megilleti a magatartás megválasztásának a joga is. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a beszédaktusok több típusa teljes egészében ignorálja ezeket a jogokat. Néha szándékosan keltik bennünk a félelmet, megfosztanak bennünket az információtól, manipulálnak minket, és ily módon sokszor tudattalanul is másodrendű, alárendelt polgárokká válunk. Tudnunk kell, hogy a félelem fogalma ellentétes a demokrácia lényegével, tehát el kell érnünk a félelem falainak lerombolását, ha célunk valóban a demokratikus társadalom felépítése és működtetése. Horatiustól származik az a híres mondás, amely most is nagyon aktuális: Qui metuens vivet, liber mihi non erit unquam  (= Az, aki félelemben él, soha nem lesz számomra szabad).

 

            A nyelvi manipuláció, "újbeszéd" jelenség

            A nyelvi manipulációt mint jelenséget már az ókorban is ismerték. Az ún. dialektikus erisztika leple alatt funkcionált, amelyet a hirdetett nézetek igazságától független meggyőzési módszernek tartottak. Ezt a célt gyakran a retorika - mint a szavak segítségével történő hatékony meggyőzés művészete - is szolgálta.

            A meggyőzés első elméletét, mint ismeretes, még Arisztotelész dolgozta ki. Ebben az elméletben három aspektust különböztetett meg: (1) az éthost (= a  forrást), (2) a logost (= a közlést), és (3) a páthost (=a közönség érzelmeit). Javaslata szerint, a forrást megbízhatónak kell bemutatni. Ezen kívül az adónak be kell tartania a logika szabályait, színes történelmi hivatkozásokat, valamint elképzelt képeket kell felhasználnia. A közlésnek, Arisztotelész szerint, tekintettel kell lennie a vevő érzelmeire, és figyelembe kell vennie a meglévő társadalmi hiedelmeket is. Arisztotelész a Retorikában és a Poétikában részletesen leírja, milyen módon lehet olyan érzelmeket kelteni, mint például a harag, a barátság, a félelem, az irigység, vagy a szégyen, és hogyan lehet azokat a meggyőzés érdekében felhasználni. Az Arisztotelész-féle elméletet, mint köztudott, Cicero római ügyvéd fejlesztette tovább, hozzájárulva ezzel a meggyőzés tudományának megalapozásához.

            Hogyan kell megszerkeszteni egy közlést, hogy az, tartalmától függetlenül, meggyőző legyen? Ez a kérdés manapság is foglalkoztatja a kommunikációt kutató szakembereket, főként pedig a médiairányítókat. Az idevonatkozó modern elméletek a különböző tudományágak eredményeit is figyelembe veszik, mindenekelőtt a pszichológia (pl. pszichoanalízis, tanuláselmélet, kognitív pszichológia) releváns vívmányait (Pratkanis, Aronson 1992:27-35). Az ún. kognitív disszonancia elmélete például leírja, hogyan ésszerűsíti cselekedeteit az ember. Ha két egymással ellentétes információ az emberben feszültséget kelt, azt igyekszik feloldani. Ez az ésszerűsítés csapdája, amely természetesen nagy teret hagy a manipuláció számára. Az adó "első lépésként szándékosan teremt kognitív disszonanciát, fenyegetvén az önbecsülésünket - például lelkifurdalást keltve a befogadóban, esetleg szégyenkezésre késztetve, netán kétszínűnek vagy megbízhatatlannak minősítve. A második lépés az, hogy olyan megoldást ajánl, amellyel a kognitív disszonanciát megszüntethetjük, s egyúttal azt tesszük, amire ő beszél rá. Csökkenthetjük bűntudatunkat, szégyenünket vagy megbízhatatlanságunkat, ha adakozunk bizonyos célokra, megvesszük a hirdetett autót, gyűlöljük az ellenséget, erre a jelöltre szavazunk" (Pratkanis, Aronson 1992:39). Tehát a bűntudat  gondolatainkat és  tetteinket is képes irányítani. Ilyenkor kevés figyelmet fordítunk az érvek súlyára, a tényszerűségre, és csak azzal törődünk, hogy bármi áron (akár másoknak igazságtalanul kárt okozva) eltávolítsuk magunkból a bűntudatot.

            Meg kell azonban jegyezni, hogy a nyelvi manipuláció, mint a közvélemény, a társadalmi akarat tömegtájékoztatási eszközök útján megvalósuló szándékos befolyásolása, formálása tömeges méreteket igazán csak a XX. században öltött, és ez tragikus következményekhez is vezetett. Ebben az esetben az emberi magatartás olyan módszerekkel történő befolyásolásáról van szó, amelyeknek - a manipulációs szándék miatt - kideríthetetleneknek kell maradniuk. A manipuláció sikere abban rejlik, hogy az információvevő nem tudja felismerni, ill. nagyon későn ismeri fel (ha egyáltalán felismeri) ezeket a manipulációs technikákat. Mire esetleg ezeket felismeri, ezekre rájön, akkorra már sikerült kialakítani benne a megfelelő magatartási formákat, ill. olyan cselekvésekre való akaratot, készséget, amelyek ellentétesek ugyan a vevő érdekeivel, viszont nagyon kívánatosak az adók szempontjából. A manipuláció hatékonyságáról Hitlernek például az volt a véleménye, hogy: " A propaganda elsősorban az érzelmekre hasson, s csak kisebb mértékben az értelemre. Nem szükséges, hogy a nép tudatosan gondolkodjék, hiszen az emberek felfogóképessége amúgy is meglehetősen korlátozott, intelligenciájuk csekély, viszont igen gyorsan felejtenek. Ehhez képest a hatásos propaganda csupán néhány pontra szorítkozhatik, s a jelmondatokat addig kell ismételnie, míg a közönség minden tagja megérti, hogy hogyan kell értenie azokat." (Idézet in: Pratkanis és Aronson 1992:188).  A manipulációs technika eszköztára rendkívül gazdag és egyre finomabbá, észrevehetetlenebbé és hatékonyabbá is válik. Vannak azonban ősrégi fogások, amelyek most is nagyon gyakran beválnak. Ilyenekről tesz említést például Garai László: "(...) Amikor 11 nappal a Szovjetunió megtámadása után, 1941. július 3-án Sztálin előkerült (...) és beszédet intézett a szovjet néphez - ahhoz a szovjet néphez, amelyen véghezvitte 1934 és 1937 iszonyatát -, akkor úgy szólította meg a népet, hogy "drága fivéreim és nővéreim!"  Márpedig ez hasonlóan furcsa hatást gyakorolt a megszólítottakra, mint amikor Putifárné testvéreinek nevezte a rabszolgákat. Rokon technikával manipulálta a vámtiszteket a legendabeli Kohn is, amikor kivándorolt Izraelbe. Hegyeshalomnál a vámos kérdő tekintetére úgy felelt, hogy Kádár elvtárs képét viszi magával, és amikor Tel-Avivban kellett ugyanarra a tárgyra magyarázatot adnia, akkor azt mondta, hogy platina képkeretet visz az országba. Mindkét esetben igazat mondott, csak másként határozta meg ugyanannak a tárgynak az identitását" (Népszabadság, 1995. július  15., 19 old.).

            Manipulációs jelenségek az államigazgatásban is előfordulhatnak. Példaként említhető az alábbi - Lengyel László egyik publicisztikai művéből származó - idézet: "Az apparátus számára gyorsan kiderült, hogy Bokros Lajos államháztartási téren nem több jó szándékú dilettánsnál, aki az apparátus által bármikor "megvezethető". Mivel Bokros elmulasztotta, hogy az apparátussal szemben, vagy legalább amellett, szakmai bizottságokra, az apparátusoktól  független szakértőkre támaszkodjék, teljesen kiszolgáltatta magát az apparátusi  előterjesztéseknek.(...)Fogollyá vált." (Don Luis. Lengyel László portréja Bokros Lajosról. Népszabadság, 1995. szeptember 30. 21. old.)

            Azt, hogy milyen szélsőséges és veszélyes következményekhez vezethet az ideológiai célok érdekében felhasznált nyelv, megtudhatjuk például Orwell fantasztikus regényéből (Orwell 1989). Az orwelli vízió századunkban, sajnos, reális dimenziókat öltött. A nyelv a társadalom fölötti uralom biztosításának alapvető eszközévé vált. Az ideológiai propaganda szolgálatában felhasznált nyelvet az ún. "újbeszéd" (= newspeak) fogalma szimbolizálja. Ezt a terminust (neologizmust) Orwell alkotta meg (Orwell 1989). Megfogalmazása szerint "Az újbeszéd célja nemcsak az, hogy az Angszoc híveinek megfelelő világnézet és észjárás kifejezési eszközéül szolgáljon, hanem az is, hogy minden más gondolkodási módot lehetetlenné tegyen. A szándék az, hogy ha egyszer az újbeszélt véglegesen elsajátították és az óbeszélt elfelejtették, eretnek - vagyis az Angszoc elveitől eltérő - gondolat szó szerint elgondolhatatlan legyen, legalábbis amennyire a gondolat szavaktól függ." (Orwell 1989:329). A nyelvtudományban ez a téma eddig tabu volt, de az utóbbi időben folyamatosan jelennek meg idevonatkozó tanulmányok ( pl.: Bralczyk 1981; Sambor 1985:365-377; Grzegorczykowa 1985:378-381; Majkowska 1899:319-327; Wesołowska 1991), bár egy konkrét "újbeszéd" szintetikus elemzésére még várnunk kell. Vitatható leegyszerűsítésnek tűnne azonban az az állítás, hogy az "újbeszéd" manipulációs mechanizmusai kizárólag csak a politikai propaganda nyelvére korlátozódnak.

            A nyelvi eszközökön alapuló perszváziós törekvések jelen vannak a reklámmal, a kereskedelemmel és a termeléssel kapcsolatos propagandában is. A perszváziós funkciónak az a feladata, hogy a vevőben meghatározott meggyőzési állapotot, megfelelő értékelési, minősítési készséget, valamint kívánt véleményt és gondolkodási módot alakítson ki. Ezt a célt mindenekelőtt a szavakban, ill. a nyelvi kifejezésekben elrejtett emóciók és értékelések, minősítések továbbításával lehet elérni (ilyen kifejezések pl.: ellenséges erők, antidemokratikus törekvések, kell, szükséges, elengedhetetlen, nélkülözhetetlen, a nemzet érdekében, stb.). Ezt segíti a preszuppozíciók egész rendszere, azaz a szövegben szereplő véleményeket olymódon tüntetik fel, mintha azok közösek lennének mind az adó, mind pedig a vevő számára. Így kész tényként kezelik, reflexiók, ill. reagálások nélkül fogadják azokat. Ily módon formálják a vevők magatartását, amely művelet a tudattalan szintjén folyik. (Például abban a kérdésben :Ön szerint miért nem lépünk fel az antidemokratikus erőkkel szemben? el van rejtve az a feltételezés, hogy nálunk vannak antidemokratikus erők.) A perszváziós funkció azon is alapul, hogy a kívánatos tényeket állításként adják elő, tehát ezzel egy misztikus valóság létezését szuggerálják (Vö.pl. az olyan kifejezéseket, mint: Tovább javul a helyzet a magyar gazdaságban; Ez az év az utolsó nehéz év; A nyugati tőke egyre több munkahelyet létesít hazánkban­; A munkanélküliség folyamatosan csökken; A NATO-ba való belépés biztonságunk garantálását jelenti.). A perszváziós funkciónak ez az aspektusa más tulajdonsággal is rendelkezik, nevezetesen a rituális jelleggel. Az "újbeszéd" szövegeinek nagy része nem továbbít új információt, mindössze társadalmi szertartások komponense. Ilyen funkciót töltenek be például a nagyobb közönség előtt megtartott beszédek, publikus deklarációk, nyilatkozatok, amelyek a közéleti szereplés sajátos formái.

            A rituális funkció nagyon közel áll a performatív funkcióhoz. Olyan szövegek képzéséről van szó, amelyek adott társadalmi viselkedésként, reagálásként foghatók fel (pl. hivatalos nyilatkozatok, kinevezések, stb.). Más oldalról nézve viszont ez a rituális funkció "mágikus" funkcióval, azaz azzal a hittel is kapcsolatos, hogy az adott megnyilatkozás egyidejűleg tény létrehozását eredményezi (ha pl. valakit nagy tudósnak, nagy írónak nevezünk, őt idézzük, írásműveinkben rá hivatkozunk, akkor ez azt is jelenti, hogy ezzel - esetleg érdemtelenül - nagy tudóst, nagy írót kreálunk belőle, stb.).    Az érdemek kisebbítésének, vagy ignorálásának szándéka esetén viszont ugyancsak bevált "kommunikációs" eszköz az "agyonhallgatás". Már kínai bölcselők is leírták: amit nem nevezünk a nevén az nincs. Tegyük fel például, hogy egy külföldi ország elnöke magas állami kitüntetést adományoz három magyarországi tudósnak. Az elismerést a vezető országos napilapok csak két személy esetében tartják hír-értékűnek, erről az eseményt kiemelő, jelentőségét növelő hírcsokor keretében tudósítanak. A harmadik személy esetében a kitüntetésről ugyanezen hírközlő eszközökben nem esik szó. Az "agyonhallgatás" eredményes negatív "kommunikációs" eszköz az elismerni nem kívánt harmadik esetében. Hasonló "agyonhallgatás" természetesen nemcsak ignorálandó személyeket érinthet, vonatkozhat országokra, eseményekre, intézményekre, pártokra, kisebbségekre stb. egyaránt. Érdem- és jelentőségcsökkentési implikatúra esetén a közlésben elrejtett tendencia: az adott személyről, országról, eseményről stb. vagy negatív axiológikus információt, vagy semmit.

            Az "újbeszéd" szövegei egyben a hatalom jelenlétének szignáljai is. Ebben az értelemben egy sajátos fatikus funkciót töltenek be; tudtul adják, hogy a hatalom jelen van, beszél, és az állampolgároknak hallgatniuk kell rá.

            A manipulációs fogásokhoz az is hozzátartozik, hogy a nyelvi közléseket szándékosan "felfújják", "levegővel telítik", hozzáadva, természetesen, a látszat kedvéért, némi információt is. Ennek következtében olyan megnyilatkozások jönnek létre, amelyek tele vannak jelentés nélküli nyelvi elemekkel, elcsépelt frázisokkal, és végső soron nem mondanak semmit. Ez a jelenség társadalmilag nagyon káros, mivel elbutuláshoz vezethet, rászoktathatja az embereket a gondolkodás nélküli nyelvi reagálásra. Egyidejűleg olyan "zajt" teremthet, amely helyettesíti a hallgatást, mivel ez utóbbi nagyon veszélyes is lehet, például olyan vonatkozásban, hogy születhet benne akár egy önálló, ellenőrizhetetlen gondolat is. Ez viszont Orwell szavai szerint a "legnagyobb bűnténynek" számít a hatalmat gyakorlók szempontjából. Ez a tevékenység nyilvánvalóan túllépi a tiszta kommunikációs aktus határait, és különleges pragmatikai jellegű eljárássá válik. A nyelv ebben az esetben nem más, mint a nyelven kívüli célok elérésének az eszköze.

            A politikai propagandában a legáltalánosabb manipulációs fogás a kettős minősítésű lexika felhasználásában rejlik. Ez az eljárás azon alapul, hogy az adott designátumnak kétféle szignifikációja lehet, attól függően, hogy kit érint: az adót vagy az ellenfelet. A pozitív minősítés a döntéshozókat és szövetségeseiket illeti meg, a negatív mindig a politikailag nem akceptált felekre vonatkozik. Erre utalnak például a következő negatív axiológikus jelentéssel bíró szavak: klikk, banda (négyek bandája), agresszió, agresszor, ellenség, invázió, ármánykodás, áskálódás, összeesküvés, represszió, krízis, zaklatás, kollaboráns, hibás, helytelen, reakciós, diktatúra, diktátor, aknamunka, fasiszta, fasisztoid, fajgyűlölő, héják, barbár, bábkormány, operettválasztások, terror, terrorista, veszélyes, téved, rossz, konfrontáció, nemtörődés, elvet, figyelmen kívül hagy, stb. A szövegek pozitív axiologizációját például a következő szekvenciák segítik: helyes, racionális, haladó, haladás, szakértelem, szakértői kormány, demokratikus, demokrácia, parlamentáris, siker, fontos, felelős gondolkodás, reálpolitikus, történelmi kibékülés, segít, javít, tervez, államérdek, jó, megegyezés, szociális gondoskodás, javul, szívélyes, baráti légkör, közérdek, támogat, tolerancia, dialógus, stb. ( Kiss 1995: 254-258; Szende 199O:22-3O)

            A "saját negatív" jelenségekről általában az eufémizmusok vagy a különféle magyarázatok segítségével szokás nyilatkozni, például: objektív nehézségek, kisebb szabálytalanságok, nehéz időszak, bonyolult gazdasági és politikai helyzet, társadalmi emóciók, kiküszöbölhető hiányosságok, kisebb problémák, megoldódni látszik, kilábalás, kibontakozás, megalapozott optimizmus, konstruktív vita, stb. Az ilyen jellegű minimalizációra való törekvés elvét  nagyon gyakran kíséri a negatív jelentésű, és az adó érdekeivel élesen szemben álló konnotációk mellőzése.

            A politikai szövegek mondattana nagyon egyszerű, és általában a jelmondatok és a parataxisreláció jellemző rájuk, pl.: Van kiút; Tudjuk, merjük, tesszük; Baloldal nélkül nincs jövő; Szavazzon a jövő programjára; Én nem ígérni, hanem cselekedni fogok; Szakértelem, tudás, hozzáértés; Bort, búzát, békességet; Az ember, aki tudta, aki merte... és megtette, stb. (Példák az 1990-es parlamenti választások szórólapjaiból valók. Lásd: Gáti 1993). Ezek a megnyilatkozások azzal valósítják meg a perszváziós funkciót, hogy: (1) kifejezik az adó meggyőződését a dolgok pozitív állását illetően; (2) azt szuggerálják, hogy a vevő ebben értsen egyet az adóval; (3) az értékelés objektív voltát sugallják. Ezek az általános megnyilatkozások, annak ellenére, hogy ellenőrizhetetlen tényekről tájékoztatnak és értékelhetetlenek az igazságkritériumok tükrében, ebben a kontextusban igazság-státuszt kapnak.

            A mondatokat nagyon gyakran úgy szerkesztik meg, hogy azok mindenki számára nyilvánvalóak legyenek, és tagadásuk eleve kizárt legyen. Az ilyen mondatok, természetesen, nem dialógusra jellemző mondatok. A negációt lehetetlenné tevő struktúrák: apredikatív szekvenciák, metafórák, predikációk (amelyek a témához, és nem a rémához tartoznak) olyan preszuppozíciókat tartalmaznak, amelyek a vevő számára észrevehetetlenek, és jobban percipiálódnak. Például  abban a megnyilatkozásban, hogy "Már régóta nyugtalansággal figyeljük a gyanús csoport machinációit", feltételezzük, hogy a csoport gyanús, és a tevékenysége tisztességtelen. Az adó által akceptált mondatokban a leggyakrabban olyan modulánsok szerepelnek, mint pl.: bizonyára, természetesen, minden bizonnyal, kétségkívül, valóban, stb., a nem akceptáltakban pedig: úgynevezett, állítólagos, állítólag, mintha, stb.

            Az "újbeszéd" mondattana területén megfigyelhetjük a személytelen szerkezetek terjedését, pl.: úgy döntöttek, kiderítették, szabadságvesztésre ítélték, stb., ami névtelenné teszi a megnyilatkozás alanyát. Nagyon gyakori jelenség a felszólító mód használata is, pl.: növekedjen, épüljön, fejlődjön, stb., ami pozitív hatást vált ki a vevőben.

            Sok esetben a megnyilatkozásokból szándékosan hiányzik az objektumok egyenes módon történő megnevezése, ami azt a szuggesztiót kelti, hogy a közlések adói és vevői nagyon jól tudják, hogy kiről, illetve miről van szó, pl.: bizonyos körökben, ismert nemzetközi központok, bizonyos/egyes politikusok azt hiszik, hogy ..., nem kell bemutatni őket/azokat, mindenki ismeri őket, stb. Ez az inszinuáló beszédmód nagyon alkalmas propaganda célok érvényesítésére, mivel sajátos nyomást gyakorol a vevőre: minden vevőnek tudnia kell, hogy a viselkedésétől függően őt is a nem kívánatos emberek/klikkek/körök/pártok/ szervezetek... közé lehet besorolni, és kollektív elítélés, kiutálás, kiközösítés, megbélyegzés vár rá/rájuk.

            A politikai szövegekben megfigyelhetjük az adóknak mint döntéshozóknak és a társadalomnak mint vevőnek a mi forma segítségével történő azonosítását, ami nyilvános (pl. Nem engedjük, hogy...) vagy rejtett módon történik (pl. A társadalom döntő többsége támogatja a programunkat.). A mi forma tehát ebben az esetben a "hatalmát gyakorlókat és a társadalmat" együtt jelenti.

            A nyelv perszváziós funkciója számára talán legtöbb lehetőséget a stilisztika biztosítja (Wacha 1994). Az itt igénybe vett nyelvi eszközökre a nyelv poetikai funkciója jellemző, amely a vevő figyelmét elsősorban a szöveg formájára irányítja, és ezzel gyöngíti a vevő intellektuális reakcióit, korlátozza kritikai beállítottságát. Ezt segítik néha a túlságosan is szépen hangzó szlogenek, rímek, parallelizmusok, metonímia, metafora és más stilisztikai figurák. A szöveg metaforizációjára irányuló tendencia általánosnak mondható. A manipulációs fogás nagyon gyakran a hiperbola használatán alapul, azaz a saját politikai, gazdasági stb. eredményeknek, sikereknek, ill. az ellenfél sikertelenségeinek nagyobbítása, kiemelése, hangsúlyozása. A fordított helyzetet, azaz a saját sikertelenségeknek és az ellenfél sikereinek bemutatását az előzővel ellentétes fogás, a kisebbítés szolgálja. A metafora gyakran a katonai szókincsből átvett lexikán alapul, a heroikus légkör megteremtése és a cselekvésre való készenlét hangsúlyozása céljából, pl.: készülhetünk a hó csatára, hadrendben a szórógépek, harc a szeszcsempészek ellen, csata előtti csönd a pesti rakparton (képalatti aláírás) (példák a Magyar Hírlapból valók: 1997.január 2.sz.,3,15 lap). Pozitív konnotációt ébresztenek a vevőben a különféle műszaki metaforák is, pl.: a változások motorja, jól működő banki konstrukció, reformmechanizmusok működése, erős fundamentumra építeni, stb.

            Nagy jelentőségű - különösen személyek esetében - a "címkézés", a pozitív, vagy negatív jelentéssel bíró különféle címkék "felragasztása", osztogatása, mivel ezeknek nagy a meggyőző erejük, és különösen alkalmasak a társadalmi valóság megváltoztatására. Amikor az információvevő például azt hallja, hogy valaki maffiózó, szakértő, nacionalista, fajgyűlölő, tolvaj, igazi tudós, igazi demokrata, lángész, konzervatív, alkoholista, beton, stb., akkor e szavak köré kategorizálja a valóságot ( mi - ők, fekete - fehér, jó - rossz, gazdag - szegény stb.). Míg a pozitív "címke" pozitív minősítést szuggerál, a negatív védekezésre kényszeríti a megbélyegzettet, aki mindenképpen  vesztesen kerül ki: ha mentegetődzik, tiltakozik, azért ("qui sexcuse, saccuse"), ha nem reagál, kvázi egyetért, akkor azért.

            A hiúságra ható, behízelgő ígérgetés, mint beszédaktus, a lekötelezettség, vagy bizonyos szolgálatok megtételének "megvásárlását" célozza. Pl. Sanyikám, igazgatót csinálok(unk)  belőled. Megbuktatjuk X-et. (Az ígéret a kívánt szolgálat megtétele után elfelejthető, beváltására nem feltétlenül kerül sor. Beváltása ezzel szemben újabb szolgálat igénylése esetén, annak elérése céljából, bármikor felemlegethető.)

            A nyelvi manipulációban felhasznált nyelvi eszközök elsősorban a szavak és a grammatikai struktúrák (nemcsak az általuk kifejezett tartalom) meghatározott tulajdonságain alapulnak. Olyan nyelvi eszközökről van szó, amelyek nem egyértelmű, és nem explicit módon továbbítják az adó számára fontos információt, hanem olyan szituációt teremtenek, amelyben a vevő nincs tudatában annak, hogy a neki szánt, vele közölt ítéletek, értékelések megalapozatlanok és hamisak. Ilyen eszközök közé sorolhatjuk például a szemantikailag egyértelműen nem meghatározható, és a többértelmű szavakat, valamint a többértelmű grammatikai struktúrákat. Jellemző példaként megemlíthetjük a hetvenes és a nyolcvanas években a médiákban nagyon gyakran használt olyan negatív, de valójában nem egyértelmű szavakat, mint pl. szocialistaellenes, ellenforradalom, ellenforradalmár, revizionista, stb. Ezeknek az volt a céljuk, hogy diszkreditálják azokat az embereket, akik tényleg demokratikus szocializmust akartak. Maga a nyelv is megkönnyíti a manipulációs tevékenységet azzal, hogy a nyelvhasználók nem tudatosítják magukban a nyelvi struktúrák többértelműségét. Ezek a struktúrák lehetővé teszik a szubjektív, időnként megalapozatlan ítéletek, valamint az adott kultúrában társadalmilag akceptált objektív igazságok kifejtését. A szubjektív ítéleteknél akkor is megjelenik a valódi modális keret, például úgy vélem, azt gondolom, úgy tudom, azt hiszem stb., amikor nincs is szükség rá. Az értékelő, minősítő szavaknak semmilyen különleges formális jegyük nincsen, de azzal, hogy azokat társadalmi tekintéllyel rendelkező személyek, pl. írók, tudósok, publicisták stb. mondják ki, objektív igazságnak tűnhetnek.

            Az "újbeszéd" funkcionálásának a feltételeit főként olyan társadalmak teremtik meg, ahol a hatalomgyakorlás az egész politikai, gazdasági és kulturális élet ellenőrzésén, valamint a tömegtájékoztatási eszközök monopóliumán alapul. Ez nem jelenti azonban azt, hogy az ún. "nyílt" demokratikus rendszerekben kizárható a nyelvi manipuláció alkalmazásának a lehetősége. A nyelv fegyverként való felhasználása a modern társadalmakra is jellemző. Erről tanúskodnak például a különféle politikai csatározások, a valódi vagy vélt ellenfél lejáratása, a kívánt pozíciók megszerzéséért vívott kíméletlen harc, a nem kívánatos versenytársaknak a piacról való kiütése, a választási kampányok, a pszichológiai háború, stb. Ahogy Pratkanis és Aronson írják az amerikai példák alapján: "Sajnos, a Fehér Ház lakóinak általános gyakorlata, hogy port hintenek a nép szemébe. Lyndon Johnson hamis optimizmusától (a vietnami háború legnehezebb időszakában: "Látom a fényt az alagút végén!") Nixon hazugságáig a Watergate - ügyben ("Én nem vagyok csaló!"), valamint Reagen vallomásáig az Irangate kapcsán ("Hát, nem emlékszem."). A legszomorúbb az, hogy ma már az amerikaiak zöme biztosra veszi, hogy félrevezetik." (Pratkanis, Aronson 1992:56). Itt legfeljebb csak módszerbeli különbségek lehetnek. Érdemes megjegyezni, hogy a pszichológiai háború céljait Szunyogh a következőkben látja: (1) az ellenfél ideológiai egységének lerombolása, és a területén a szövetséges erő létrehozása; (2) egy ország, vagy egy integrálódott országcsoport egységének szétrombolása - kihasználva e célból a nacionalizmust, a hazafiságot, a vallást, stb., így aláásva a társadalom és a vezetői között fennálló bizalmat; (3) egyéni ellenfelek, vezetők stb. eltávolítása; (4) a társadalom demoralizálása - a defetizmus, a megfélemlítés és a tömeges hisztéria terjesztése; (5) a fegyveres erők demoralizálása; (6) az ipari termelés blokkolása (pl. olyan rémhírterjesztés útján, amelytől a munkásoknak nem lesz kedvük dolgozni); (7) a propaganda taktikai alkalmazása: a diverzió, a káosz és az obstrukció igénybevétele (Szunyogh 1955;69).

            Pszichológiai háború mikrokörnyezetben is folyhat, például a munkahelyen. Ennek egyik eszköze az ún. mobbing, azaz a rosszindulatú piszkálódás, amelynek során sok nyelvi "fegyvert" bevetnek, így a nevetségessé tevést, a megalázó sértegetést, a megfelelően szelektált információadagolást, ambivalens minősítést, az "információmegvonást", a rágalmazást, a pletykák terjesztését (a hozzátartozókról is), stb. Az idejében fel nem ismert és le nem állított akciósorozat következménye tudatos kirekesztés, tönkretétel lehet.

            Az információs csatornák sokféleségének (sajtó, rádió, televízió) köszönhetően az "újbeszéd" nagyon gyorsan tért hódít a társadalomban. A mások gondolkodása és viselkedése fölötti uralom megszerzése és birtoklása általános tendenciának tűnik. Az "újbeszéd" kétségkívül destruktívan hat a nyelvi kommunikációra. A nyelvvel való önkényes manipulálás, az emóciók és az értékelések, minősítések befolyásolása, szabályozása a szavakba vetett emberi hitet rombolja. Az emberek nem hisznek a szavaknak, és az általuk továbbított jelentésnek, értelemnek. Bizonyos szókincsrétegek tudatos eltávolítása a nyelvből (pl. a vallással kapcsolatos szókincs) egyenlő a megfelelő szemantikai mezők megszüntetésével, ami kihat az emberi gondolkodásra is, szüli a gondolkodási sematizmust. Ennek komoly veszélyei lehetnek, pl. a történeti gondolkodás számára, mivel eltorzíthatja a társadalmi történeti tudatot, ami végeredményben megkérdőjelezi a nemzeti történeti tudat folytonosságát is. Az "újbeszéd", mint a tömegtájékoztatási eszközök által propagált nyelv, alapvető nyelvi mintát szolgáltat a társadalom széles rétegei számára, ami azt jelenti, hogy az emberek kritikátlanul átveszik ennek a stílusnak a formuláit. Ez különösképpen a hivatalos jellegű megnyilatkozások esetében történik, mivel az emberek meg vannak győződve arról, hogy ez a helyes és választékos stílusú beszéd. A társadalomban azonban ezzel ellentétes tendencia is tapasztalható - az "újbeszéd" elvetése, amiről olyan szekvenciák tanúskodnak, mint például: süket duma, mellébeszélés, sóderol, sóder, sumákol, süketel, stb. Ennek a magatartásnak a következménye a nyelv vulgarizációja, elszegényedése, amely folyamat manapság egyre nagyobb méreteket ölt. A szavak devalvációja azt okozza, hogy egyre nehezebben lehet majd beszélni a nemzet számára nagy és fontos dolgokról. A demokrácia tulajdonképpen a szavakon, és mindenekelőtt a dialóguson - az egyenjogú beszélő és hallgató alanyok információcseréjén alapul. Azt tapasztaljuk azonban, hogy gyakran nem tudunk vitatkozni, megbeszélni a dolgokat, megegyezésre jutni. Ennek többek között az az oka, hogy a dialógusban nem a demokratikus partnerség elve, hanem az alá-fölérendeltségi relációval történő visszaélés érvényesül: lejáratni, kompromittálni, lealacsonyítani, szóval megsemmisíteni azt a partnert, aki más nézeteket, elveket vall, esetleg jobb, ámde az ellenérdekeltek érdekeit vélelmük szerint sértő megoldásokat javasol. Elfelejtettük, hogy a dialógus, a véleménycsere, a viták, néha veszekedések útján is társadalmi tények létrehozását segítjük elő.

            A fentieket a következő, Lengyel László korábban is idézett elaborátumából  vett példa is alátámasztja: "Bokros megtehette volna, hogy  nem megy ki a térre. De kiment, mert nemcsak biztos volt az igazában, hanem abban is, hogy képes meggyőzni erről a téren lévőket. (...) Korábban mindig uralta a teret. (...) Amikor belekezdett, még nem volt nagyobb baj. Az ország helyzetének nehézségét emlegette - elfogadták. Beszélt a közre váró terhekről, és hogy ebben mindenkinek részt kell vennie - még mindig semmi. Majd hozzátette, hogy ha az ő gyerekei járnak egyetemre, természetesen ő is ki fogja fizetni a tandíjat. Ekkor rikoltották közbe: "és te mennyit keresel?" ...Bokros visszaordított : "ki volt az?"(...) Agresszióra agresszió.(...) Mindenki azt hitte, hogy csak színjáték volt az egész, megveti és lenézi őket, ki akarja oktatni gyerekként a téren állókat, s rajtuk keresztül az országot. (...) Bokros dühe egy gyanút igazolt: íme az oligarchia képviselője, aki bort iszik és vizet prédikál. Ismerjük a titkodat. "Hisz nektek jut a pocak, nekünk az erény." Amikor az egész tér ordította vissza, hogy "mi voltunk", az már a "mi vagyunk a nép" élménye volt, amely kinyilvánította magát a hatalommal, az önzéssel, a gazdagsággal szemben." (Don Luis. Lengyel László portréja Bokros Lajosról. Népszabadság, 1995. szeptember 30. 21-22. old.)

            Csak utalok arra, hogy a nyelvi manipuláció hatékonyságát jelentős mértékben megnövelheti a nem-verbális kódrendszer is (Wacha 1994). A mondottakat kísérő cinkos összekacsintásnak, vállveregetésnek, vagy a vállvonogatásnak, szájelhúzásnak, gesztikulálásnak, pozitív, illetve negatív megerősítő jelzés értéke van.

 

            A propagandaközlés szerkezete és funkciói

           

            A propagandaközlés általában alapinformációból és felhívásból áll. Az alapinformáció két részből tevődik össze: (1) a tényekről és (2) a tények értelmezéséről szóló információból. A felhívásban is két tagot különböztethetünk meg: (1) az argumentumot (érvelő részt) és (2) a felszólítást. A felhívásnak az a célja, hogy meggyőzze, megnyerje a címzettet egy ügy, vagy egy eszme érdekében, a valóságról szóló, de megfelelő módon irányított tudás alapján. Az  argumentumnak az a feladata, hogy a címzettben megerősítse a tények javasolt értékelését, minősítését, megtörje a még létező ellenállást, eloszlassa a kétségeket, és előkészítse a felszólítás kedvező fogadtatását. Az argumentumnak rá kell vezetnie a vevőt a javasolt megoldások irányára, és rá kell kényszerítenie őt arra, hogy magáénak vallja az adott nézet/ek/et. Az argumentum, formáját tekintve, nagyon gyakran hivatkozik a felsőbbrendű érdekekre, és asszociációkat ébreszt az adott tartalom emocionálisan (negatívan vagy pozitívan) színezett szimbólumait vagy fogalmait illetően. A felszólítás azt a szuggesztiót tartalmazza, hogy a vevő számára nélkülözhetetlen és hasznos megfelelően állást foglalni és megfelelően viselkedni, cselekedni. Vegyük példaként a következő valószínűsíthető választási szöveget: Május 10-én az egész országban parlamenti választások lesznek. Ez a pillanat döntően befolyásolhatja a jövőnket. Érti ezt minden magyar hazafi és X-re szavaz. Az első két mondat információt tartalmaz, a harmadik viszont felhívást. Az első mondat a tényekről tájékoztat (mi, hol, mikor), a második e tények értékelését adja. A harmadik mondat első tagja argumentumot tartalmaz (érti ezt minden magyar hazafi) és a címzett eszére, illetve hazafiságára apellál, a második tagja viszont ( és X-re szavaz) felszólítás.

            A propagandaközlés más struktúrájú is lehet. Néha két alapvető elemét (az alapinformációt és a felhívást) nagyon nehéz elkülöníteni benne. Találkozhatunk olyan esetekkel is, ahol a közlés csak látszólagosan alapul az információn, a felhívás viszont az adó intenciójában van elrejtve. Lehet ezzel ellenkező eset is, nevezetesen az egész közlés lehet felhívás formájú, amely általánosan ismert tényekre és szélesebb körben akceptált értékekre támaszkodik. Ilyenkor az információ a közlésben van elrejtve. A perszváziós közlés elemekre való bontása segít megérteni a hatómechanizmusok funkcionálását.

            A propagandaközlés elemzésekor különféle reflexiók juthatnak eszünkbe. Különösen az, hogy milyen hatása van az információnak a címzettek intellektusára, és főként az emócióira. Ezzel kapcsolatban nézzük meg, mi a véleménye egy amerikai írónak erről a kérdésről: " Néha úgy tűnik, hogy mindenki részt vállal a szórakoztató iparban, hogy írók, festők, nevelők, tisztviselők, professzorok, múzeumi igazgatók, kiadók, politikusok és államfők versenyeznek az emóciók és izgalmak előidézésében. A mai társadalom igényli az információt, de a meztelen tények nem elégségesek. Az a gyanúm, hogy a meztelen tények nem is léteznek. Szükségből megjelenhetnek ugyan valamilyen formában, de a formának fő forrása a művészet." (Bellow 1968). A közvélemény-kutatók jól tudják, hogy a kérdés csekély módosítása is óriási eltérést eredményezhet a megadott válaszokban. Példának okáért a nicaraguai kontrák segélyezését helyeslő amerikaiak száma 13 és 42 százalék között ingadozott - a kérdés megfogalmazásától függően (Pratkanis, Aronson 1992:58). Hasonló jelenséget tapasztalhattunk a magyar politikai életben is a köztársasági elnökválasztással kapcsolatos, ún. "négy igenes népszavazás" során. A liberálisok négy kérdésre kértek választ a néptől: (1) Csak az országgyűlési választások után kerüljön sor a köztársasági elnök megválasztására? (2) Kivonuljanak-e a pártszervezetek a munkahelyekről? (3) Elszámoljon-e az MSZMP a tulajdonában vagy kezelésében lévő vagyonnal? (4) Feloszlassák-e a Munkásőrséget?  Ezek közül mindössze az első vonatkozott a tárgyra (nevezetesen az elnökválasztásra), de nem annak mikéntjére (mivel sejteni lehetett, hogy a többség a közvetlen elnökválasztás híve), hanem az időpontjára. A hozzákapcsolt kérdések szándékosan úgy voltak megszerkesztve, hogy a rájuk adandó "igen" válasz nem volt kétséges, így az első kérdésre is várható volt a többség "igen" válasza. Ahogy Síklaki írja: " A meggyőzés pszichológiája szempontjából ez az árukapcsolás kitűnő ötletnek bizonyult, mert így építeni lehetett az emberek következetesség iránti vágyára. Ráadásul a "négy igen" megkapóan egyszerű és hatásos jelszó lehetett, továbbá az emberek mindig szívesebben mondanak igent, mint nemet. Az első kérdés azonban egy előfeltevést rejtett.(...) Ez az előfeltevés így fogalmazható meg: "Az országgyűlés válassza az elnököt, s ne közvetlenül a nép."" (Síklaki 1994:124-125.)

            A közlést alkotó jelek nemcsak szavak formájában jelenhetnek meg. A képernyőn megjelenhet egy vizuális kép és egy hang is olyan alakban, amelynek sajátos értelme van, és saját maga is képes hatni a vevőre. Ily módon a befolyásolás lehetősége, ereje és hatékonysága jelentősen növekszik.

            Az információcsere hatékony funkcionálása bizonyos feltételek teljesítését követeli meg, ezek: (1) a valóság hű tükröződése, (2) a lehető legnagyobb részletesség, sokoldalúság, (3) pontosság, egyértelműség, világos és precíz megfogalmazás, (4) tömörség, azaz nem nagy számú, de a leglényegesebb és a legszükségesebb adatok helyes kiválasztása, szelekciója, (5) gyorsaság, amely garantálja az információ aktualitását, és sok esetben döntően befolyásolja a közlés értékét, (6) érthetőség, amely nemcsak a vevőt, hanem az adót is érinti, figyelembe veszi percepciós lehetőségeit, korlátait. Ezek az általános feltételek minden közlésre vonatkoznak, a propagandaközlésre is. Érthető azonban, hogy az utóbbi közléstípusnak más funkciói vannak, és elsősorban nem azért hozták létre, hogy a vevőt bizonyos mennyiségű tudással lássák el. Ahogy már volt róla szó, az adót ez esetben saját érdeke, szándéka vezérli,  és meghatározott cél elérésére törekszik. Tehát ebben a vonatkozásban a tényekről szóló információ csak másodlagos szerepet játszik a közlésben, csak egy elemet alkot, amelynek funkciója megfelelő hatást gyakorolni a vevőre. Az információ e szolgaszerepe alá van rendelve egy általános elvnek: optimális hatást kifejteni a vevőre, csökkenteni, illetve kiküszöbölni a vevő szubjektív (az adó intenciójától eltérő) reagálását a közlésben rejlő felhívást illetően. Az, ami megkülönbözteti a propagandaközlést más típusú közlésektől nem más, mint a rövidítés, a tömörítés. Az információtól azt várják, hogy megfeleljen a tényeknek, de elimináljon mindent, ami szükségtelen. A rövidítés, akkor is, ha nem mond ellent az igazságnak, a tartalom elszegényedéséhez, adatok, illetve részletek elhagyásához, a közlés egyes elemeinek kiemeléséhez, a részleteknek a kívánt óhajhoz való idomításához, stb. vezet, és így  mindig alá lesz rendelve az adó akaratának, érdekeinek.

            A tényeknek a propagandaközlésben szánt szerepe meghatározza a tényekről szóló információ adaptálásának formáját. Így különböző információ-feldolgozási fázisokról beszélhetünk. Először az információ szelekcióját hajtják végre, tekintettel arra, hogy az információ mennyisége állandóan nő, de az ember percepciós lehetőségei korlátozottak. Utána következik az információ feldolgozása, árnyalása, a kívánt kontextusba helyezése, amely során a kényelmetlen híreket minimalizálják, tompítják, a kedvezőket viszont kiemelik, kihangsúlyozzák. Nemcsak az adó érdekeit veszik figyelembe, hanem a vevő szokásait, eddigi nézeteit, hagyományait, hangulatát is. Mindez befolyásolja az információ formáját és kihatását. Az információtartalom egyszerűsítése nemcsak az információ olvashatóságát szolgálja, hanem szolgaszerepét is megerősíti. A tényekről tájékoztató információ bizonyos fajta konstrukciót képez, amelyre az egész közlés támaszkodik. Tehát ennek a konstrukciónak erősnek, egyértelműnek és nem túlságosan szerteágazónak kell látszania.

            A propagandaközlésben rejlő axiológikus információ nagyon gyakran felöleli a múltban történt, valamint a prognosztizált eseményeket is, ha azoknak valamilyen kapcsolatuk van a közvetített hírekkel. Az értékelések, minősítések különféle típusúak lehetnek: emocionális, morális, esztétikai vagy pragmatikai jellegűek.

            Mindannyian tudatos vagy nem tudatos manipulációnak az alanyai lehetünk. A "divatos" témák megválasztása a televízióban, rádióban és a sajtóban, a közvetítési idő és az adott ügynek szentelt hely az újságban, a témák, képek, értékelések eltűnése, illetve visszakerülése befolyásolja a világképünket és viselkedésünket is. A televízió által irányított orwelli ember világa manapság valósággá vált. A hírszerkesztők nem okvetlenül tudatos hamisítók, csak olyan emberek, akik hízelegnek a közvéleménynek (amelyet ők maguk is alkotnak), és akik engednek a politikai vagy társadalmi szenzációnak. A médiaemberek között vannak azonban tudatos hírhamisítók, manipulátorok is. Ki nem látta például közülünk annak idején azt a szörnyű mészárlást, amely a szarajevói piacon történt. Az egész világ látta ezt a tévériportot: vér a járdán, szétroncsolt emberi testek, síró asszonyok. A kommentár: íme a szerb támadás eredménye. Vagy a szerb koncentrációs táborban drótkerítés mögött álló, kiéhezett tekintetű muzulmánnak a fényképe a "Time" magazin címlapján (1992. aug.17. szám) a következő aláírással: Vajon így kell tovább menniük a dolgoknak? John Burns a New York Times riportere Pulitzer-díjat kapott egy szerb gyilkos és megerőszakoló bírósági kihallgatásáról készített riportjáért. Később azonban kiderült, ahogy Krzemiński írja "Ne higgyetek a saját szemeteknek !" c. cikkében a lengyel "Polityka" c. lapban: "Nemcsak ezek, hanem sok más Boszniából, Horvátországból és Szerbiából származó riport valótlan. A televízió képernyőjén azt látjuk, hogy valóban pusztulnak az emberek, de ők nem azok, akikről a TV-híradók szólnak. Például a feljebb említett drótkerítés mögött álló ember nem muzulmán, hanem szerb, Slobodan Konjevićnek hívják, akit garázdálkodásért tartóztattak le, és tüdőbajos. A szarajevói mészárlást a muzulmán bosnyákok által időzített bomba okozta, akik ily módon ENSZ-intervenciót kívántak kiprovokálni..." (Krzemiński 1994, Nr 6: 1, 21). Peter Brock, az "El Paso Herald Post" amerikai újság kommentátora egész könyvet írt arról, hogy az amerikai sajtóban és televízióban durván meghamisítják a volt Jugoszláviából származó híreket (Krzemiński 1994). Blagojevic szerint a nyugati média a jugoszláviai konfliktus kirobbantására a következő manipulációs mechanizmusokat vette igénybe: az igazságtöredékek bemutatása, leegyszerűsített magyarázatok, a konfliktus dehisztorizálása, illetve hamis hisztorizálása, a konfliktus dekontextualizálása, illetve téves kontextualizálása, a talaj előkészítése, a tájékozatlanság szerepe, a tudomány és a szakértők felhasználása, a közvélemény felhasználása, győzelemkreálás, a megtorlás hatalma, sztereotípiák, előítéletek, gyűlöletkeltés, a jelentések lerombolása, a tények torzítása, az empátia lerombolása és újfajta moralizmus kialakítása, mellőzések, az áldozatok hierarchizálása (Blagojevic 2000:109).

            A médiák nemcsak a nézeteket, magatartási formákat stb., hanem a témákat, a különféle társadalmi pozíciókat, vezetőket stb. is kreálják. Szóhoz való jutási, létezési sanszot biztosítanak politikusoknak, közéleti személyiségeknek vagy másoknak, piedesztálra emelik, vagy onnan letaszítják őket. A témáról nagyon gazdag szakirodalom áll rendelkezésünkre. Ebből egyértelműen következik, hogy az emberek felismerték az információ és a nyelv erejének a jelentőségét és felhasználási lehetőségeit a különféle, nem okvetlenül nemes célok elérésében. Ezzel kapcsolatban nagyon komoly kérdés vetődik fel, nevezetesen, hogy hová vezet a szándékos nyelvi manipuláció, blöff, dezinformálás, rémhír, cinizmus, csúsztatás, ferdítés, hazudozás, rágalmazás, megfélemlítés, fenyegetés, zsarolás és még sorolhatnám a manipulációs beszédaktusokat, eszközöket, amelyek tárháza szinte kimeríthetetlen; és hogyan védekezzünk ellene?

 

            A pletyka mint kommunikációs aktus

 

            A nyelvi kommunikációban különleges helyet foglal el a pletyka, mint az információátadás "suttogó" formája. Változnak az idők, társadalmi rendek, a tömegtájékoztatási technológiák, stb. a pletyka viszont örökös marad, egyidős a nyelvvel. A pletyka ismert jelenség a legmagasabb civilizációjú nemzeteknél és a primitív népeknél egyaránt. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint a pletyka "Valamely személyes v. magánügyet, ill. koholt, elferdített dolgot, ügyet bizalmasan v. alattomban tárgyaló, kiteregető indiszkrét, felelőtlen v. rosszakaratú hír(esztelés), amely valakit erkölcsi v. társadalmi tekintetben rendszeresen. gyanúba v. rossz hírbe hoz; szóbeszéd mendemonda...". A Magyar Néprajzi Lexikonban e címszó alatt a következő meghatározás található: "alkalmi bizalmas közlés, amely a valóságot negatív irányba taszítja. A társadalmi ® normák fennmaradását segíti, ugyanakkor bomlasztja is a közösséget. Kettős jellege miatt a közösség gyakorolja, de tiltja is. A hallgatóval szemben bizalom kifejeződése is. A közösség leggyakrabban érintkező személyeinél (asszonyok) a leggyakoribb."

            A pletyka lehet szenzációhajhászó, rosszindulatú, kártékony, sandaszándékú, lejárató, kávéházi, parlamenti, kocsmai, piaci, folyosói, "intimpistáskodó", társasági, stb. E példákból kiolvasható, hogy jelzőinek egy része arról tájékoztat, hogy milyen, többnyire negatív tulajdonságokkal rendelkezik, másik része pedig rámutat a leggyakoribb terjedési körre. Anélkül, hogy most elemezni kívánnám, megjegyzem, hogy a pletykának, mint  beszédaktusnak tendenciózusán és egyértelműen rossz-szándékú változata, mint ahogy a neve is utal rá, a rémhír.

            Egyesek azt állítják, hogy a pletyka keletkezésének forrását a pszichikai disszonancia jelensége képezi, amely szerint az emberek, amikor ellentétes információ jut birtokukba, elvetik azt, ami ellentmond a kialakult víziójuknak. A tömegek számára nem léteznek lehetetlen dolgok, így terjedhetnek a legfantasztikusabb legendák és történetek. Terjed mint a járvány, megszállja és irányítja az emberi elmét a nyelvi köntösbe öltözött szuggesztió. (A pletyka gyors terjedését a magyar nyelvben a "pletyka" virágnév is szimbolizálja.) Ahogy Thiele-Dormann (1980) írja: "A pletyka lényegében "ököljog", a fizikai erőszaknak a helyettesítője. A pletykára jellemző a mások leleplezése fölötti öröm, és az attól való félelem, hogy saját, a szélesebb nyilvánosságra nem tartozó dolgaink napvilágra kerülnek (...). A pletyka fő motívuma a félelem, a bizonytalanság, a magunkba zárt aggodalom amiatt, hogy  másoknak esetleg negatív véleménye lesz rólunk..." (Thiele-Dormann 1980). A 80-as években Jean-Noel Kapferer francia pszichológus "Pletykakutatási alapítványt" hozott létre Párizsban és a kutatások eredményeként arra a következtetésre jutott, hogy a pletyka saját visszhangunk, elárulja a társadalmi szükségleteket, félelmeket, zaklatottságot.

            Nyelvi közléseink nagyon gyakran közvetítik véleményünket, meggyőződésünket, ítéleteinket, az emberekről és a dolgokról kialakult értékeléseinket, minősítéseinket. Ez általában olyan metainformációs szekvenciák segítségével történik, mint például: azt mondják, hogy..., hallottam, hogy..., az egész város arról beszél, hogy..., mindenki azt mondja, hogy..., olyan hírek keringenek, hogy..., olyan híreket hallottam, hogy..., egy névtelenségbe burkolódzó képviselő azt mondta, hogy..., egy magát megnevezni nem kívánó tiszt azt mondta, hogy..., ugyanakkor nevük elhallgatását kérő források tájékoztatták lapunkat arról, hogy..., a nevének elhallgatását kérő tisztviselő elismerte, hogy... stb., ahol az eredeti információforrás nincs konkrétan megjelölve, viszont olyan látszat teremtődik, hogy az adott témáról kifejtett vélemények, meggyőződések objektívak, és attól eltérő értékelés nem létezik.

            A pletyka keletkezését általában nagyon nehéz kideríteni és követni, viszont bizonyos sajátosságok egyértelműen jellemzik: az információvevő mindig hozzáad valamit, valamit elhagy belőle, valamit átalakít rajta, kiforgatja és tovább terjeszti. A pletykák szokásos témái közé tartozik: (1) valakinek a sikertelensége, megbotlása, kompromittálódása, tévedése, szenvedélye; (2) házasságtörés, válás, új házasság, családi veszekedések, sikertelen gyerekek; (3) gyanús jövedelem, gyanús meggazdagodás, vagyonszerzés; (4) gyámoltalanság, fogyatékosság; (5) valakinek a kinézete, viselkedése, magatartása, szokásai, stb. A témákról tájékoztató üzenetek szokás szerint: (1) többértelműek, ami azt jelenti, hogy tetszőleges értelmezést kínálnak az adó(k) szükségleteinek és speciális képességeinek figyelembevételével; (2) homályos a keletkezésük, és nagy mértékben találgatásokra támaszkodnak; (3) terjesztési motívumaikat általában valamilyen cél vezérli; (4) a bennük rejlő információ nem teljes, egyszerűsített, általánosított formájú; (5) érdeklődést ébresztenek, és egyes emberek számára meghatározott jelentőséggel bírnak, stb. (Błachowicz-Wolny 1995: 36-41).

            A pletykák speciális fajtája az ún. pletyka-meglepetés. Vannak emberek, akik készségesen elmondják, hogy valakit/valamit láttak, valakiről/valamiről valamit hallottak, valamit tudnak, annak ellenére, hogy arra senki nem kérte őket, hogy arról senki nem kérdezte őket, csak saját maguktól elkezdenek mesélni valódi tényekről, amelyek néha alkalmatlanok a terjesztésre (Markiewicz 1990:190).

            A pletyka, mint a nyelvi közlés különleges formája feltételezi, hogy az interlokutorok ismerik azokat a személyeket, jelenségeket, tényeket, dolgokat, amelyekről egymást között véleményt cserélnek. Másképpen a közlés érthetetlen maradna. Tehát valamilyen viszonyítási rendszernek, a beszélgetés kiinduló pontjának, preszuppozícióknak léteznie kell ahhoz, hogy a beszélgetés sikeres legyen. Például:

X: Jánoséknál most már minden rendben van?

Y: Á, dehogy. János kibékíthetetlen és nehéz ember.

Az adó kérdése azért érthető a vevő számára, mert mind a kettőnek tudomása van arról, milyen problémákkal küszködnek Jánosék.

            Természetesen, a pletykát előre is meg lehet tervezni a hamis, előre kitervelt, szándékosan eltorzított információ felhasználásával. Néha azonban a pletykát a nyelvi közlés egyértelműségének a hiánya, valamint a helytelen értelmezés is szülheti. A közlés akkor meggyőző, ha a téma látszólagos "ismerőjétől", "bennfentestől" származik, például a szomszédtól, baráttól, kollégától, stb. Célját akkor éri el, ha a pletykát a lejáratni, akadályozni, izolálni kívánt személy támogatóival, baráti körével, közeli munkatársával, főnökével közlik, mégpedig olyan behízelgő, meggyőző formában, hogy azok azt ellenőrzés nélkül elhiggyék, tényként fogadják, és ennek hatására az érintett kárára cselekedjenek, a pletykát kitervelő szándékai szerint.  A rosszindulatú, kártékony pletykának gyakori célja a megosztás, a régi és bevált "recept" szerint: divide et impera!

            A pletyka általában a következő metainformációs szekvenciákkal kezdődik:

            - Hallottad, hogy...

            - Vajon igaz-e, hogy..., mert azt hallottam/azt mondják, hogy...

            - Vajon tudod-e, hogy..., mert állítólag azt írták, hogy...

            - Tegnap találkoztam Jánossal, és tudod, hogy...

            - Hogy, hogy, te nem tudsz semmit...

            - Hogy, hogy, te nem hallottad, hogy...

            - Semmit sem hallottál?

            - Semmit sem olvastál róla?

            - Figyelj ide, állítólag...

            - Képzeld el, hogy mi történt.

            - János azt mondta nekem, hogy azt hallotta, hogy...

            - Még semmit sem hallottál? Valóban?

            - Tényleg nem tudsz semmit...

            - Olyan hírek keringenek, hogy...

            - Mindenki azt meséli, hogy... stb., stb.

A további információátadást megelőzi a titoktartás biztosítékának kikényszerítése:

            - Esküdj meg, hogy nem mondod el!

            - Isten bizony, ne mondd el!

            - Elmondom, ha nem terjeszted!

            - Ne add tovább!

            - Add a becsületszavadat, hogy nem mondod el!

            - Ne mondd el senkinek!

            - Köztünk maradjon!

            - A legteljesebb titoktartás mellett elmondhatom neked...stb., stb.

Az információvevő főként az affirmatív replikák segítségével erősíti meg a titoktartási szándékát: természetesen; világos; Szavamat adom; Isten bizony, nem mondom meg senkinek; Esküszöm, hogy nem mondom meg senkinek; Hidd el, hogy nem adom tovább; Nem szólok senkinek, stb. (Bańczerowski 1994:30-41). A titoktartási szándék kinyilvánítása után következik az információkérést jelző szignálok megjelenése: Na mi is történt?, Mondd meg, nagyon kíváncsi vagyok rá, Mondd már! stb. Az információ vételét, valamint az általa a vevőben kiváltott emóciót az expresszív replikák jelzik, pl.: Te jó Isten!, Szent Isten!, Ó, Istenem!, Szent egek!, Te szent ég!, Isten ments!, Ne adj Isten!, Jézus Mária!, Viccelsz!, Na nézd csak!, Na látod!, Na ne mondd!, Valóban?, Ez nem lehet igaz!, Nem mondod komolyan!, stb. (Bańczerowski 1994:30-41). Megfigyelhetjük, hogy a férfiak és a nők más és más fatikus expresszív replikákat használnak. A fatikus kapcsolat  fenntartását a különféle általános jellegű metainformációs szekvenciák segítik, például: Ilyen a sors, A szerencse forgandó, Egyszer fenn, egyszer lenn, Ember tervez, Isten végez, Ilyen az élet, stb. (Bańczerowski 1994:30-41; Balázs 1993).

            Az emberek mindig nagyon élénken reagálnak a társadalmi, gazdasági, politikai és főként a pénzügyi életet érintő pletykákra. Terjednek például a pletykák az árak emelkedéséről (általában igaznak is bizonyulnak), aminek az az eredménye, hogy az emberek tömegesen vásárolják az árut, és hosszú sorokban állnak a boltok vagy a benzinkutak előtt. A pletyka manapság behatolt a kialakulóban lévő biznisz-világunkba is. Erre különösen érzékenyek a bankok. A pénzügyi nehézségekről szóló hírek villámgyorsan fokozzák a félelmet. Az emberek azonnal megostromolják a banki pénztárakat, és az is nyilvánvaló, hogy azokban nincsen elegendő pénz. Ez még jobban felgyorsítja a folyamatot, amelyet lehetetlen megállítani. A pénzügyek szerte a világon nagyon érzékenyek a pletykákra, mert nagyon gyakran azért terjesztik a hamis híreket, hogy először tönkre tegyék a másik céget, és azután bekebelezzék azt. Az adott cég nehézségeiről szóló információk bizonytalanságot és ennek következtében a részvények árának hirtelen zuhanását okozzák. Így a vállalat azoknak a kezébe kerül, akik kitalálták, kidolgozták és irányították ezt az akciót. Hasonló taktikát a tőzsdén is szoktak alkalmazni, de állítólag ma már egyre kisebb hatékonysággal. Thiele-Dormann egy példát szolgáltat arra vonatkozóan, hogy a 70-es években a "suttogó propaganda" olyan híreket terjesztett, hogy a török, a jugoszláv és a kínai vendéglőkben patkányhúst adnak a vendégeknek. Ennek következtében a forgalom azonnal csökkent. A pletyka hatalmát néhány évvel ezelőtt a magyar külkereskedelem is tapasztalta, amikor a nyugat-európai országokban a száj- és körömfájás betegség által fertőzött húst találtak, amely állítólag a közép-európai országokból származott (így Magyarországról is). Időközben kiderült, hogy a hús  Belorusziából és  Csehországból való, de a pletyka nagyon jól megfelelt a nyugat-európai hústermelőknek abbéli törekvésükben, hogy kiüssék a piacról a nem kívánatos versenytársakat.

            A totalitárius rendszerekben a pletyka más szerepet játszik, mint a demokráciákban: kipletykálják az ellenséget, és ez egyesíti a nemzetet, amely úgy érzi, hogy a kitalált, lehetetlen történetek kárt okoznak az államnak. A totalitárius országok uralkodói mindig féltek/félnek a pletykáktól, és azért nagyon gyakran saját maguk terjesztették/terjesztik azokat dezinformálás és félrevezetés céljából. A pletyka nagy sikerrel funkcionál a demokratikus rendszerekben is, és komoly fegyvert jelent, főként a politikai és a gazdasági életben, ahol kíméletlen harc és verseny folyik. A "suttogó" pletyka sokkal nagyobb hatóerővel rendelkezik és sokkal veszélyesebb, mint a sajtóban megjelenő pletyka. Az utóbbi ellen elméletileg lehet harcolni, például helyreigazítás révén, de a kávéházban, étteremben, baráti összejöveteleken terjesztett "sárdobálás", pletyka kikezdhetetlen.

            A történelem azt is igazolja, hogy voltak/vannak olyan pletykák, amelyek megváltoztatták az emberiség történetét is. Példaként említhetjük azt a konfliktust, amely Kerenszkij miniszterelnök és az orosz főparancsnok Kornyilov tábornok között robbant ki a menysevik "Novaja zsizny" című újságban, 1917 augusztus végén megjelent hír nyomán. Ez az újság 1917 augusztus 25-én "Konspiráció" címmel cikket közölt a Moszkvában és Szentpétervárott keringő pletykák alapján, amely cikk azt szuggerálta, hogy a jobboldal puccsot készít elő Kerenszkij ellen és a miniszterelnöki posztra Kornyilov tábornokot jelölték. A miniszterelnök valósnak vélte az információt, figyelmen kívül hagyta a külföldi hírszerzés  figyelmeztető jelzéseit is, hogy a puccsot valójában a bolsevikok készítik elő. Kerenszkij és Kornyilov között konfliktust robbant ki. A konfliktus raffinált gerjesztésében a politikai befolyással rendelkező V.N. Lvov játszotta a fő szerepet, aki mind Kerenszkijt, mind pedig Kornyilovot félrevezetve, "jól-értesültként" fellépve, megtévesztő, őket egymással szembefordító, hamis "információkat" közölt velük. Az eredmény az lett, hogy Kornyilovot vád alá helyezték, és megfosztották főparancsnoki funkciójától. A készülő bolsevik államcsínyt megérteni, és a közeledő veszélyt felfogni képtelen Kerenszkij a harctéren magára maradt. Többek között így készítették elő az októberi forradalmat Oroszországban.

Azt tapasztaljuk, hogy a kommunikációs morál külső és belső okok miatt egyre romlik. Az igazság kimondása egyre inkább háttérbe szorul, pedig az igazság tisztelete a fő feltétele annak, hogy az adott közösség életben maradjon. A hazugság, az őszinteség hiánya, a féligazságok, a szándékos manipuláció tönkretehetik a sokszor nagy nehézségek árán létrehozott közösség alapjait. Több konfliktust, amelyeknek tanúi, vagy okozói vagyunk el lehetne kerülni, ha jobban figyelnénk arra, hogy mit mondunk. A nyelv használata sokszor messzemenő következményekkel is járhat. Az anyanyelvünk nem más, mint egy értékrend, egy magatartásforma, viszonyulás a világhoz, és embertársainkhoz. Ez a magatartás lehet egyetértő vagy elutasító. A nyelv nemcsak az emberi közösség építésében játszik óriási szerepet, hanem annak a lerombolásában is. Minden társadalom a saját kultúrájában és tradícióiban él, és ez egyidejűleg viszonyítási alapot jelent a család és az egyén számára. Amikor egy gyermeket beszélni tanítunk, egyidejűleg átadjuk neki saját világképünket is. Egyébként a gyermek el is várja tőlünk, hogy világosan mondjuk meg neki mi a jó, és mi a rossz, mi a szép és mi a csúnya, mi a fontos és mi a kevésbé fontos stb. A már kora gyermekkortól megtanult két szó, nevezetesen a szép (=csecse) és a csúnya,  tulajdonképpen az egész axiológia alapjait tartalmazza. Véleményem szerint meg kell fogalmaznunk, és a társadalommal el kell fogadtatnunk egy - a nyelvet és a nyelvhasználatot érintő - olyan általános követelményrendszert, amely a szó etikáján alapul, és amely a közjóhoz vezet: ne bántsuk a másik embert ellenséges, megalázó, sértő szavakkal; ne csapjuk be az embereket, ne manipuláljuk őket féligazságok, demagógia, zsarolás stb. segítségével; ne szakítsuk meg a dialógust, ne zárkózzunk be, legyünk nyitottak mások szavai előtt, ne tápláljunk előre előítéleteket, de ugyanakkor ne legyünk naivak a közlések befogadását illetően, vagyis legyünk tekintettel a manipuláció és a becsapás lehetőségeire is. Az interlokútoroknak akceptálniuk, tisztelniük  kell egymást, azt kell mondaniuk, amit igaznak tartanak, kivéve az indokolt eseteket. Úgy kell beszélniük, hogy a partner egyértelműen megértse a neki szóló üzeneteket stb. Természetesen, a szóetika nem korlátozódik csupán a kommunikációs morálra, de kétségkívül a születendő demokrácia egyik nélkülözhetetlen alappillére. A nyelvhez, mint a legnagyobb kultúrkincshez való viszonyt általános tiszteletnek és megbecsülésnek kell öveznie, nemcsak azért, mert a nyelv biztosítja a társadalmi életünkhöz nélkülözhetetlen információcserét, hanem azért is, mert a nemzeti identitás legfontosabb eleme, a nemzet összetartó ereje, az ember számára a természet rendkívüli adománya.

 

Irodalom

 

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Akadémiai Kiadó, 1976, pletyka a.

A magyar nyelv értelmező szótára. Akadémiai Kiadó, 198O, pletyka a.

Aronson E., The Theory of Cognitive Dissonance. A current perspective. In: L.Berkowitz

(szerk.): Advances in Experimental Social Psychology, Academic Press, New York 1969, vol.4.

Balázs Géza, Kapcsolatra utaló (fatikus) elemek a magyar nyelvben. Nyelvtudományi Értekezések. Akadémiai Kiadó, Budapest 1993, 137. sz.

Bańczerowski J., Metainformációs struktúrák a nyelvi szöveg síkján. In: Magyar         Nyelv, 1984, XC.évf., 1. szám.

Bańczerowski J., A nyelvi közlés rejtett pragmatikai információiról. In: Magyar Nyelvőr,

1997, 1. szám.

Bellow Saul, Czytelnik wczoraj i dziś. Chicago Sun Times (Idézve: Forum, 1968, Nr. 45.)

Blagojevic M., A koszovói háború a média győzelme. In: Jel – Kép. MTA, ELTE

Kommunikációelméleti Kutatócsoport. Budapest. 2000/2.

Błachowicz-Wolny E., Plotka albo poczta pantoflowa jako ulubiona forma komunikacji

międzyludzkiej. In: Polono-Hungarica (szerk.: Bańczerowski Janusz), ELTE, Lengyel Filológiai Tanszék, Budapest 1995, VII kötet, 76-84.

Bralczyk J., O języku polskiej propagandy politycznej. In: Polszczyzna współczesna, Warszawa, PWN, 1981.

Dąmbska I., Wprowadzenie do starożytnej semiotyki greckiej. „Ossolineum”. Wrocław,

Warszawa, Kraków, Gdańsk, Łódź. 1984.

Festinger L., A Theory of Cognitive Dissonance. Stanford, CA: Stanford University Press,

1957.

Gáti B., Az 1990-es parlamenti választások szórólapjainak szociolingvisztikai elemzése. In:

Egyetemi Szociolingvisztikai Dolgozatok (sorozatszerk.: Kiss Jenő), 1993, Nr 2.

Grzegorczykowa R., Nowomowa a problem funkcji wypowiedzi. In: Poradnik Językowy,

Warszawa, Łódź, 1985, Nr 6.

Kennedy G.A.,The Art of Persuasion in Greece. Princeton, NJ: Princeton University Press

1963.

Kennedy G. A., The Art of Rethoric in the Roman World. Princeton, NJ: Princeton    University Press 1972.

Kiss Jenő, Társadalom és nyelvhasználat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest l995.

Krzemiński A., Nie wierzcie własnym oczom. In: Polityka, Warszawa 1994, Nr 6.

Lengyel L., Don Luis. Lengyel László portréja Bokros Lajosról. Népszabadság, 1995.           szeptember 30.

Majkowska G., Językowe środki perswazji w przemówieniach politycznych. In: Poradnik

Językowy, PWN, Warszawa, Łódź, 1989, Nr 5.

Markiewicz M., Poradnik dobrych obyczajów. Warszawa 199O.

Orwell G., 1984 New York: New American Library, 1949. (Magyar fordítás: Orwell             G.,1984. Európa Könyvkiadó, 1989.)

Pratkanis A.R., Aronson A., Age of Propaganda. The Everyday Use and Abuse of     Persuasion. W.H. Freeman and Company, New York and Oxford, 1992 (Magyar

fordítás: A rábeszélőgép. (Élni és visszaélni a meggyőzés mindennapos mesterségével). AB OVO, Budapest 1992.)

Sambor J., Nowomowa - język naszych czasów. In: Poradnik Językowy, PWN, Warszawa,

Łódź, 1985, Nr 6.

Síklaki I., A meggyőzés pszichológiája. Scientia Humana, Budapest 1994.

Szende T., A politikai kultúra néhány nyelvhasználati - pragmatikai vonatkozása. In:    Magyar Nyelvőr 199O. 114.évf., 1-2 sz.

Szunyogh B., "Psychological Warfare". An Introduction to Ideological Propaganda and the

Techniques of Psychological Warfare. New York 1955.

Thiele-Dohrmann K., Psychologia plotki. Warszawa 198O.

Wacha I., A korszerű retorika alapjai. Szemimpex Kiadó, Budapest 1994.

Wesołowska D., Słowa jak kamienie. Wydawnictwo i drukarnia "Secesja", Kraków 1991.

Tóth Szergej, A szovjet birodalmi nyelv, avagy a totalitarizmus grammatikája. Aetas. 1991/1.

5-39.

Tóth Szergej – Vass László, Pápuáktól a Pioneerig. Generalia. Szeged (Nyelvészeti Füzetek

3).

Tóth Szergej, Nyelvi hamisítások. 188-194. In: Fóris Ágota–Kárpáti Eszter–Szűcs Tibor

szerk.: A nyelv nevelő szerepe. Lingua Franca Csoport. Pécs. 2002.

Voigt Vilmos, Az 1972. május elsejei budapesti felvonulás társadalmi szemiotikája. 187–199.

In: Voigt Vilmos–Szépe György–Szerdahelyi István szerk.: Jel és közösség. Akadémiai, Budapest. 1975.