BESZÉDAKTUSOK – KONVERZÁCIÓS STRATÉGIÁK – KULTÚRÁK

“A nyelv a gondolkodás vehikuluma.” L. Wittgenstein
 

1. A jelen munka célja, hogy rámutasson a címben szereplõ három dolog: a beszédaktusok, a konverzációs stratégiák és az egyes kultúrák közötti összefüggésre, megpróbálja feltárni ezek kapcsolatát, s a témáról már meglévõ tudomásunkat újabb információkkal gazdagítsa. Munkánk során – amely nem törekszik teljességre – a tárgyról adott áttekintés után különféle nyelvekbõl és kultúrákból vett példákkal próbáljuk bemutatni, mennyire különbözõk lehetnek egymástól az ezen kultúrákban létezõ beszédaktusok, mennyire eltérõ konverzációs stratégiákat követhetnek a más nyelveket beszélõk. Ennek során azt is megvizsgáljuk, hogy egyes beszédaktusok, illetve társalgásirányító maximák mennyire tekinthetõk univerzálisnak. Végezetül pedig szólunk az infiltráció jelenségérõl, amely napjainkban egyre meghatározóbb szerephez jut.

2. A Wittgenstein által megfogalmazott nyelvjáték az úgynevezett Sprachspiel fogalmának bevezetésétõl kezdve a nyelvi kommunikáció kutatásának igénye az austini beszédaktus-elméleten, majd késõbb ennek Searle által finomított változatán át máig folyamatosan jelen van a nyelvrõl szóló gondolkodásban. S bár Wittgenstein a Filozófiai vizsgálódások 14. paragrafusában rögzített elvnek megfelelõen saját terminusait, s így a nyelvjáték kifejezést sem definiálja, rámutat arra, hogy evvel a kifejezéssel egy, a nyelv és a játék között fennálló hasonlóságra kívánta felhívni a figyelmet. Ez pedig nem más, mint az a szabályrendszer, amellyel mind a nyelv használata (mind a játék) során találkozunk, és amelyet követnünk kell, amennyiben a kommunikációban, illetve a játékban eredményesek kívánunk lenni. Wittgenstein szerint például nyelvjáték az, ha valaki viccet mesél, hipotézist ad elõ, szakszemináriumot tart, udvarol vagy mesét mond, de a Filozófiai vizsgálódások 23. paragrafusában a parancsadást vagy az ígéretet is ide sorolja, ami késõbb Searle-nél mint beszédaktus jelenik meg (Wittgenstein 1992, Neumer 1991: 20). Stegmüller szerint “egy nyelvjáték rendszerint nyelvi megnyilatkozások egymásra következésébõl áll, de emellett még meghatározott külsõ helyzetek s többnyire egyéb cselekvések is tartoznak hozzá” (Stegmüller 1987–1989: 589). Érdemes felfigyelnünk arra, hogy maga Wittgenstein sem korlátozza a nyelvjátékot csupán a verbális mód alkalmazására – “egy nyelvjátékot leírni annyit tesz, mint egy kultúrát leírni” – mondja, amelyet Neumer úgy értelmez, hogy Wittgenstein “életformánk egészét is nyelvjátéknak tekinti” (Neumer 1991: 20). Valószínû azonban, hogy a filozófus emellett a verbális és nem verbális kódok közötti összefüggésre, s mindenekelõtt ezeknek az adott kulturális közegbe való beágyazottságára is utalni szándékozott. Jóllehet Wittgenstein az úgynevezett nyelvjátékokra számos példát sorol fel, õ maga azonban soha nem kísérelte meg rendszerezni vagy tipologizálni ezeket.

3. A wittgensteini nyelvjátékokkal rokonságot mutató beszédaktusok elméletének megalkotása, illetve ezek nyelvészeti igényû rendszerezése már Austin nevéhez fûzõdik. Õ különbséget tett lokúciós (beszédszerû) és illokúciós (nem beszédszerû) – majd késõbb perlokúciós aktusok között. Ennek elõzménye Bühler Sprachtheorie címû, 1934-ben kiadott mûvében megtalálható, a nyelv hármas funkciójára vonatkozó tézisek formájában. Az illokúciós aktus kapcsán fontos megjegyezni, hogy ennek gondolata – ha nem is ilyen explicit módon – Koschmieder munkájában már 1934-ben elõfordul. Avval kapcsolatban, hogy a lengyel nyelvben a Mit csinálsz? kérdésre adott válaszban a befejezett szemlélet bizonyos esetekben miért járhat együtt – az általános szabálytól eltérõ módon – a jelen idejû jelentéssel, elmondja, hogy ezen esetekben a megnyilatkozás maga a cselekvés.* Ez tehát egy az általánostól eltérõ típusú jelen idõ, amelyet a lengyel nyelvben a perfektív igealakkal fejezünk ki. A prcznam siê … ’beismerem’, pozwoleê sobie … ’bátorkodom’ megnyilatkozások maguk is cselekvések és nem csupán konstatívumok. Mivel az ilyen esetekben a megnyilatkozás egybeesik magával a cselekvéssel, Koschmieder ennek a Koinzidenzfall nevet adja (Koschmieder 1979: 274, Bondarko 1992: 141). Az illokúciós és a perlokúciós aktusok elhatárolása, valamint a perlokúciós célú és perlokúciós következményû aktusok közötti különbségtétel már Austin IX. elõadásában szerepel (Austin 1990: 113–21). Míg az illokúciós aktust úgy jellemezhetjük, hogy az tulajdonképpen cselekvésértékû megnyilatkozás, addig a perlokúciós aktust ennek hatásaként értelmezhetjük. Maga Austin figyelmeztet, hogy “ami az egyik illokúció perlokúciós célja, az egy másiknak lehet a folyománya: a figyelmeztetés perlokúciós célja valakinek a figyelmeztetése, de egy olyan perlokúciós aktus folyománya is lehet, amely valakit megijeszt” (Austin 1990: 120).

Austin elméletét Searle fejlesztette tovább, aki különbséget tett az úgynevezett propozicionális tartalom és az illokúciós aktus között. Elmélete szerint bármely beszédaktust át lehet úgy alakítani, hogy az egy illokúciós jelzésbõl (pl. tanácsolom, megparancsolom) valamint egy propozicionális részbõl álljon. A Megparancsolom. hogy csukd be az ablakot! mondatban a becsukni az ablakot a propozicionális rész, amelynek nincs illokúciós ereje, és a beszélõ különbözõ helyzetekben használhatja. A becsukni az ablakot még nem megnyilatkozás, csak a használat során válik azzá. Avval, hogy a pragmatika a nyelv illokúciós, illetve cselekvésjellegérõl beszél, egyúttal a kontextualitás jelentõségére is rámutat, hiszen minden beszéd valamilyen kontextusban zajlik. Az illokúciós aktus, a beszédcselekvés társadalmi környezetben megy végbe, konvenciók szabályozzák, és meghatározott módon intézményesítve van. Ezért mondja Searle, hogy “a pragmatika a beszédcselekvés elemzése során egy bizonyos társadalom intézményesített tényeit vizsgálja” (Searle in Arzenbacher 1994: 188). Habermas ehhez kapcsolódóan megjegyzi, hogy a pragmatika kutatásának tárgyát a “beszédaktusok képezik, illetve ezeknek beágyazódása abba az életvilágba, amelyben a diskurzusok zajlanak” (Habermas in Arzenbacher 1994: 188). A beszédcselekvést, illetve a konverzációs aktust szabályozó elvek leírására a Logic and conversation címen 1975-ben megjelent mûvében Grice tett kísérletet. Ebben úgy érvel, hogy a konverzációs viselkedés együttmûködési készséget, azaz kooperativitást feltételez. Ezért Grice egy úgynevezett kooperációs elv bevezetését javasolja, majd a továbbiakban a társalgást szabályozó négy maximát: a mennyiségi, a minõségi, a relevancia-, valamint a módmaximát vezeti be, ugyanakkor más maximák meglétét is feltételezi, amelyek szintén a társalgást szabályozó szereppel bírnak. Ilyenek például: az esztétikai, a társadalmi vagy a morális maximák. Grice elméletének alapján Leech késõbb megalkotja az úgynevezett udvariassági elvet, ami több újabb maximát (mint például tapintatmaxima, nagylelkûség-maxima, jóváhagyás-maxima, szerénység-maxima, megegyezés-maxima, rokonszenv-maxima) tartalmaz (Leech 1974: 319–41, Leech 1983 Bañczerowski 1998). Fontos kiemelni, hogy rendszerét maga Grice sem tekintette véglegesen lezártnak. Legutóbb Bañczerowski mutatott rá a Grice által megfogalmazott implikatúraelmélet hiányosságaira, s újabb szempontokkal gazdagítva tovább is fejlesztette azt (Bañczerowski 1997: 49–61 ). Felhívta a figyelmet arra, hogy az implikációnak Grice elméletében betöltött alapvetõ szerepe ellenére nincsen egyértelmû definíciója, s a konverzációs implikatúra fogalma sem egyértelmû, jóllehet ez szintén az elmélet integráns részét képezi. Hangsúlyozta, hogy szükség lenne arra, hogy a hazug manipulációs aktusokat is kutatásaink körébe vonjuk, mivel ezek – mint mondja – “a kommunikációs valóságnak egyáltalán nem elhanyagolható fragmentumát képezik.” Cikkében leírja továbbá hogy az “egyes nyelvek és kultúrák közötti nyilvánvaló különbségek ezekben a kutatásokban kellõképpen nem merültek fel” (Bañczerowski 1997: 54, 60).

4. Meg kell jegyezni, hogy az angol–amerikai kultúra a beszédaktusok tekintetében sem, de más tekintetben sem egységes. Amint Bánó írja: “az amerikai kultúra korántsem homogén, legalább hat területi kultúra (regional culture) létezik az USA-ban: az új-angliai (New England), a déli (South), a középnyugati (Middle-West), a délnyugati (Southwest), a Sziklás-hegység és a Nagy-Síkságok (Rocky-Mountain and Great Plains), valamint a nyugati partvidéki (Far West). A hat területen belül is sok eltérés, variáció fordul elõ” (Falkné dr. Bánó 1990: 10). Az ilyen kulturális különbségeknek természetesen a beszédaktusokra, valamint a nyelvi viselkedésformák más területeire nézve is megvannak a maguk következményei. A Richard és Schmidt szerzõpáros által szerkesztett Language and Communication címû kötet 6. fejezetében, amely a Face in Interethnic Communication címet viseli Ron és Susanne Scollon Ericsont idézik. Ericson az Egyesült Államokban élõ etnikai csoportok viselkedését vizsgálva különbségeket talált ezek kommunikatív stílusa között. Tanulmányában két fõ úgynevezett pán-etnikai osztályt (pan-ethnic classes) állított föl, a harmadik világbelit (third world) és az úgynevezett fehér etnikait (white-ethnic). Az ericsoni felosztás szerint az elsõbe tartoznak a feketék, a mexikóiak és a Puerto Ricó-iak (Black, Mexican, Puerto Rican), a másodikba pedig a lengyelek, az olaszok és az ír amerikaiak (Polish, Italian and Irish Americans). Scollon evvel kapcsolatban megállapítja, hogy további differenciálásra és az etnikai csoportok mindegyikének részletesebb leírására van szükség (Scollon in: Richards–Schmidt 1983: 185). Ericson a különbözõ etnikai csoportok közötti kommunikációs aktusokat gatekeeping encounters-nek nevezi, amit talán kapcsolatfenntartó találkozásoknak lehetne fordítani. Ericson ide sorolja a tanácskozásokat (counselling sessions), a munkaalkalmassági elbeszélgetéseket (job interviews), valamint a bírósági tárgyalásokat (legel trials). Ericson kiemeli az ilyen “találkozások” objektivitását, illetve közvetlen jellegét “counselling sessions, job interviews and legal trials are typical of gatekeeping encounters in their objectivity, placed on focussed face-to-face interactions” (Ericson 1976 in: Richards–Schmidt 1983: 183).

Az amerikai nyelvrõl szóló munkájában Kövecses is leírja, hogy mind a beszélõ kora, mind a faji és etnikai csoportba tartozás, mind pedig az iskolázottság hatással van a szociolektusok kialakulására (Kövecses 1996: 68–69). A különbözõ szociolektusokban pedig a konverzációs stratégiák és a beszédaktusok is eltérõek lehetnek. Kövecses megállapítja, hogy az afroamerikai közösségek nyelvében számos úgynevezett nyelvi rituálé található, amire több példát is hoz. “Ezek – mint írja – hosszabb, szabályok által irányított beszédesemények… A rapping például eredetileg bõbeszédû, emelkedett hangvételû beszéd. A jiving pedig a fehérek nyelvi trükkökkel történõ becsapása, a hazug õszintétlen beszéd egy fajtája. Az egyik legismertebb nyelvi játék a playing the dozens. A dozens szóval általában arra a nyelvi rituáléra utalnak, amikor valakinek az édesanyját sértegetik… Ebben a nyelvi játékban két fekete fiú rituálisan egymás anyját sértegeti, és az veszít, aki elõször veszti el önuralmát, és elsõként gerjed haragra” (Kövecses 1996: 90–1). Jól látható, hogy a rapping esetében Grice mennyiségi maximája, a “nem kell, hogy részvételed a kívánatosnál informatívabb legyen” elve, a jiving esetében pedig a minõségi maxima “ne mondj olyat, amirõl azt gondolod, hogy hamis” elve sérül meg. A harmadik nyelvi játék a Leech által bevezetett udvariassági elv megsértésén kívül arról is tanúskodik, hogy az illetõ szubkultúrán belül az önuralom, illetve ennek minden körülmények között való megõrzése az értékskálán magas helyet foglat el. Ezt egyébként az olyan kifejezések is alátámasztani látszanak mint a calm down!, cool down!, be cool!, amely már a német nyelvben is elõfordul bleib cool! formában. Kövecses megjegyzi hogy ezeknek a verbális rituáléknak többsége afrikai eredetû. Arra, hogy az afrikai kultúrákban az európaitól teljesen eltérõ beszédaktusok léteznek, Bañczerowski is kitér fentebb már idézett cikkében (Bañczerowski 1997: 60). Ugyanakkor figyelembe kell venni azt is, hogy eltérõ nyelvi viselkedés nemcsak különbözõ etnikai csoportok között lehetséges, hanem különbözõ nemû beszélgetõpartnerek között is. Az amerikai férfiak és nõk közötti nyelvi különbségek kérdésével már több szerzõ is foglalkozott (Lakoff 1975, Wolfson 1989, Gilligan 1982). A nemek közötti nyelvi különbségeket tárgyalva Kövecses Tannent idézi, aki egy mûvében rámutat, hogy “a hétköznapi társalgásban a férfiak és a nõk eltérõ stratégiákat alkalmaznak, amelyek aztán egymás félreértéséhez vezethetnek (Tannen 1990; in: Kövecses 1996: 71 ). Lakoff szerint az amerikai nõk eltérõ beszédstílusa arról tanúskodik, hogy “az amerikai társadalomban a nõk a férfiakénál kisebb társadalmi erõvel rendelkeznek” (Lakoff 1975; in: Kövecses 1996: 69). Azon kultúrákban, ahol a nõk társadalmi szerepe a férfiakétól jelentõsen eltér (pl. arab, zsidó, japán kultúra), a két nem közötti nyelvhasználati különbségek még fokozottabban jelentkeznek. Néhány ilyen kultúrában (arab országok Törökország) nem illik vagy egyenesen sértõ a feleség, illetve a család nõtagjai felõl érdeklõdni. A társalgásban a családi élet, valamint a többnejûség hasonlóképpen tabunak számít. Ennek oka az illetõ népek vallási hagyományaiban keresendõ. Ennek tudható be az is, hogy a társalgás folyamán több kultúrában is elfogadott (esetleg sikamlós) viccek mesélése ezen országokban megbotránkozást kelt, és ezért kerülendõ. Az európai értelemben vett viccmeséléstõl a kínai és a japán kultúrában is ajánlatos tartózkodni, mivel ezeket általában nem értik meg, és ennek sértõdés vagy félreértés lehet a következménye. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a humor ezektõl a népektõl idegen, mindössze arról van szó, hogy ennek mások a megnyilvánulási formái (pl. aforizmák, rövid tanmesék, népi bölcsességek). Ahhoz persze, hogy belássuk, a humor megnyilvánulási formái igen változatosak lehetnek nem kell túl messzire mennünk. Elég, ha csak a sajátos angol humorra gondolunk, amely a maga morbiditásával nem mindig arat osztatlan sikert a kontinensen.

Néhány téma, amely az európai kultúrán belül nem számít feltétlenül tabunak, egy amerikaival folytatott társalgás során kerülendõ. Ilyen például: ki mennyi pénzt keres, ki mennyit szokott bizonyos dolgokra költeni, vagy mennyiért vett meg valamit, az illetõ társadalmi státuszára, korára, súlyára vonatkozó kérdések, a szexualitást, illetve a faji problémákat érintõ témák. – Ennek oka az, hogy az amerikaiak bizonyos kérdéseket túl intimnek, illetve személyesnek tartanak ahhoz hogy ezeket társalgásban megvitassák. Ez egyben azt is jelzi, hogy az adott kultúra a magánéletet (privacy) – csakúgy, mint a magántulajdont – nagyon nagyra értékeli. Ausztráliában a fentiekhez hasonlóan kerülendõ, sõt bizonyos esetekben egyenesen sértõ lehet a származást firtatni vagy az õsökre célzást tenni. Ennek oka történelmi, hiszen mint köztudott, az ötödik kontinens elsõ telepesei Nagy-Britanniából érkezett fegyencek (convicts) voltak.

A fentebb az amerikai kultúrával kapcsolatban említett témákat a brit angol nyelvi környezetben is ajánlatos kerülni. Angol közegben nemcsak azért gyakori téma az idõjárás, mert az a szigetországban nagyon változékony, hanem azért is, mert semleges téma, és biztosak lehetünk abban, hogy senkit sem sértünk meg vele. Feltûnõ, hogy az angol nyelv amerikai változatára a szókimondás és az õszinteség nagyobb mértékben jellemzõ. Erre Kövecses is rámutat: “a nyíltszavúság és az egyenesség az amerikai társadalomban kívánatos tulajdonságok. Ha az emberek nem õszinték, egyenesek, becsületesek, nyíltak stb., azaz mikor nem azt teszik vagy mondják, amit valójában gondolnak, akkor phony-nak, fake-nek (hamisnak, színlelõnek vagy megjátszósnak) nevezik õket. Ezen szavak pejoratív jelentése, fõleg a phony-é, tükrözi, hogy az amerikaiak elvárják egymástól az egyenességet és az õszinteséget” (Kövecses 1996: 176). A brit angolban ezzel szemben a direkt kijelentéseket, a határozottságot enyhébbé teszi a gyakran alkalmazott utókérdés (tag question) valamint az I think ’úgy gondolom’, it seems ’úgy tûnik’, I’m afraid ’attól tartok’ és még számos ehhez hasonló elem. Az amerikai tárgyalási stílusra is az egyenesség, a szókimondás a jellemzõ, amelyet a Kövecses által idézett don’t wasre my time ’ne vesztegesd az idõmet’ illetve get to the point ’térjünk a lényegre’ kifejezések is igazolni látszanak (Kövecses 1996: 186). Mindez éles ellentétben áll a japán vagy a kínai társalgási szokásokkal, amelyek mind az európai, mind pedig az elõbb említett amerikai modelltõl nagyon különböznek. Itt a békétlenség minimalizálása elv egy olyan válfajával találkozunk, amely a társalgás során a harmónia megteremtését igyekszik elérni, még a saját vélemény elhallgatása árán is. Megfigyelhetõ, hogy a társalgás során a japán beszélgetõpartnerek soha nem mondanak ellent egymásnak, inkább többértelmû választ adnak. Jellemzõ az úgynevezett igenlõ tagadás, ami azt jelenti, hogy az esetleges nemleges választ is az igen szócska vezeti be. Ha az interlokútorok között információs zavar lép fel, ezt a japán fél nem igyekszik visszakérdezéssel tisztázni, hanem inkább különféle taktikákat alkalmaz annak elkerülésére, hogy a félreértés kiderüljön, illetve elkerülni a válaszadást. Ennek oka az attól való félelem, hogy a partnert bizonytalan helyzetbe hozzák kérdezõsködésükkel, vagy hogy ennek során maguk válnak nevetségessé. Ezt pedig mindenáron kerülni igyekszenek, hiszen a japán kultúrában a szégyen nagy presztízsveszteséget jelent. A japánok csakúgy mint a kínaiak kedvelik a többértelmû megfogalmazásokat, a rejtett utalásokat, mondanivalójukat hosszabb történetekbe, szövegekbe ágyazva indirekt módon adják elõ. Ezekrõl a konverzációs stratégiákról és az úgynevezett “enryo” elvrõl Bañczerowski is említést tesz (Bañczerowski 1997: 61). Érdemes itt megjegyezni, hogy az indirekt, a kérdésekre többértelmû választ adó forma az európai kultúrán belül is ismert. A görög beszélgetõpartnerre jellemzõ, hogy nem szívesen ad kerek elutasítást tartalmazó választ, hanem azt inkább homályos ígéretekkel, a társalgás során alkalmazott témaváltással igyekszik elkerülni.

A Leech által bevezetett szerénység-maxima – magunkról a legkevesebbet mondani – sem látszik univerzálisnak. Míg a brit angol kultúrában mindez érvényesnek tûnik (understatement), az amerikai angol kulturális közegben már korántsem ez a helyzet. Az úgynevezett nagyotmondás tall talk és ennek fekete változata a fancy talk jelen van az irodalomban, a politikában és a társadalmi élet számos területén. Erre a jelenségre Kövecses számos példát hoz, megvilágítva egyben a jelenség történelmi hátterét (Kövecses 1996: 227–33). Úgy tûnik, mindez kapcsolatban van az amerikai sikercentrikussággal és életfelfogással, ahol az elérendõ cél nagyon gyakran az úgynevezett double F, azaz Fame and Fortune (hírnév és vagyon) (Mog-Althaus 1992: 295). Az öndicséret éppen ezért ebben a kultúrában a japánnal, de talán az európai kultúrák többségével ellentétben nem elítélendõ hanem kívánatos, sõt adott esetben a reklámnak megfelelõ is lehet. Megjegyzendõ, hogy több dél-európai kultúra, például az olasz, a spanyol harsány, közvetlen és igen kedélyes stílusa is ellentétet mutat az angol understatement elvével, ami bizonyos visszafogottságot is jelent, az öndicséret azonban ezekben a kultúrákban is elítélendõ tulajdonság, amint az az olasz mondás is mutatja: Chi si loda, s’imbroda – Az öndicséret büdös, szó szerint: Aki dicséri magát, bemocskolja magát. A dicséret – más tulajdonába tartozó tárgyak dicsérete -, amely az európai kultúrában a mások ízlése iránti nagyrabecsülésünk kifejezéseként is értékelhetõ, az arab kultúrában kerülendõ. Ott ugyanis egy hagyomány értelmében ezeket fel kell ajánlani a vendégnek. Talán nem kell részletezni, milyen bonyodalmakat okozhat mindez… A békétlenség minimalizálása elv, amelyet Bañczerowski is említ tanulmányában, úgy tûnik, valóban nem univerzális (Bañczerowski 1997: 61). Míg az angol és a japán kultúrára vonatkozóan érvényesülni látszik (hiszen ott az egyéni vélemény olyan dolog, amit feltétlenül alá kell rendelni a közösség vagy a hierarchiában magasabb helyet elfoglaló véleményének), sem a lengyel, sem a dél-európai, például olasz, spanyol kultúrára nem vagy csak kisebb mértékben érvényes. Ezekben a kultúrákban az egyéni véleményhez való jog sokkal magasabb rangot képvisel, s az érzelmek kimutatása is nagyobb mértékû, ami a hevesebb beszédtempóban, a nagyobb hangerõben és a gesztikuláció erõteljesebb voltában is kifejezésre jut. (A nagyobb hangerõnek persze például az olasz esetében az is oka lehet, hogy ez a nyelv magánhangzógazdag, a magánhangzóról pedig köztudott, hogy a leghangzósabb elem).

5. Végezetül még egy jelenségrõl kell szólni, az úgynevezett infiltrációról. Ez azt jelenti, hogy mivel a különbözõ kultúrák, csakúgy mint az egyes nyelvek, nem egymástól elszigetelten léteznek, gyakori az, hogy egyes elemek átkerülnek az egyik nyelvbõl, kultúrából a másikba, és ott – esetenként módosult formában – tovább léteznek (Nyomárkay 1997). Ennek a folyamatnak napjaink fejlett tömegkommunikációs és hírközlõ rendszerei is kedveznek. Ez az oka annak is, hogy több õsi kultúrában azt találjuk, hogy az európai vagy az amerikai szokások keverednek az ottaniakkal (pl. japán). Ez fokozottan érvényesül, ha az illetõ kultúra hordozója európaiakkal vagy amerikaiakkal kerül szembe. Ilyenkor a társalgás során azt is igyekszik bemutatni, hogy tisztában van az ezekben az országokban uralkodó szokásokkal. Európában ilyen jelenségként van számon tartva az úgynevezett amerikanizálódás, amely (úgy tûnik) a társadalmi élet és az interperszonális kapcsolatok számos területén terjedõben van (errõl német–amerikai viszonylatban l. Glasser 1985).

6. Összegzésképpen megállapítható, hogy a Grice által kidolgozott és Leech által késõbb bõvített maximáknak nem mindegyike tekinthetõ univerzálisnak. Példáink is azt igyekszenek alátámasztani, hogy ezeknek nagy része a különbözõ nyelvekben és kultúrákban eltérõ mértékben tekinthetõ érvényesnek. Úgy tûnik, szükség van a beszédaktus- és az implikatúrák elméletének konkrét nyelvekre történõ alkalmazására. A fentiekben vázoltak alapján szükségesnek látszik egy átfogó elméleti keret kidolgozása is, amely tartalmazná a bármely nyelven történõ, társalgást szabályozó, valóban univerzálisnak tekinthetõ maximákat. Ehhez a kooperációs elv gondolata megfelelõ kiindulópontnak látszik. Az egyes nyelvekre jellemzõ beszédaktusok és maximák, az adott nyelv glottodidaktikájának integráns részét kell, hogy képezzék.

SZAKIRODALOM

Anzenbacher A. 1994. Bevezetés a filozófiába. Herder, Budapest.

Austin J. L. Tetten ért szavak. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Bañczerowski J. 1997. A nyelvi közlés rejtett pragmatikai információiról. In: :Nyr. l.

Bañezerowski J. 1998. A nyelvhasználat elvei és etikai dimenziói. In: Nyr. l.

Bondarko A. V. 1992. Aszpektologicseszkaja koncepcija Ervina Koschmiedera. In: Voproszi jazykoznanyija No 4.

Bühler K. 1934. Sprachtheorie. Die Darstellungsfunktion der Sprache. Fischer, Jena.

Ericson F. 1976. Gatekeeping encounters: a social selection process. In: Sanday P. R. ed. Anthropology and the Public Interest Fieldwork and Theory. Academic Press, New York.

Falkné Dr. Bánó K. 1990. Amerikai angol-brit angol. Széchenyi Kft. Kiadó, Budapest.

Gilligan C. 1982. In a different Voice. Harward University Press, Cambridge.

Glaser W. 1985. Americans and Germans. Deutsche und Amerikaner. Gräfelfing.

Grice H. P. 1975. Logic and conversation. In: Cole and Morgan (eds.), magyarul: A társalgás logikája.

Pléh–Terestyényi–Siklaki 1988. In: Ptéh–Terestyéni–Siklaki (szerk.): Nyelv, kommunikáció, cselekvés. Budapest.

Habermas J. 1983. Theorie des kommunikativen Handelns. Suhrkamp, Frankfurt.

Koschmieder E. 1979. Gesammelte Abhandlungen zur Phonetik, Phonologie und Morphologie der Slavischen Sprachen. Neuried.

Koschmieder E. 1934. Nauka o aspektach czasownika polskiego w zarysie. Próba syntezy. Wilno.

Kövecses Z. 1996. Az amerikai angol. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.

Lakoff R. 1975. Language and Women’s place. Harper, New York.

Leech G. 1974. Semantics. Pelican Books, London.

Leech G. 1983. Principles of Pragmatics. Longman. London and New York.

Mog P.–Althaus H. J. 1992. Die Deutschen in ihrer Welt. Tübinger Modell einer integrativen Landeskunde. Deutsche Amerika – Bilder, Amerika in Deutschland. Optimismus und Erfoglsmythos in den USA 79’. Langescheidt.

Neumer K. 1991. Határurak Az MTA Filozófiai Intézete, Budapest.

Nyomárkay I. Úriember (elhangzott a Magyar Rádió Tetten ért szavak c. mûsorának 1997 novemberi adásában).

Richards J. C.–Schmidt R. W. 1983. Language and Communication. Longman.

Searle J. R. 1969. Speech Acts: An Essay in the Philosophy of Language. Cambridge University Press, Cambridge.

Stegmüller W. 1987–1989. Hauptströmungen der Gegenwartsphilosophie. I. Band. Suhrkamp, Frankfurt.

Tannen D. 1990. You Just Don’t Understand. Women and Men in Comersation. Ballantine, New York.

Wittgenstein L. 1992. Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz Kiadó, Budapest.

Wolfson N. 1989. Perspectives: Sociolinguistics and TESOL. Harper and Row, New York.

A lengyel nyelvben a perfektív igék jelen idejû személyragokkal ellátott formái, a fent említett esettõl eltekintve, mindig jövõ idejû jelentéssel bírnak. Ez az úgynevezett egyszerû jóvõ idõ (prosty czas przyszly), amely egy olyan szintetikus igeidõ, amely a jövõ egy pontján biztosan bekövetkezö, eredményes cselekvést jelöl (p(. przeczytam ksi¹zkê ‘elolvasom a könyvet’, napiszê list ‘megírom a levelet’).

Pátrovics Péter: BESZÉDAKTUSOK – KONVERZÁCIÓS STRATÉGIÁK – KULTÚRÁK, Magyar Nyelvõr 122. évf. 1998. április–június 2. sz., 142–150.

vissza