MIK A NYELVI EMBERI JOGOK?
TOVE SKUNTNABB - KANGAS

Ahol egy nyelv marginalizálódik, elismertségét vagy talaját veszti, ott gyakran fordulnak elõ méltánytalanságok. A nyelvi jogokért szervezett küzdelem igyekszik az emberi jogok területén bevált alapelveket és módszereket felhasználni a nyelvi sérelmek orvoslására, és a szerencsésebb helyzetû domináns nyelvek által élvezett támogatáshoz hasonlót nyújtani a kevésbé kegyelt nyelvek számára.

A nyelvi jogoktól való megfosztás Iegszélsõségesebb példája a lingvicídium, vagyis nyelvhalál,112 amit helyesebb lenne nyelvgyilkosságnak nevezni, hiszen ezzel az eszközzel a domináns csoport gyakran tudatosan él a kisebbségi nyelvek megsemmisítése érdekében.

Egyéni szinten a nyelvi jogok elismerése annyit jelent, hogy mindenkinek joga van pozitívan azonosulni egy vagy több anyanyelvével, s ezt az azonosulást másokkal tiszteletben tartatni, függetlenül attól, hogy anyanyelve kisebbségi vagy többségi nyelv-e. Jogot jelent az anyanyelv(ek) megtanulására, melyben bennefoglaltatik az anyanyelven zajló, legalább alapfokú oktatáshoz és a különbözõ (hivatalos) helyzetekben történõ használathoz való jog. Jogot jelent az ország legalább egyik hivatalos nyelvének megtanulására. Ezért tehát elvárhatnánk, hogy a kisebbségi gyermekek tanárai kétnyelvûek legyenek. Az ezen jogokat érintõ megszorítások nyelvi méltánytalanságnak, a nyelvi emberi jogok megsértésének tekintendõk.

Közösségi szinten a nyelvi jogok a következõket jelentik: a kisebbségi csoportnak joga van a létezéshez (vagyis a különbözõséghez113); a kisebbségeknek joguk van nyelvûk fejlesztéséhez, iskolák és egyéb szakképzési és oktatási intézmények fenntartásához, amelyben a tanrendet õk állítják össze, és az oktatás az anyanyelvükön folyik; az állam politikai életében való részvételüket és a csoport saját ügyeiben (legalábbis a kultúra, oktatás, vallás területén, sajtó- és társadalmi ügyekben) való önállóságukat az adók és támogatásokból befolyt pénzeszközök segítségével biztosítják.114 E jogok érvényre juttatásához pénzforrások, valamint megfelelõ demokratikus törvényi feltételek megteremtése szükséges. Az ezen jogokat érintõ megszorítások szintén nyelvi méltánytalanságnak, a nyelvi emberi jogok megsértésének tekintendõk.

A polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának (1966) az 1. ábrán D-vel jelölt 27. cikkelye szerint:

“Azokban az államokban, ahol etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbség él, a kisebbséghez tartozó személyektõl, a csoport más tagjaihoz hasonlóan, nem tagadható meg a jog, hogy saját kultúrájukat mûveljék, saját vallásukat hirdessék és gyakorolják, vagy saját nyelvüket használják.”

Ezt a cikkelyt vagy szövegváltozatát használták számos Európa Tanács és CSCE-dokumentumban és nemzetközi egyezményben, például az ENSZ Gyermekek jogairól szóló egyezményében (1959 és 1989). Az ENSZ-Közgyûlés által 1992. december 18-án elfogadott A nemzeti, etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló nyilatkozat 2.1. cikkelyében továbbmegy ennél (errõl lásd lejjebb).

A nyelvészek, a tanárok, a jogászok és más csoportok fontos szerepet játszanak a nemzeti és nemzetközi szinten is létezõ nyelvi hierarchiák megalkotásában, legitimációjában és fenntartásában. A tantervek kialakításában, a kétnyelvû oktatásban, a “jobb nemzetközi megértést” célzó idegennyelv-tanulásban világosan tetten érhetõ a nyelvpolitikai dimenzió. A tantervekben és vizsgákon elõnyben részesített nyelvek jellemzõen domináns nyelvek, melyekre mint “nemzeti”, “hivatalos” vagy “nemzetközi” nyelvre utalnak. Ezek az elnevezések a szóban forgó nyelvek által szolgált, nyelven túli célokról árulkodnak.

Az alábbiakat alaptételnek tekintem:

a nyelvi jogok az emberi jogok egyik fajtája, és mint ilyen, az egyén polgári, politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális jogainak egyenlõ élvezetét védõ elidegeníthetetlen és egyetemes normák egymásba illeszkedõ szövevényéhez tartoznak;

az emberi jogoktól való megfosztás konfliktushoz vezet. Ha a kisebbségek jogait tiszteletben tartják, a konfliktusveszély kisebb. A nyelvi sokféleség és a konfliktusok között nincs oksági kapcsolat, bár természetesen a nyelv fontos mozgósító tényezõ azokban a helyzetekben, ahol egy népcsoport fenyegetettséget él át.

A jogok kötelezettségeket tételeznek fel, általában az állam részérõl. Az állam törvényeket hoz a közélet, az oktatás, a jogrendszer, az államigazgatás nyelvhasználatáról. Jelenleg államközi szintû erõfeszítések folynak a nyelvi jogok kodifikálására, globális (az ENSZ szervezetei, például a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO)) vagy regionális (például afrikai, európai vagy latin-amerikai) szinten, egyetemes érvénnyel (az egyetemes nyilatkozatok, egyezmények) vagy speciális támogatást igénylõ csoportokra (például a gyerekekre, bevándorló munkásokra, õshonos csoportokra) vonatkozóan. Mindegyik rendelkezés abból az alapelvbõl indul ki, hogy az államközi szintû megegyezés kötelezõ érvénnyel bír, és az állami szintû gyakorlatot remélhetõleg jó irányba befolyásolja.

Az etnicizmus és a lingvicizmus (lásd a Fogalmi definíciók címû fejezetet is) olyan folyamatok, ideológiák, melyek korlátozzák a nyelvi jogok élvezetét, és az értékek különbözõ nyelvû beszélõk közötti igazságtalan elosztását eredményezik. Társadalmilag behatárolják a hatalom nélküli csoportok értékekhez való hozzájutását, így e csoportok láthatatlanná válnak vagy fogyatékosnak tûnnek. Ennek következtében a kisebbségek értékei (például nyelvük és kultúrájuk) erejüket vesztik, és nem válthatók át más értékekké vagy a hatalmi szerkezet pozícióivá. Ugyanakkor a domináns csoport értékei (például nyelvük és kultúrájuk) társadalmi szinten megtartják értéküket, így más értékekké vagy a hatalmi szerkezet pozícióivá alakíthatók. Csoportszinten az államot alkotó nemzetek nyilvánvalóan több strukturális hatalommal bírnak, mint az államot nem alkotó nemzetek. Ha egy nyelvet csak nyelvjárásnak vagy népnyelvnek tüntetnek fel, ez is az önértelmezéstõl való megfosztás jele, hiszen ezzel azt állítják egy hatalommal nem rendelkezõ nemzetrõl, hogy nincs birtokában a nemzetté válás egyik alapjellemzõjének, a teljesen kifejlett nyelvnek. Ily módon az államot nem alkotó nemzeteket vagy népeket a társadalom fogyatékosoknak, a nemzetközi színtér pedig láthatatlan mellékszereplõknek tekinti.

A lingvicizmus az egyik legfontosabb tényezõ annak eldöntésében, hogy bizonyos nyelvek beszélõit megilletik-e a nyelvi jogok vagy sem. Ezen jogok hiánya (például ha a nyelv nem található meg az iskolai órarendekben) láthatatlanná teszi a kisebbségi nyelvet. A kisebbségi nyelvet ugyanakkor fogyatékosságnak tekintik, hiszen beszélõjét meggátolja abban, hogy az értékforrást (a többségi nyelvet) elsajátíthassa. Vagyis azzal érvelnek, hogy a kisebbségi gyermeknek saját érdekében minél hamarabb meg kell szabadulnia anyanyelvétõl. Valójában azonban az iskolarendszer megbénításával sok kisebbségit (elsõsorban gyermeket) meggátolnak a többségi források, fõként a nyelv tökéletes elsajátításában: az oktatás a többségi nyelven folyik a legtöbb tudományos érvvel ellentétes módszerekkel, ahogy ezt a jelentés korábbi fejezeteiben kimutattuk. Az európai és európaizált országok óvodái és iskolái gyakorlatilag naponta követnek el nyelvi népirtást a kisebbségi gyermekekkel szemben, amikor (az ENSZ definíciójával élve) közvetett módon “megtiltják nyelvük használatát a napi érintkezésben vagy az iskolákban”.

A nyelvi népirtás (Iinguistic genocide) definíciója szerepel az Egyezmény a népirtás bûnének megelõzésére és büntetésére (E 794, 1948) címmel ismertté vált ENSZ-dokumentum végsõ tervezetének III. cikkelyében. A III. cikkelyt végül is megvétózták,115 így nem került be az egyezménybe.

“ (1) megtiltja a csoport nyelvének használatát a napi érintkezésben vagy az iskolákban vagy a csoport nyelvén írt kiadványok kinyomtatásában vagy terjesztésében.”

A “tiltás” lehet közvetett vagy közvetlen. Ha az óvodában vagy az iskolában nincs kisebbségi nyelvû oktató, az a nyelv használatát közvetetten akadályozza, vagyis nyelvi népirtásnak minõsül.

A nyelvi imperializmust116 a lingvicizmus egyik altípusának tekinthetjük, ahol az egyik nyelv beszélõi uralkodnak más nyelvek beszélõi fölött, megsértve azok nyelvi jogait. Korunkban az angol a legdominánsabb nyelv, mely a legkülönfélébb ideológiák és rendszerek által támogatott sokféle, részben pozitív, részben semleges, részben lingvicista célt szolgál. Az angol lett az uralkodó nyelv többek között a tudományos információáramlás nagy részében, a nemzetközi politikában és üzleti életben, a tömegkommunikációban. Az angol nyelv nemzetközi színtéren való folyamatos terjedése az egyes országok szintjén azzal a következménnyel jár, hogy az iskolarendszerben és a hazai életben növekszik e nyelv szerepe. Ha a felsõoktatás angol nyelven folyik (mint a korábbi brit gyarmatokon vagy egyes nyugati országokban, például Hollandiában vagy Dániában), nem jelenti-e ez a nemzeti nyelv lebecsülését és kiszorulását? Ha a továbbtanulásban elért sikerhez és az elhelyezkedéshez elengedhetetlen az angol nyelv ismerete, az angol nyelv tanulása vajon emberi jognak tekintendõ-e? Az angol a közvetítõ nyelv a gazdag Észak és a szegény Dél között, és az egyik legfontosabb dimenzió ebben az egész világot átívelõ gazdasági, politikai, hadi és kulturális rendszerben. Az angol nyelv uralmát az angol és a többi nyelv közötti strukturális és kulturális egyenlõtlenségek kialakulása és folyamatos újratermelõdése fejezi ki és tartja fenn. Ezek az egyenlõtlenségek egyre újabb, különbözõ ideológiák (így tudományos vagy szakmai alapelvek) által legitimált elõnyökhöz juttatják az angolt a többi nyelvhez képest, melynek gyümölcseit az angolt jól beszélõk aratják le. Az pedig már gyakorlati kérdés, hogy egy konkrét esetben, például egy korábbi gyarmat vagy egy, a szabad piac felé nyitó posztkommunista ország esetében van-e jelen nyelvi imperializmus vagy nincs. A lingvicizmus és a nyelvi imperializmus a nyelvi dominanciát és jogsértéseket leírni igyekvõ elméleti konstrukciók, melyek megkísérlik megvilágítani a nyelvi dominancia és a nyelvi jogtalanság természetét, hogy így az alárendelt nyelveket beszélõk majd ugyanazokból a jogokból részesülhessenek, mint amiket a domináns nyelvek beszélõi magukra nézve természetesnek tekintenek.

A többséget képviselõ államhatalomnak “a kisebbségek nyelvi jogaiért hozott erõfeszítései” viszonylag szerény eredményeket hoznak, amibõl kitûnhet, hogy az általuk sugallt kép hamis. Az oktatással összefüggõ kisebbségi nyelvi jogok ritkán közelítik meg a többség által élvezett alapvetõ nyelvi jogok szintjét.

In: Tove Skuntnabb-Kangas: Nyelv, oktatás és kisebbségek, Teleki László Alapítvány, Budapest, 1997, Szerk.: Bárdi Nándor–Dippold Péter, 63–67.

Fordította: Kontra Miklós

vissza