III.

Az eddigiekben figyelmünk elsõdlegesen arra irányult, hogy a NCS a nagycsoportszövegben hogyan referál a külvilág és saját viszonyáról. Az alábbiakban azt a kérdéskört igyekszünk körüljárni, hogy ezekben a szövegekben a NCS hogyan referál saját magáról. ("A diszkurzus visszautal beszélõjére, ahogy egyidejûleg a világra utal" (RICOEUR, 1975). Véleményünk szerint a NCS identitásának központi mozzanata, hogy elbeszéli identitását (narratív identitás).

Kérdés, hogy milyen identitást mond el, mely egyben az identitás tartalma is. Ennek megközelítéséhez az elbeszélés- és szövegeseménybõl, valamint ezek élményébõl indulunk ki. A megértés számára fontos, hogy a nagycsoporttal kapcsolatos idõélményeket megfogalmazzuk, tudatossá tegyük. Az átélésben az idõ kettõs természetének élménye jelenik meg (BERGSON, 1990). Egyrészt a történéseket diszkrét eseményként észleljük, mivel a csoportok hetente egy alkalommal zajlanak, egymás után következnek. Másrészt a folytonosság élményét adja a csoportok visszatérõ jellege, valamint az, hogy lelki realitását tekintve akkor is tart, amikor éppen nem történik. Minden héten a hetet lezáró munkanapon az emberek "kivonulnak" a hétköznapi életük színterérõl egy közösségileg átminõsített térbe, mely térnek a hétköznapok során más funkciója van, nevezetesen: ebédlõ. Az alatt az idõ alatt, amit így együtt töltenek, a csoport évek során kialakult tradíciói, kollektív emlékezete, íratlan törvényei, szabályai élednek fel. A hétköznapi élet hierarchiája, szerepviszonyai relativizálódnak. A szerepek idézõjelbe kerülnek, jelentésükben akár fel is cserélõdhetnek. Mindennapi életünk érzéseinek és gondolatainak ellenpólusa is megjelenik. Ellentétes minõségek, tendenciák jelennek meg egymás mellett a csoportidõben. (Sírás-nevetés, halál-szültés, kín-öröm.) Az ily módon plasztikusan megjelenõ ellentétpárokat gyakran hasításként értelmezik a nagycsoportirodalomban, számunkra pedig teljesedésrõl van szó. (A hasítás információveszteség, entrópianövekedéssel jár, míg a folyamat, melyrõl beszélünk, az integráció irányába vezet, entrópiacsökkenés.)

Értelmezésünk szerint ez a teljesedés egy olyan organikus folyamat, melynek során -- ha nyílt teret kap -- a szorongás "õsokát" jelentõ ismeretlen "másik oldal", a félelmeket keltõ bizarr idegenség kerülnek be a csoport reális közegébe mint elbeszélt dolgok. (Pszichiátriai terminológiával: veszélyes pszichológiai tartalmak, elfojtott vágyak.) Így teljesedik a NCS mikrokozmosza. Az egyes csoportokon belül is átéljük az idõ kettõs természetét. A csoport lezajlásában vannak idõszakok, amikor az adott téma kiépülése, gazdagodása, "telése" történik. Ilyenkor az idõt folyamatként, tartamként éljük át.

Tematikusan számtalan mellékszál indul, látszólag funkció és értelem nélküli megnyilatkozások gazdagítják a "szöveget", a káosz alakulásának, nem pedig a rend teremtésének érzetét keltve. Ugyanakkor a szemantikai mély struktúrában a dialógusok által egy új jelentésmezõ teremtõdik. Szemantikai értelemben fokuszálás történik -- az alapmodell létrejöttérõl van szó --, megteremtve ezzel annak majdani kimondása lehetõségét. A nem kimondott dolgokból teremtõdik a rend struktúrája. Amennyiben a csoport kontextusa, illetve vezetése következetesen a nyíltságot képviseli, akkor eljön az a pillanat, amikor az alapmodell -- a mögöttes jelentésmezõ -- kimondásra kerül. (Itt utalunk a hatalomról írott részben említett "keretváltásokra".) Ez az a pillanat, mikor a csoporton az idõt egymásra következésként, a dolgok változásaként, "múlásként" éljük meg. A kimondással elindul egy újabb "telés", egy új modell épülése, mely meghatározza a történetek és dialógusok újabb, más megértését. Amikor az említett jelentésváltást átéljük a csoporton, akkor az egyben azt az élményt is adja, hogy lehetnek bármilyen bizarrak és badarak történeteink, kifejezõdéseink, azok mégsem irány nélkül, elszabadultan élik utóéletüket, hanem érezzük, hogy tartozunk valahova, iránya van ittlétünknek, és ez megosztható másokkal, együttes élmény (MÉREI, 1975). Ebben az idõpillanatban jelenik meg együttesen a megszületés és az elmúlás élménye, konkrét tartalmaktól függetlenül, illetve azok által erõsítve, színezve. A személyes elmúlással, a halállal szembesülünk, ugyanakkor a csoport ciklikus folyamata, ezek ismétlõdése a világ folyamatosságának élményét, az örök létezést emeli be. A halál itt eljátszható. A kimondásban megtörténik, tehát átélhetõ. "Az öröm tapasztalata a kiscsoportban, a halálé a nagycsoportban fontos (...)" -- idézi ANZIEU BIONT (ANZIEU, 1975). Itt utalunk a meghaló és feltámadó istenség metaforikus képeire.

Az a gondolat, illetve élményvilág, melyrõl itt beszélünk az európai kultúrában a "karnevál" világmodelljében, illetve élményvilágában testesül meg (BAHTYIN, 1982). (Az ellentétes pólusok egymás mellé kerülése, a lent-fent felcserélõdése, a halál eljátszhatósága az újjászületésért, a hierarchiák leomlása.) A karnevál jelenségvilágában a halál és a feltámadás eljátszása a személyes lét keretein belül profán rítus, a kanonizált transzcendenciától mentes és kollektív.

Tradicionálisan kialakult a karnevál világának egy sajátos szabados-szabad szövegvilága, ahol semmifajta tiltás, illetve a kifejezõdés hierarchikus megkötöttsége nem létezett, sõt a kánon éppen ezen szabályok kifigurázását célozta. A NCS és a karnevál szövegvilágának, azaz világélményének fentebb említett hasonlóságai alapján gondoljuk azt, hogy izomorfia van a NCS és a karnevál-jelenség között. Ez részben ezen kollektív formációk antropológiai jelentõségére utal, beemelve azt a szociobiológiai hipotézist, miszerint a pszichózisok valamilyen módon adaptivitást (is) jelentenek az ember világban való létezése szempontjából (BERECZKEI, 1990). (Valószínûleg az univerzumélmény, a kreativitás és a nyelvteremtés területén.)

Elemzésünk kiindulási alapjául, mint ahogy korábban írtuk, a "szöveget" vettük. Tettük ezt azért, mert úgy véljük, hogy a beszéd a valóságnak az az átmeneti területe, melyben a lelki és a fizikai realitás együttesen van jelen. A szemiotika egyik axiómája, hogy az anyagi és a lelki világ történései, jelenségei egységes nyelvi rendszerben leírhatóak, törvényeik izomorfak, a jelentésük síkján azonosak (SZTYEPANOV, 1976). Ezért gondoljuk azt, hogy egy ilyen speciális kollektív beszédhelyzetben létrejött szövegbõl -- melynek kultúrantropológiai helyét megpróbáltuk definiálni -- a világra vonatkozó releváns jelentésrétegek sokasága érthetõ meg, mely sokaság az adott témában koherens, és hierarchikusan szervezõdik (például anya--gyerek--tárgykapcsolat--gravitáció). Ezért érthetõ, ha például egy pszichotikus ember kapcsolati világát, fájdalmát a csillagok állásának és pályájának leírásával mondja el vagy éppen dramatikus elemekkel. Így érthetõek a neurotikus kommunikáció "fedõsztori" (KÉZDI, 1984) elemei, és a mindennapi életünkben zajló -- rejtett -- események, melyek irracionalitásokban, véletlenekben, sajtóhibákban, "különös együttállásokban" fejezõdnek ki.

Nyelvekbe ékelõdött nyelvekrõl, tehát szövegrõl van szó. Szükségszerûen vetõdnek fel azok a problémák, melyek rendszerbe foglalt kérdésfelvetéseivel a szövegnyelvészet is foglalkozik. Az általunk korábban említett "nyelvek" itt a közlemények létrehozásának különbözõ (kommunikatív) kódjaiként tételezõdnek. A kód az a szabályrendszer, mely a közlemények kommunikálhatóságát biztosítja (kódolás--dekódolás). Ebben a vonatkozásban szövegnek pedig a kóddal szemben álló szemiotikai jelenséget tekintjük. "Ez lényegében a SAUSSURE óta többféleképpen is definiált nyelv/beszéd -- langue/parole -- fogalompár szemiotikai szintû megfelelõje. A szöveg e fogalmának szempontjából közömbös a szöveg nagysága. A legelemibb, a legkisebb elem is vizsgálható ugyanis szövegként. Itt a rendszerszerûség típusa a meghatározó jegy" (HORÁNYI, 1975).

Szempontunkból fontos az, hogy a kód univerzális lehet, a szöveg egyedi; egy nagycsoport felfogható úgy, mint eltérõ kódok által generált szövegrendszer. Véleményünk szerint az egyes kódok közötti kapcsolat, a kódok szervezõdése is egy speciális kód által meghatározott, a teljes szöveg megértésének a kulcsa a szövegkód, mely a szöveg egyediségének hordozója már. "A szövegkód funkciója tehát az, hogy a közlemény (szöveg) felszíni szerkezetét alakítsa a kommunikáció aktuális stratégiája alapján. Felszíni szerkezeten értve itt a közlemény ténylegesen megjelenõ formáját, szemben a közlemény mély szerkezetével, amelyet az egyes kódok (a szövegkód prokódjai) által generált, a kommunikációra még alkalmatlan *alap*-közlemény összetevõk alkotnak" (HORÁNYI, 1975). Kiemelkedõ jelentõségûnek tartjuk a kommunikatív kódoktól gyökeresen eltérõ szelektív kódok fogalmát, "melyeknek nem közlemények létrehozása a feladatuk, hanem egyes közlemények kiszûrése, tiltása" (HORÁNYI, 1975). Szelektív kódoknak tekinthetõk az így mûködõ ideológiai, esztétikai, szociológiai, pszichológiai stb. kódok. "Ezek mind olyan jelenségek, melyek belejátszanak a kommunikatív akcióba, de elsõdlegesen nem generatív jelleggel, hanem szûrõként: bizonyos közlemények nem mondhatók egy bizonyos világkép elfogadása vagy fönntartása mellett. (...) B. BERSTEIN angol szociológus elképzelése szerint ezek a szelekciós kódok olyan mélyen beépülnek a kommunikatívok »közé«, hogy tulajdonképpen a kommunikatív kódok korlátozottan alakulnak ki, épülnek fel a nyelvelsajátítás folyamán" (HORÁNYI, 1975). Az említett "szelektív kód" kognitív pszichológiai analógiája a NEISSER által leírt perceptuális ciklus, melynek egyik alapfeltevése, hogy a már meglevõ mentális reprezentáció alapvetõen -- szelektíve -- befolyásolja az aktuális esemény értelmezését, a jövõre vonatkozó anticipációkat. Ezek a reprezentációk elkerülhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy egy jelenséget tudjunk értelmezni, el tudjuk helyezni magunkat a világban (NEISSER, 1984). A reprezentációk kialakulásának feltétele a történeti folyamatosság, ekképpen a múltra (is) utal, mintegy hordozva azt. A reprezentációs minták hordozta szelektivitás nélkül nincs megértés. A szelektív kód analógiába hozható még a pszichoanalízis egyik alapfogalmával, az elfojtással, késõbbiekben: az elhárítómechanizmusokkal. Megjelenésének, illetve vizsgálatának alaphelyzete pedig az elfojtás vizsgálatának klasszikus alaphelyzetével, a szabad asszociációs módszerrel, ahol az elakadások jelzik ennek mûködését. A különbözõ pszichopatológiai állapotok kommunikatív szempontból való megközelítése pedig szervezhetõ a köré a kérdés köré, hogy mi az, ami kimondható, illetve elmondható, és mi az, ami nem, hogy milyen nyelven tudunk elmondani valamit és miért.

A csoporthelyzetben eme szelektivitások megjelenésének keretét szintén az a speciális pszichoterápiás keret adja, miszerint: itt nyíltan bárki, bármirõl, a problémákról szabadon beszélhet (intencionálatlanság). Itt azonban világosan tetten érhetõ a helyzet alapvetõen paradox volta. Mint már korábban említettük, a különbözõ pszichopatológiai állapotokat eltérõ nyelvekként értelmeztük. E nyelvek közötti eltérés pszichopatológiai szempontból jellemezhetõ az adott pszichopatológiai kategóriához kapcsolható eltérõ szelektivitással, azaz preferált elhárítómechanizmusokkal.

Az említett "preferált" mûködésmódok egyfajta statisztikai szabályszerûséget hordoznak csak, ami azt jelenti, hogy nozológiai kategóriától függetlenül -- ha csak töredékesen is -- egyidejûleg jelen vannak a dominánstól eltérõ jellegû elhárítómechanizmusok is. A csoporton mûködõ egyéni, valamint nozológiaspecifikus szelektív kódok tehát részben azonosak. Ez a 'részben azonosság' hordozza azt a lehetõséget, hogy egyrészt bármi realitásról a csoporton beszélgetni tudjunk, másrészt azt, hogy az eltérõ szelektív kódok dialógusba kerülhessenek egymással, az irreális tartalmak megoszthatóak legyenek. Ugyanígy az átfedésekbõl létrejön egy kollektív szelektív kód, azaz a szövegkód, mely a teljes szöveg megértésének alapja. Mint látható, elgondolásunk szerint a szövegkód dialogikusan épül föl. Tehát a helyzet szövegnyelvészeti szempontból határesetet jelenít meg.

Elméletileg a szövegkód a szelektív kód prokódja, eszerint a szelektív kódok fennálló rendszere (ideológiák, esztétikák, pszichológiák) a létrejövõ szöveget szelektálja a közölhetõség szemszögébõl. Esetünkben pedig a szövegkód maga a szelektív kód, a kettõ egybeeseik. A csoport szemszögébõl nem szelekció történik, hanem épülés. A csoport mint egész identitása a dialógusban épülõ szövegkód -- szelektív kód mintázat. Bizonyos értelemben a szöveg és szelektív kód viszonya mint alakháttér-váltások sorozata jelenik meg. ("Éppen hogy azok vagyunk, akik nem vagyunk." Weöres Sándor.)

Visszatérve a csoporthelyzet mint pszichoterápiás helyzet paradox voltára: az emberek arra szólíttatnak fel, hogy arról beszéljenek, amirõl nem tudnak. Az értelmezés is hasonló paradigmában történik, tehát némi egyszerûsítéssel: amirõl szó van, az arról referál, amit egyénként nem tudunk elmondani. Minden megnyilatkozást a csoport egészére nézve relevánsnak tartunk, ha nem "verbális tartalmánál", akkor a csoportban játszott funkciójánál fogva (például illokúció, AUSTIN, 1990).

Eddigi gondolatmenetünk középpontjában az állt, hogy hogyan értelmezhetõ a csoport a dolgok kimondhatósága, illetve ki nem mondhatósága szemszögébõl. Eme ellentétpár mûködése "mikrodrámák" formájában is tetten érhetõ a csoporton belül, mikor ha valami nem tehetõ szóvá, akkor az megtörténik, dramatikus elemekben megcselekedjük. Ezek az akciók (például acting out, pantomimika, egy pofon stb.) az adott kontextusban nyíltan arra irányítják a figyelmet, hogy akkor ott valami nem kimondható. Létezik olyan dramatizáció is, mely nem acting out és nem is destruktív jellegû. Ezek a mozgásban megjelenõ szimbolizációk, melyek pozitív tartalmakat hordoznak, például étel behozása a csoportra, a csoportlégkör komfortosabbá tétele az ablakok, ajtók becsukásával, kinyitásával. Ezek az akciók is arra irányítják a figyelmet, hogy akkor és ott valami nem kimondható, e kimondhatatlan tartalmak vágy jellegûek.

Természetesen ezek az akciók a csoport egésze szempontjából a szövegnek a verbálissal egyminõségû szegmentumaiként referálnak a szövegkódról, azaz a ki nem mondható mintázatról. Ami különös egybeesés itt történik, az az, hogy a csoport szelektív kódja pontosan egybeesik az egyénivel, ami az individualitás megszûnésének az élménye, s elementáris szorongással jár. Emiatt az egyén a csoport "közvetítése" nélkül, közvetlenül találkozik szembe az adott téma által implikált kollektív szelektív kód tartalmával. (A kollektív szelektív kód nem azonos a csoport szelektív kódjával, ez kultúrantropológiai dimenzió már.) Az egybeesés miatt nem talál szavakat, a szavak útján nem tud dialógusba kerülni, "megtörténik" benne a csoport. Általa megcselekszi a csoport azt, amit egyébként szavak útján tesz meg saját szelektív kódja tartalmával. Konkrétan például: a csoport a vegyszeres növényvédelemrõl, annak természetetpusztító hatásairól beszél. Valaki sírással küszködve kimegy. Próbáljuk marasztalni, sikertelenül. Néhány perc múlva visszatér, és elmondja öngyilkossági kísérletét, aktuális reményvesztettségét, kiúttalanságérzését. Ami itt történt: a csoport a fenti témával beszélt az öngyilkosságról az öngyilkosság helyett. (A csoport szelektív kódja: az öngyilkosság.) Ami helyett a csoport beszélt, arról nem tudott az illetõ beszélni. Az õ szelektív kódja így esett egybe a csoportéval. E miatt -- a különbségtevés lehetetlenné válása miatt -- õ közvetlenül találkozott a "saját magát elpusztító világ" jelenségével (kollektív szelektív kód), a csoport megszûnt benne, és kiment. A csoporton a világ megszûnése mint téma ugyan szorongást kelt, de az egyéni halál megbeszélésével a csoportközeg "megvéd" a kollektív szelektív kóddal való személyes találkozás keltette szorongástól.

Természetesen, minthogy az egész szöveg referensek rendszere (a "referens az a megnyilatkozás, mely a helyett a dolog vagy esemény helyett áll, amelyrõl valamit mondunk. (...) a referens speciális beszédprodukciós feltételekhez kötõdõ szövegekben konstituálódik, mint amilyen minden instrumentális verbális pszichoterápia is" [KÉZDI, 1984]), a felszínen a szöveg kódja is elhangzik referensek formájában. A referensekbõl építkezõ szövevényes "csoportszöveg" kis történetekbõl, dialógustöredékekbõl, valamint az 'itt és most'-ra vonatkozó megnyilatkozásokkal kezdõdõ és az univerzum egészére vonatkozó utalásokig terjedõ megnyilatkozásokból épül fel. E megnyilvánulások bármelyike adhatja a szövegkód referenseinek rendszerét.

Korábban már említettük, hogy a változás szükségképpen létrejön a csoportban és az egyéneken belül, amennyiben a megértés élménye megjelenik. A megértés mozzanata mindig alakháttér-váltás jellegû, relatíve rövid idõtartamként percipiálódik magán a csoporton belül. Azonban ha a NCS utáni stábmegbeszélés szemszögébõl tekintünk a megértés folyamatára, akkor szembetûnõ a megértés fokozatonként létrejövõ hierarchikus rendszere. A NCS folyamatában a csoportvezetõ és az õt támogató személyzet nem önkényesen, nem véletlenszerûen emel ki, vagy ejt el bizonyos témákat. A témák kiemelése és egymásba láncolódása mindig a személyzet és a páciensek szelektív kódjainak egybeesése mentén szervezõdik. A csoportvezetõ szemszögébõl nézve ez azt jelenti, hogy a fejében meglévõ interpretációs rendszer mint szelektív kód nem teszi megérthetõvé az aktuálisan zajló történéseket. A téma kiemelése a szövegkód jobb megértése reményében történik, aminek viszont pont az adott szelektív kódrendszer -- az interpretációs keret -- az aktuálisan legnagyobb gátja. (A fokális konfliktus modellje mint megértési keret is szelektív kódként mûködik, így a szöveg sajátos -- rá jellemzõ -- mintázatát emeli ki, mely e szelektív kód által van behatárolva [WHITAKER -- LIEBERMAN, 1964]). Úgy is mondhatnánk, hogy a megértés reménytelenségétõl sarkallva próbálja menteni a csoportvezetõ azt, ami még menthetõ. A megértés differenciáltabb szintjét biztosítja a NCS utáni stábmegbeszélés, ahol a "hivatásos megértõ", azaz a terapeuta pontosan azt érti meg, hogy szelektív kódrendszere, interpretációs sémái, illetve az ezekhez való ragaszkodás mint "vakfolt" akadályozza meg a szövegkód közelebbi megértését. A megértés központi mozzanata tehát az, hogy nézõpontot kell tudni váltani. A nézõpontváltás, a kerülõutakon való közeledés gyakorlati megjelenése a paradigmák dialógusa, azaz a megértés pozíciójában levõk dialógusa. Ez azt is jelenti, hogy a terapeuta elszigetelt ismeretrendszerei között egyre több kapcsolódás jön létre, viszonyaik egyre dinamikusabbá válnak. Mivel a csoporton a referensek megjelenése a kultúrához van kötve, a szövegkód referense is kultúrspecifikus. Ez pszichológiailag annyiban megérthetõ csak, amennyire a kultúrát dekódolni tudja az adott pszichológiai paradigma, illetve annak alkalmazója.

Az eddigiek alapján tehát egyfelõl az eltérõ értelmezési keretek eltérõ referenseket emelnek ki a megértés kulcsmozzanataként -- eltérõ szelektív kódjuk miatt --, másfelõl pedig ugyanazt a referenst (megnyilatkozást) az eltérõ keretek máshogy fogják értelmezni a csoportmegértés szemszögébõl. Egyszerûen szólva, az adott csoportkontextuson belül az adott referens mást fog jelenteni. A jelentés azonban egy paradigmán belül a szövegkóddal konzisztens kell hogy legyen. Tekintve, hogy a szöveg teljes és önmagával azonos, állandó lehetõség nyílik az eltérõ paradigmák hordozta eltérõ világlátások összevetésére egy csoportra vonatkozóan.

Tevékenységünk jellegébõl, valamint ismereti struktúránkból fakadóan a NCS-ról való gondolkodásunk kezdeteinél a csoportjelenségek megértésének elsõ modellje a tárgykapcsolati (strukturális), valamint a konfliktuspszichológia sajátos kölcsönviszonya adta tapasztalati keret volt. A késõbbiekben ezt a sajátos viszonyt próbáltuk meg a magunk számára érthetõbbé tenni az idõközben felmerült további "kettõsségek" integrálásával (például a korábban már említett kettõs idõélmény). Úgy tûnt, hogy az önmagukban lineáris gondolkodási módot követõ pszichológiai elméletek "merõleges viszonyba" hozva, modellként tudnak szolgálni -- immár egységes kétdimenziós rendszerként -- egy tágabb, kultúrantropológiai kategóriákkal bõvített megértési keret számára. A csoportfolyamatot ez alapján differenciáltabban és rendszerszerûen vizsgálhatjuk. Az alábbiakban bemutatjuk tapasztalati táblázatunkat, melynek fogalompárjai elgondolásunk irányjelzõiül szolgálnak.

A két tengelyt, amelyet merõlegesként tételezünk, "strukturálisnak", illetve "genetikusnak" nevezzük.

Strukturális		Genetikus
(tárgykapcsolat-elmélet)		(konfliktuspszichológia)
	Idõ
"telik"		"múlik"
mitikus egyidejûség		egymásra következés
"szakrális"		"profán"
reverzibilitás		irreverzibilitás
	Viszonyulási minta, gondolkodás
folyamatosság		fragmentáció
egészlegesség		linearitás
animisztikus		fogalmi
azonosulás folyamatokkal, illetve dolgokkal		ítélet, döntés, választás
minõségek, illetve minõségek hierarchiája	Elhatárolódás, identitás	funkciók, illetve funkciók hierarchiája
(érték)		(morál)
határ és közeg kérdése		eredet és tradíció kérdése
	Nyelv, képes beszéd, a Másik megszólítása
kifejezõdés		dialógus
elmondás		kimondás
metonimikus		metaforikus
paradigmatikus		szintagmatikus
"harmónia"		"melódia" (Leach, 1976)
	A megértés útja
pszichotikus áttétel modellje		neurotikus áttétel modellje
határok diffúziója		dialogikus
narratív		hermeneutikus
	Tudattalan, regresszió
a kollektív kifejezõdése az egyén által, az egyénen keresztül		a kollektív és az egyén viszonya
konkretizáció		szimbolizáció
	Áttétel
diadikus helyzetben két pszichés struktúra, melyek mindegyike önálló fejlõdésmintával rendelkezik (individualizáció), egymásra hatása az adott idõszeletben részleges azonosulással		két pszichés struktúra között találkozásukkor megjelenõ, egy múltbeli hatás kapcsolati vonatkozásait a jelenbe vetítõ, tehát triadikus viszonyulás

A freudi gondolat, miszerint jellemünk nem más, mint kapcsolataink története, kibontható úgy, hogy életünk során a mindenkori jelenben (idõkeresztmetszet) lezajló pszichés struktúrák találkozása, egymásra hatása, nyomhagyásainak története -- strukturális megközelítés -- áll össze a konfliktusmodell által leírt hosszmetszeti személyiségmodellé, fixációként tételezve a kritkus strukturális állapotok kritikus idõben való találkozását.

Mint látható, episztemológiai szempontból gondolatmentünk a batesoni "kettõs leírás" (BATESON, 1980) gondolatmentét követi. A klasszikus kettõs leírástól modellünk abban különbözik, hogy a két tengely hordozta sajátos idõszemlélet az idõ minden dologban megnyilvánuló kettõs természetét veszi alapul. Ez két, egymásra merõleges idõtengelyt jelent, melynek a két pszichológiai referenciakeret táblázatba foglalt jelenségvilágát feleltetjük meg. Ez nem jelenti azt, mintha a felsorolt kategóriákat pszichológiai kategóriáknak rendelnénk alá. A NCS keretrendszeréhez, kontextusához, minden megnyilatkozáshoz, azok kapcsolódásaihoz hozzárendelhetõ egy sajátos idõszelet (struktúra) és egy történeti pozíció (konfliktus). Ez teszi lehetõvé egyrészt, hogy identitásom legyen, belehelyezkedhessem "bármely" idõszeletbe, az azt jelentõ struktúrába, másrészt pedig a történeti pozíció lehetõvé teszi a Másik megszólítását, a dialógusba lépést.

Koordinátarendszerünk vertikális tengelye a konfliktuspszichológia által leírt freudi személyiségfejlõdés mozzanatait hordozza, annak megfelelõ idõrendiségben, az itt szereplõ elhárítómechanizmusokkal. Horizontális tengelye pedig a tárgykapcsolat - elméletben kidolgozott strukturális érés és individuáció állapotait (selfintegráció és selfobjekt - differentáció), valamint az úgynevezett korai elhárítómechanizmusokat tartalmazza. Az origó a mindenkori jelen idõ, ahol a két referenciakeret az adott helyzetnek, illetve megnyilatkozásnak megfelelõen folyamatosan vonatkozásba kerül. Ez mindenkor kijelöl egy jelentésmezõt, ahol a jelenségek mondhatóak és/vagy értelmezhetõek.

A csoport indulásakor tehát adva van a kontextus és a közvetlen keret jelentése. (Adott társadalmi közegben, adott intézmény, adott személyzeti állapotával jellemezhetõ helyzet. Ez önmagában már hordoz a fentiek alapján többé-kevésbé jól meghatározható pozíciókat.) A csoport elsõ megnyilatkozása ebbe a már létezõ mezõbe kerül bele, és hogy hova, az igen jellemzõ a csoport keretrendszerére, nevezetesen arról ad visszajelzést, hogy mi a rendszer rejtett attitûdje a csoport felé. Az elsõ megnyilatkozások különös jelentõsége, az aktuálisan zajló csoportra vonatkozó "script" jellege nyilvánul így meg. (A kezdet lehet hosszú hallgatás, egymás biztatása, téma kérése, köszönetnyilvánítás, semlegesnek tûnõ közlemények, bejelentések vagy egybõl személyes problémára, annak személyes szimbolikájára való utalás, "helybõl értelmetlen" megnyilatkozások.) A továbbiakban a referenciarendszerünk origója a csoportmegnyilatkozások jelen idejébe helyezõdik át, megnyilatkozásról megnyilatkozásra változva, ahogy a szöveg épül. A jelentésmezõk természetesen csak részlegesen fedik át egymást, de mindegyik hordozza -- bár nagyon eltérõ arányban -- az elõzõ nyomait (történeti mozzanatot tartalmaz, egyedi struktúrával). Az egymást látszólag teljesen értelmetlenül és véletlenszerûen követõ megnyilatkozások a fentiek alapján hozhatók kapcsolatba egymással, táblázatunk valamely kategóriájában lelhetõ fel koherenciájuk. A mezõk végül is egy bonyolult, többdimenziós zárt jelentésteret hoznak létre. Ezt nevezhetjük a csoport világának. Mivel e pszichológiailag zárt rendszerben mint térben (a NCS keretrendszere) az eltérõ megnyilatkozások az emberi élet különbözõ idõpillanatait és strukturális állapotait hozzák fedésbe, lehetõvé válik, hogy ebben a dimenzióban (a NCS egy órája) a csoportot alkotó egyének egyazon pillanatban csecsemõként és aggastyánként létezzenek, ekképpen szólítsák meg egymást, és válaszoljanak egymásnak. Korábban írtuk, hogy a csoporton a megértés és a változás pillanatai részben a "regresszióval", részben pedig az alapmodell (szelektív kód) kimondásával hozhatók kapcsolatba. A "regresszió" kifejezés számunkra itt igen problematikus, a szokásos jelentésétõl gyakran eltérõ -- sõt ellentétes -- értelemben használtuk (lásd a hatalom témaköre). Mikor a vezetõk által következetesen képviselt nyíltság révén az addig rejtetten jelen lévõ dolgok (a szelektív kódok) kimondásra kerülnek, akkor természetesen egyre alapvetõbb dolgok kimondása felé mozdul el a csoport.

Ez tematikusan jelenthet egyre archaikusabb lelki tartalmakat, melyek minden korábbi integrációját is kell hogy jelentsék, a nélkül a kényszerû konfliktus nélkül, hogy minden "szintet" a realitással egyeztetni kelljen a megélhetõség szemszögébõl. Ennek a biztonságát a csoport megtartó "biztonsága" kell hogy adja; a folyamat sokkal inkább hasonlít a kreativitás folyamatához, a "kontrollált regresszióhoz" (KRIS, 1974), bár lényege valószínûleg magában ebben a speciális kollektív helyzetben zajlik. Gyakran jelennek meg ilyenkor idegen kultúrák "érett" valóságkezelési mintái is, melyeket hajlamosak vagyunk saját kultúránk szemszögébõl regresszióként interpretálni (különösen a keleti gondolkodás sajátosságait, például Zen, Tao tükrözõ megnyilatkozások). Természetesen a csoport végére kidolgozódik egy "reális megoldás" is optimális esetben, ami az elérhetõ "legérettebb" szintet jelenti a konfliktustengelyen. A csoporton létrejövõ klasszikus regresszió megfigyeléseink szerint olyankor jön létre, amikor a személyzet hárításai -- fel nem ismert "vakfoltjai" -- miatt a rejtett dolgok nem kimondhatóak, és a csoport folyamatosan "bele van kényszerítve", hogy realitásként kezelje a kimondás lehetetlenségét és a dolgot egyidejûleg.

Ilyenkor valóban a realitásérzék és a személyközi kommunikáció korábbi fejlõdési fokai élednek fel mint "megoldás" (FERENCZI, 1914). A létrejött "nyelvzavar", ahol a személyzet megszegi a saját maga által felállított szabályt: mindenrõl nyíltan beszélni, hasonlatos a FERENCZI leírta felnõttek és gyerek közötti nyelvzavarhoz (FERENCZI, 1971).

Természetszerûleg minden addig rejtett kimondása valamiféle konfliktust jelent. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, bizonyos strukturális érettséggel kell rendelkeznünk. A változás élményét az aktuális szelektív kód személyes konfliktustartalmának kimondása adja. ("A király meztelen.") Nem minden szelektív kód kimondása jelent tehát érést, például az öngyilkosság kimondása strukturálisan hozza abba a helyzetbe a csoportot, hogy aztán annak konfliktustartalmát ("okát, miértjét") is kimondhassa. Ugyanúgy a csoport strukturális "állapota" határozza meg azt is, hogy például egy ödipális tematika az apakonfliktus irányába vagy az incesztustéma irányába mozdul el. A rendszer meghatározta jelentésmezõben zajló csoport virtuális koordinátarendszere, állapota egészen pontosan le is modellezheti a rendszert, jelentésében annak jelentésével egybeeshet (izomorfia).

Ilyenkor a megbeszéléseken a személyzet "interpretációs etikája" dönti el, hogy mennyire következetesen gondolja végig saját magára vonatkozóan a történteket. Ugyanígy gondolandó végig megítélésünk szerint, hogy mely kollektív reprezentánsok jelentik a kulturális szelektív kódok kimondását.

Fentiekben a NCS-ról való gondolkodásunk alapjait próbáltuk meg felvázolni. Ez további empirikus vizsgálatok modelljéül szolgálhat egy olyan megértési kerethez való közelítés reményében, mely lehetõvé teszi, hogy a nyelv révén bepillantást nyerhessünk az univerzum és a lélek közös törvényszerûségeibe. Hipotézisünk, hogy tudásunk az a tudás, melyrõl FERENCZI SÁNDOR így írt: "Lehetséges, hogy egy negyedik »nárcisztikus sérelemmel« állunk szemben, nevezetesen, hogy még az intelligencia sem, melyre mint analitikusok is oly büszkék vagyunk, nem a mi tulajdonunk, hanem azt az *én*-nek újra és újra megszerezni és regenerálni kell az egyedül mindentudó és ezáltal intelligens univerzumba való ritmikus kiáramlással" (FERENCZI, 1932).

Jegyzetek

1. Kód: "A collection of signs arranged and organized according to pragmatic principles including context, appropriateness, feasibility, genres and other situational features. Codes are particularly sensitive to the developmental and cognitive consequences of experiences with language. They are a system of sign relations that regulate meaning and are invoked in actual interaction. Some codes are sign systems that are highly responsive to context and group experiences where the expressive units mark specific nonlinguistic social categories." (ELLIS, 1992, 186.)

2. "Then everything that is a result of intentional behavior can be called an artifact. If something is an artifact and has not only a function but also a coded meaning in a culture, then we call it a text of that culture. Thus whether something is a text depends on three conditions:

(1) It must be an artifact.

(2) It must be an instrument, i.e. there must be a culture which has a convention that gives it (at least) one function.

(3) It must be coded, i.e. there must be a culture where a code is valid which determines its meaning(s)." (POSNER, 1989, 255.)

3. "»Öndestruktivitás« mint a magyar kultúra egy speciális kódja." In: Negation and Suicide (KÉZDI, 1989).

4. "Das Judentum war eine Vaterreligion gewesen, das Christentum wurde eine Sohnesreligion. Der alte Gottvater trat hinter Christus zurück, Christus, der Sohn, kam an seine Stelle, ganz so, wie es in jener Urzeit jeder Sohn ersehnt hatte." (FREUD, 1939. 535-536.)

Irodalomjegyzék

ANZIEU, D.: 1982. A csoport és a tudattalan. In: Nagycsoport, terápiás közösség. Szöveggyûj- temény. Budapest, 3-30.

AUSTIN, J. L.: 1990. Tetten ért szavak. Akadémiai Kiadó, Budapest.

BAHTYIN, M.: 1982. Francois Rabelais mûvészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Európa Kiadó, Budapest.

BATESON, G.: 1980. Mind and Nature. A necessary unity. Bantam Books, Toronto -- New York -- London.

BENEDETTI, G.: 1992. Psychotherapie als existentielle Herausforderung.Vandenhoeck & Ruprecht in Göttingen.

BERECZKEI, T.: 1990. Biológiai evolúció, genotropizmus, pszichopatológia. Kézirat.

BERGSON, H.: 1990. Idõ és szabadság. Universum Kiadó, Szeged.

CSÁNYI, V.: 1988. Evolúciós rendszerek. Az evolúció általános elmélete. Gondolat Kiadó, Budapest.

ELLIS, D.G.: 1992. From Language to Communication. Lawrence Erlbaum Ass. Publ., Hillsda- le, N. J. Hove and London.

FERENCZI, S.: 1914. Ideges tünetek. Dick Manó, Budapest.

1928. Katasztrófák a nemi mûködés fejlõdésében. Pantheon, Budapest.

1971. Nyelvzavar a felnõttek és a gyermek között. In: Buda, B. (szerk.): A pszi- choanalízis és modern irányzatai. Gondolat, Budapest.

1988. Ohne Sympathie keine Heilung. Das klinische Tagebuch von 1932. S. Fischer, Frankfurt am Main.

FOUCAULT, M.: 1992. Oedipusz király: Az ember, aki túl sokat tudott. Gondolat -- Jel, Szeged -- Pécs 1992. II.

FOWLER, M. A.: 1985. Hatalom. In: Síklaki István (szerk): A szóbeli befolyásolás alapjai. 1990. Tankönyvkiadó, Budapest, 196-217.

FREUD, S.: 1939. Der Mann Moses und die monotheistische Religion: Drei Abhandlungen. In: Fragen der Gesellschaft, Ursprünge der Religion. Studienausgabe. 1977. Buchclub Ex Libris, Zürich.

FÜREDI, J.: 1979. Terápiás közösség kialakítása és szociálpszichiátriai vizsgálata. Akadémiai Kiadó, Budapest.

HORÁNYI, Ö.: 1975. Jel, jelentés, információ. Magvetõ Kiadó, Budapest.

IKEGAMI, Y.: 1989. Homology of Language and Culture -- a Case Study in Japanese Semiotics. In: The Nature of Culture, ed by Walter A. Koch, Brockmeyer, Bochum.

IVANOV, V. V. -- UMBERTO, E. -- RECTOR, M.: 1984. Carnival! Ed by Thomas A. Sebeok. Berlin -- New York -- Amsterdam, Mouton.

KÉZDI, B.: 1984a. Open Door: metafora és realitás. Alkohológia, 1984/1. 13-14.

1984b. Új szempontok a pszichoterapeuta tartalomelemzõ tevékenységéhez. In: Pszichoterápia,117-143. OTKI jegyzet.

1989. Negation and Suicide. In: The Complex Analysis of Deviant Behaviour in Hungary, eds: Münnich, I., Kolozs, B. Institute for Social Sciences of the Central committee of the HSWP, Budapest.

KRECKEL, M.: 1981. Communicative acts and shared knowledge in natural discourse. New York, Academic Press.

KRIS, E.: 1974. Psychoanalytic Explorations in Art. Schocken Books, New York.

LEACH, E.: 1976. Culture and Communication. Cambridge University Press, Cambridge.

MÉREI, F.: 1975. Az utalás. Az élményközösség szemiotikai többlete. In: Voigt, V. -- Szépe, Gy. -- Szerdahelyi, I. (szerk.): Jel és közösség, 145 - 170, Budapest.

MÉREI, F. és SZAKÁCS, F.: 1974. A klinikai pszichológia gyakorlata. Medicina Kiadó, Budapest,162 - 183.

NEISSER, U.: 1984. Megismerés és valóság. Gondolat Kiadó, Budapest.

POSNER, R.: 1989. What is culture? Toward a Semiotic Explication of Anthropological Concepts. In: The Nature of Culture, ed by Walter A. Koch, Brockmeyer, Bochum.

RICOEUR, P.: 1976. Interpretation Theory: Discourse and Surplus of Meaning. Texas Christian University, Fort Worth, Texas.

ROZSNOVA, V. E.: 1979. Rukovodsztvo po pszihoterapii. Megyicina, Taskent.

SCHERMER, V. L.: 1985. Beyond Bion: the basic assumption states revisited. In: Bion and Group Psychotherapy, ed by Malcolm Pines, Routledge és Kegan Paul, London.

SEARLE, J. R.: 1969. Speech acts: an Essay in the Philosophy of Language. London.

SEARLES, H. F.: 1986. My work with borderline patients. Jason Aronson, Northvale, New Jersey, London.

SZTYEPANOV, JU. SZ.: 1976. Szemiotika. Akadémiai Kiadó, Budapest.

WHITAKER, D. S. -- LIEBERMAN, M. A.: 1964. Psychotherapy through the Group Process. Aldine Publishing Company, Chicago.

WINNICOTT, D.W.: 1971. Playing and Reality. London, Routledge.

Továbblépés: A Glosszárium (dr. Bán Péter)

Visszalépés: A II. fejezet

Visszalépés az adatbázishoz