Körmendi Mariann
A nyelvtanárok továbbképzésének modellje

I. A jelenlegi helyzet

Egyetemi, fõiskolai oktatókként, tanárképzéssel foglalkozó szakemberekként szüntelenül szembesülünk a tanítás minõségével, az oktatómunka hatékonyságával összefüggõ problémákkal. Az iskolának napjainkban szembe kell néznie a társadalmi-gazdasági változásokkal, illetve az ebbõl eredõ nehézségekkel, és az oktatók nem mindig képesek a társadalom által tõlük elvárt hatékonysággal megoldani ezeket a problémákat.

Ez a relatív tehetetlenség éppen annyira adódik a tanárok képességeibõl, mint amennyire következménye alapképzésük pszichológiai, pedagógiai, didaktikai hiányosságainak. Az e tudományoknak – csakúgy, mint a tanítási gyakorlatoknak – szentelt idõ túlságosan kevés, és a tanárok, mihelyt kezükben a hõn áhított diplomával bekerülnek egy iskolába, rögvest magukra maradnak az iskola hétköznapjaiban felmerülõ problémákkal. Egy részük továbbképzésre szánja magát, de ez teljes mértékben személyes döntés kérdése, miután sem nem kötelezõ, sem nem elismert.

Ma Magyarországon nincs olyan, tanárok részére létezõ továbbképzési rendszer, amely koherens lenne, beépülne a tanári életpályába, minisztériumi/állami szinten finanszíroznák, és elvégzése erkölcsi elismeréssel és anyagi elõmenetellel járna.

Egy ilyen állami szintû struktúra kidolgozása természetesen nem lehet a célunk, mivel meghaladná hatáskörünket. Amit megtehetünk, az egy továbbképzési curriculum kidolgozása, amelyet a hatóságok elismerhetnének, és anyagilag is értékelve a tanárok erõfeszítéseit, munkájukat hatékonyabbá tenné. Biztosak vagyunk abban, hogy semmilyen képzés nem mûködõképes, amennyiben nem épül bele a tanári karrierbe mind a finanszírozás, mind a szervezés terén. Nem kívánhatjuk a tanároktól, hogy továbbra is saját költségükre képezzék magukat, és fizetett szabadságukat áldozzák fel az elismerés legcsekélyebb reménye nélkül. Ma gyakorlatilag ez az egyetlen szakma, ahol ennek így kellene mûködnie, minden más szellemi munkaterületnek megvannak a maga továbbképzõ egyetemei, szakdiplomaszerzési lehetõségei (pl. orvos, mérnök).

II. A tervezett képzés

A képzéssel kapcsolatos elõkészítõ munka során abból indultunk ki, hogy olyan idegen nyelvek, mint az olasz, a francia, sõt a latin, soha nem fognak tudni versenyre kelni a némettel és az angollal, ha nem fognak össze. Egy ilyen együttmûködés annál inkább helyénvalónak tûnik, mivel azonos a nyelvtanulók köre, és napjainkban a nyelvtanítási módszerek mind a kommunikatív nyelvoktatásra épülnek, ami lehetõvé teszi, hogy munkánkban kihasználjuk a nyelvtanításban és a módszertanban fellelhetõ közös elemeket.

Az általunk kidolgozásra ajánlott képzési formát nagy rugalmasságnak kell jellemeznie, amely lehetõvé teszi a differenciált megvalósítást az anyagi, intézményes és személyi feltételek függvényében. Ez a képzés beépülne a tanárképzõ fõiskola/fõiskolák szervezeti kereteibe, ezzel megteremtve az alapképzés és a továbbképzés között ma még hiányzó láncszemet, egyúttal a fõiskoláknak új tevékenységi területet biztosítana egy olyan idõszakban, amikor a felsõoktatás újjászervezésének igénye egyre sürgetõbben jelenik meg.

Olasz-, latin- és franciatanárokból állna az a kör, amelynek tagjai részt vennének ebben a képzésben, olyanokból, akik mögött már néhány éves általános és középiskolai gyakorlat áll, és akiknek szándékában van – esetleg kötelesek – intézményes és koherens formában magukat továbbképezni.

III. A curriculum struktúrája

A munka egy korábbi fázisában 120-150 órás képzésre gondoltunk (kötelezõ és fakultatív részekkel), de úgy látjuk, kívánatosabb egy diplomát adó, tehát hosszabb, részben távoktatási formában megvalósuló képzésben gondolkodni, amely kb. 350-400 órára terjedne ki.

Kezdetben 6 órás modulokat terveztünk, az elõkészítõ munka során azonban kiviláglott, hogy egy-egy tanegység mintegy a kétszeresét jelenthetné, tehát kb. 12 órát. Semmit nem döntöttünk még el, várjuk az Önök véleményét ebben a kérdésben is.

Ugyancsak kidolgozásra vár a gyakorlati képzés, amely kötelezõ és fakultatív formában egészítené ki az elméleti képzést.

III.1. Modulok és tartalmak

Megkerülhetetlennek tûnik, hogy elgondolkodjunk az egyes területek célkitûzésein.

A szükségképpen felmerülõ kérdések a következõk.

– Az alapképzés hiányait pótoljuk, vagy valami újat, mást adjunk?
– Megismertessük a legújabb kutatási eredményeket, vagy képessé tegyük a kollégákat ezek önálló megismerésére?
– Nyelvi továbbképzést tervezzünk, vagy ezt a területet inkább más tevékenységekbe ágyazva végezzük?
– Milyen arányban legyenek jelen a kötelezõ és a fakultatív egységek?
– Hogyan történjen az értékelés az egyes tanegységek végén és a képzés lezárásakor?

Számos további kérdés tehetõ fel, de végül is szinte mindegyik egyetlen probléma körül forog: a továbbképzés tényanyagot tanítson, vagy a tanári cselekvés, a tanári létezés formáit?

Miután választásunk a két utóbbira esett, célunkat a következõképpen fogalmazhatjuk meg.

Olyan továbbképzést szeretnénk kidolgozni, amely lehetõvé teszi az idegen nyelvek tanárainak, a mi esetünkben a latin-, olasz- és franciatanároknak, hogy tudatosan el tudjanak gondolkodni az oktatás szereplõirõl és az alkalmazott/alkalmazandó módszerekrõl, hogy meg tudják fogalmazni saját oktat munkájuk célkitûzéseit, elemezni tudják annak eredményeit, képesek legyenek önmagukba nézni, és folyamatosan megújulni. Csak ez teszi lehetõvé, hogy a tanárokat munkájuk hatékonysága révén a társadalom elismerje.

III. 2. A tartalmak arányai

Az általunk megvizsgált továbbképzési kurzusok (nyári egyetemek) mind nagy mennyiségben tartalmaznak kimondottan nyelvi órákat. Mi azonban úgy látjuk, hogy egy hosszabb képzés keretében a több félévre elhúzódó, ezáltal szükségszerûen kevéssé intenzív nyelvi képzés nem lenne hatékony. Jobb volna ezt a területet közvetett formában beépíteni a képzésbe, oly módon, hogy a nyelv mintegy alapanyaga lenne az egyéb, civilizációs vagy módszertani órákon folyó munkának.

Nem javasoljuk tehát nyelvi órák beépítését, hanem ezt a területet beépítenénk más témákba. Így a következõ területek maradnának meg: pszichopedagógia, módszertan, nyelvészet, civilizáció (irodalom, kultúra).

Az iskolákban tanító tanárok valamennyien egyetértenek abban, hogy a legnagyobb szükség a továbbképzésre a pszichopedagógia területen van. Ehhez hozzátehetjük, hogy Magyarországon az alapképzésnek ez az egyik legmostohábban kezelt eleme. Mivel a gyakorlati képzés (hospitálási és tanítási gyakorlat) idõtartama rendkívül kevés, a felsõoktatási intézményekbõl kikerülõ diplomás tanárok pedagógiai felkészültsége meglehetõsen hiányos.

Fontosnak tûnik tehát, hogy a készülõ továbbképzési forma nagymértékben tartalmazzon pszichopedagógiai és módszertani elemeket.

Ezenkívül egyre nagyobb szükséglet mutatkozik a speciális célú oktatásra (pl. korai nyelvoktatás, kétnyelvû iskolák, üzleti nyelv stb.). Javasoljuk, hogy ezek a területek csakúgy, mint a szakvezetõ tanárok képzése, fakultatív modulok formájában kerüljenek bele a curriculumba.

III. 3. Felépítés

Úgy véljük, takarékos megoldás összefognunk egymással, legalábbis néhány nyelvvel, amennyiben a képzés bizonyos elemei valójában függetlenek attól, hogy konkrétan milyen nyelv tanárait képezzük. Ez az eset áll fönn a pszichológiai, pszichopedagógiai és technikai (oktatástechnológiai) képzés esetében, amely területek – éppen az alapképzés hiányosságai miatt – rendkívül fontosnak látszanak. Tervezünk tehát egy közös, mindenki számára egyforma képzési szakaszt, amelyet valamilyen értékelési forma zárna le, majd ezt követné egy nyelvek szerint differenciált képzési szakasz. Az arányok természetesen meghatározásra várnak.

További lényeges megoldandó probléma az értékelés, részben az egyes tanegységeké, részben az egész képzésé, amelynek kidolgozása a képzés megvalósításának éppúgy elengedhetetlen feltétele, mint az elismertetésnek.

IV. A kollokvium célja

Amint Önök is látják, érdekes és nehéz munkában várjuk közremûködésüket a konferencián: az Önök segítségével szeretnénk a továbbképzési curriculum fõbb elemeit létrehozni, illetve egységbe szervezni, egy olyan curriculumét, amely

– tartalmi szempontból megfelelne az oktatás és az oktatók igényeinek;
– modulokból, tanegységekbõl állna, hogy kellõen rugalmas, hozzáférhetõ és a tanári karrierbe, valamint a felsõoktatási struktúrákba beilleszthetõ legyen;
– a résztvevõk autonómiájára és egy rendszeres formatív értékelésre épülne;
– beleilleszkedne a fõiskola/fõiskolák képzési profiljába, akár egy új szervezeti egység, tagozat létrehozásával;
– és végül bizonyítvány vagy posztgraduális diploma megszerzését tenné lehetõvé.

Mindezek alapján a következõ kérdések tekintetében számítunk az Önök értékes segítségére, illetve lehetséges válaszok megfogalmazására.

– Körülbelül hány órás, hány modulból álló képzés felelhetne meg az itt vázolt követelményeknek?
– Hogyan lenne célszerû felosztani a modulokat, illetve azok tartalmát az egyes területek, mint a pszichopedagógia, módszertan, nyelv, civilizáció között?
– Több nyelvre kiterjedõ képzést feltételezve, mely modulok alkossák a közös képzési szakaszt?
– Milyen arányban legyen jelen a távoktatás?
– Milyen értékelési formák, megoldások, vizsgarendszer stb. zárná le megfelelõen a képzést és tenné lehetõvé elismertetését?

Vissza az adatbazishoz