A görög-római nyelvészet

Európai hagyományt követünk, amikor a nyelvészet történetének áttekintését a görögökkel és a rómaiakkal kezdjük. Ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy ezen a vonulaton kívül ne lenne más a nyelvészeti gondolkodás több ezer éves történetében. A héber, a sémi, az arab, a kínai stb. megfigyelések, gondolatok, grammatikai munkák nem kis hatással voltak, ha késõbbi idõszakokban is, az európai nyelvészetre. Érdemes név szerint is kiemelni az i. e. IV. században élt indiai PANINIt, a szanszkrit nyelv elsõ normatív nyelvtanának összeállítóját, olyan jelleggel is, hogy már õ mintegy tíz grammatista elõdjére utal, akiknek nyomán munkája megszületett. S noha az arab, az indiai, a kínai stb. lingvisztikai tradíciók külön figyelmet érdemelnének, itt meg kell elégednünk a rájuk való utalással. A kérdés iránt mélyebben érdeklõdök például A. BORST: Der Turmbau von Babel. Geschichte der Meinungen über Ursprung und Vielfalt der Sprachen und Völker, Stuttgart, 1957--1963 címû három kötetes mûvébõl szerezhetnek részletes ismereteket.

Az ókori Görögországban a nyelvelmélet szerves részét alkotta a filozófiának, így érthetõ, hogy nyelvészeti kérdésekkel mindenekelõtt a filozófusok foglalkoztak. Két korszak különböztethetõ meg az ógörög nyelvészetben: a filozófiai kor (i. e. V-III. század), amikor a nyelvi problémákat a filozófiai kérdésekkel együtt kívánták megoldani, és az alexandriai korszak (i. e. III -- i. sz. IV. század), amikor a nyelvészet (pontosabban a grammatika) önálló tudománnyá fejlõdött.

Az egyik alapvetõ probléma, ami a filozófusokat már a kezdetektõl foglalkoztatta, a nyelv eredete volt. Fontos megjegyezni, hogy az ókori filozófusok mûveiben csaknem minden olyan nézet felfedezhetõ a nyelv eredetére vonatkozóan, amelyet a késõbbi (fõként XVIII. századi) gondolkodók felvetettek, vagy újra felfedeztek.

A nyelv eredetének, keletkezésének problémája a legszorosabb kapcsolatban van a szavak természeti vagy konvencionális jellegérõl folyó hosszú vitával. A görög nyelvészet -- vagy nyelvészkedés -- kezdetét a nómos (vagy thesis) és physis ellentétének kialakulása jelzi, amely az egész ókoron végigkövethetõ a késõbbi analogisták és anomalisták vitájában. A vita lényege az, hogy milyen viszony van a szavak, a dolgok és neveik között. Miért mondjuk a házra, hogy ház, miért nem nevezzük valahogy másképpen? Vajon a tárgy nevét magának a tárgynak a természete határozza-e meg (ez a physis elmélete), vagy pedig az emberek állapítják meg azt tudatos tevékenységük eredményeként (ez a thesis vagy nómos elmélete). A természetes fejlõdés <-> szándékos alkotás ellentétpár vitájában az antik világ legkiválóbb filozófusai vettek részt.

DÉMOKRITOSZ (i. e. 470--370 ) azt állította, hogy a nevek szokás szentesítette megállapodás alapján jöttek létre, mivel a nevek és az általuk jelölt tárgyak között igen sok a meg nem felelés, s ez kizárja, hogy a tárgyakat természetük szerint nevezték volna el. Ezek a meg nem felelések azzal magyarázhatók, hogy

ARISZTOTELÉSZ (i. e. 384 -- 322) szintén realisztikus nézõpontot képviselt.

A filozófus-tudósok egy másik csoportja -- amelynek legjelentõsebb képviselõje az i. e. 550 körül Epheszoszban született HÉRAKLEITOSZ volt -- azt vallotta, hogy a név elválaszthatatlanul kapcsolódik ahhoz a tárgyhoz, amelynek elnevezéséül szolgál. Ezt a nézetet képviselték a sztoikusok is. Õk feltételezték, hogy a neveket a természet adja, minthogy az elsõ hangok azokat a dolgokat utánozták, amelyeknek a nevek megfelelnek. Az etimológia összhangban van a dolgokkal. A klasszikus vita középpontjában tehát az a kérdés állt, hogy a kapcsolat valamely szó jelentése és hangalakja között szükségszerû-e, vagy pedig az elsõ használó önkénye kapcsolta össze õket. Más gondolkodók tagadták e kapcsolat szükségszerû voltát, noha a nyelvtani és a logikai kategóriák között ilyen jellegû kapcsolatot véltek felismerni.

A két nézõpontot PLATÓN (i. e. kb. 427 -- 347) kísérelte meg sajátos módon "összebékíteni", jelesül Kratülosz címû dialógusában. (Csak zárójelesen jegyezzük meg, hogy e mûfajt is maga Platón teremtette meg, valamely, rendszerint filozófiai téma irodalmi vita keretében történõ feldolgozására.) A mûben beszélgetés folyik Kratülosz, Hermogenesz és Szokratész (Platón tanítómestere) között. Kratülosz a physis, Hermogenosz a nómosz álláspontján van, Szókratész pedig Platón véleményét képviseli. A beszélgetésbõl az derül ki, hogy PLATÓN egyik nézetet sem támogatja. Szerinte helyes nyelv csak az eszmében, az ideában létezhet. Legfontosabbnak annak elismerését tartja, hogy a nyelvben mély belsõ célszerûség rejlik, és nem önkényes szeszély.

Ez után a vita után, amely végsõ soron a lét mibenlétének kérdéseit feszegeti, megélénkült az érdeklõdés a nyelvi analógiák (analogia -- 'szabályszerûség') és anomáliák (anwmalia -- 'irregularitás') iránt, másként a szavak egymáshoz való kölcsönös viszonyának vizsgálata került elõtérbe. Az antik nyelvészek arra keresték a választ, hogy létezik-e valamiféle törvényszerûség, vagy pedig az anomália dominál a nyelvben.

Azok a gondolkodók, akik valamilyen törvényszerûség megléte mellett foglaltak állást (analogisták), arra a következtetésre jutottak, hogy a nyelv egységes, s ezt a hellén nyelvjárás szabályai biztosítják, amelyekhez következésképpen ragaszkodni kell. Közéjük tartozott a szamothrakéi ARISZTARKHOSZ (i. e. 216 -- 144), aki elsõsorban Homérosz-értelmezéseivel vívott ki nagyrabecsülést, de nyelvészként is érdemeket szerzett, elsõsorban a nyolc beszédrész tételének elfogadtatásával. A beszélt köznyelvben ugyanakkor a szóban forgó törvényszerûségtõl számos eltérés tapasztalható, nincs morfológiai egység. Azok a grammatikusok viszont, akik a nyelvi kivételek szerepét felnagyították (anomalisták), élükön a mellosi KRÁTÉSZ (i. e. III. század vége), azt állították, hogy a nagy számú kivétel elnyomja az analógia alapján megállapított szabályokat. -- Az analogisták és anomalisták vitáját a római MARCUS TERENTIUS VARRO De lingua Latina címû mûvébõl ismerjük közelebbrõl. (Maga VARRO összebékítõ, köztes helyet foglal el a két nézet között.)

Az anomalisták és analogisták idõben hosszúra nyúló vitája azért lényeges, mert a nyelvvel foglalkozók figyelmét a grammatikai jelenségek elemzésére irányította. Minden ezt követõ grammatikaelmélet az analogizmus jegyében fogant.

A sztoikusok igen jelentõs mértékben hozzájárultak a nyelvészeti kérdések filozófiai aspektusainak kidolgozásához, különösen a már említett KRÁTÉSZ, továbbá KHRÜSZIPPOSZ (született i. e. 280 körül). A nyelvet természetes emberi képességként, gondolatok és érzések kifejezõjeként fogták fel. Megállapították a forma és a jelentés dichotómiáját, elkülönítették a jelentésben a jelölõt és a jelzettet.

A filozófiai korban a görög gondolkodók nem csupán a nyelv általános vonásait tanulmányozták, hanem kidolgozták a nyelv különbözõ aspektusainak részkérdéseit is. Nagy figyelmet szenteltek a fonetikának, bár nem különböztették meg élesen a hangot és a betût. A beszédhangok akusztikai és fiziológiai megfigyelése területén az indiai nyelvtudomány meghaladta a görögöt. PLATÓN a "Kratülosz"-ban már különbséget tett a magánhangzók és a mássalhangzók között, de szabatos maghatározásukat ARISZTOTELÉSZ De interpretatione címû munkájában találhatjuk meg.

A fonetikusok a leírt beszédhangok három aspektusát különböztették meg: a fonetikai értéket, például [a], ennek írott képét, a és a nevet, amellyel illették azt, alfa. A betûk e tulajdonságainak megkülönböztetése az antik korban végig folytatódott; a latin nevek ezekre a következõk: potestas ('erõ'), figura ('forma') és nomen ('név').

Az a terület, ahol a görög (és a római) világ a legkiemelkedõbb eredményeket produkálta, a nyelvtan volt. A "Kratülosz" azért is érdekes, mert PLATÓN itt megkísérli logikai alapon osztályba sorolni a beszédrészeket. Megkülönbözteti az igét és a névszót, igének nevezve azt, ami a cselekvéshez tartozik, névszónak azt, ami a cselekvés végrehajtójához. ARISZTOTELÉSZ Poétikájában részletesebben esik szó a beszédrészekrõl, ebben is a névszó és az ige az alapvetõ kategóriák. A Retorikában már három beszédrészrõl van szó: a névszóról, az igérõl és a kötõszóról.

A sztoikusok még tovább léptek: õk már öt beszédrészt különböztettek meg. PLATÓN onoma-ja és rhma-ja, melyekhez ARISZTOTELÉSZ hozzávette a dundesmoi-t, kibõvült a névmás és a névelõ kategóriájával (arqra), valamint a határozókéval: mesothV. Ami az eseteket illeti, az alanyeset mellé a flektáló formákat is bevezetik. Az igék körében a paradigma mellett a sztoikusok legjelentõsebb felismerése az idõ és az aspektus megkülönböztetése volt.

Szintén a sztoikusok mûködésének köszönhetõ egy új nyelvészeti ág: az etimológia születése. Kétségtelen, hogy a gyakori félreetimologizálások nem a legjobb fényt vetik erre a tevékenységükre.

Az antik nyelvészet kiteljesedése az alexandriai korszakra esik, amikor a hellenizmus idején a Ptolemaioszok egyiptomi fõvárosában, Alexandriában az i. e. III-II. században létrejött és kibontakozott az úgynevezett alexandriai grammatikus iskola. Az alexandriai grammatikai tanítások rendszerét a szamotrakéi ARISZTARKHOSZ és tanítványa, DIONÜSZIOSZ THRAX, a Dialekton A nyelvjárásokról címû mû szerzõje, továbbá APOLLONIUS DÜSZKOLUSZ és mások foglalták össze.

Az alexandriai grammatikus iskola létrejötte mindenekelõtt gyakorlati célokkal magyarázható: meg kívánta õrizni a görög irodalmi hagyományokat. Homérosz, Szophoklész és mások mûveit filológiai megjegyzéseket akarta ellátni, az egységes, közös irodalmi nyelv létrehozásának reményében. Ezen célok megvalósításához szükség volt a nyelvtani szabályok pontos meghatározására és bõvítése. (Csak zárójelesen jegyezzük meg, hogy az iskola tagjai zömmel analogisták voltak.)

ARISZTARKHOSZ legkiválóbb tanítványa, DIONÜSZIOSZ THRAX (született i. e. 100 körül) a szerzõje a ránk maradt legelsõ görög nyelvtannak. A Techné grammatiké (tecnh grammatikh) összefoglaló leírása a görög nyelvnek. Fogyatékossága a szintaxis mellõzése, noha szóosztályozási rendszere és morfológiai elemzései minden késõbbi szintaktikai megállapítás alapjául szolgáltak. A sztoikusok hatása a mûben tagadhatatlan. Tizenhárom évszázadon át ez a könyv szolgált mértékadónak minden nyelvtannal foglalkozó számára.

A mû a fonetikával kezdõdik. Hét magánhangzót és tizenhét mássalhangzót különböztet meg, ismeri a hangsúly értelemmeghatározó szerepét. A nyelvtani leírás két alapegységének THRAX a mondatot, lógost (logoV) tekinti, mint a nyelvtani leírás felsõ határát, és a szót, léxist (lexiV), ami a nyelvtani leírás minimális egységének számított az ókorban.

A szavaknak nyolc osztályát sorolja fel:

1. ónoma - (fõnév);

2. rhéma - (ige);

3. metoché - (participium - ige (fõnév);

4. árthron - (névelõ);

5. antonymia - (névmás);

6. próthesis - (prepozició);

7. epirrhema - (határozószó);

8. syndesmos - (kötõszó).

A fõnevek tulajdonságai:

1. Génos - nem: hímnem, nõnem, semlegesnem;

2. Eidos - típus: eredeti vagy képzett;

3. Schéma - forma: egyszerû vagy összetett;

4. Arithmós - szám: egyes, duális, többes;

5. Ptosis - eset: nominativus, vocativus, accusativus, genitivus,

dativus.

(Ehhez az öt esethez a latinok illesztették a hatodikat: az ablativust.)

Az igék jellemzõi: a ragozhatóság, az idõ, a személy, a szám, a mód, a szemlélet és a típus.

Megemlítjük, hogy miközben a beszédrészeket illetõen nagyszerû rendszerezõ és feltáró munkát végeztek az alexandriai iskola tudósai, a szó morfológiai elemzéséhez nem jutottak el, szemben az ókori indiai nyelvészekkel, akik már megkülönböztették a tövet és az affixumokat (szuffixumok, prefixumok, végzõdések).

Míg THRAX munkájából kimaradt a szintaxis, az i. sz. II. században Alexandriában élt APOLLONIUS DÜSZKOLUSZ terjedelmesen foglalkozott vele. Sok könyve közül csak néhány maradt ránk, s ezekbõl úgy tûnik, hogy (eltekintve néhány korábbi szinaxissal is foglalkozó munkától) õ tette az elsõ kísérletet arra, hogy átfogó szintaktikai leírást adjon a görög nyelvrõl. Mind THRAX, mind DÜSZKOLUSZ munkásságának fontosságát az utókor ismerte föl. PRISCIANUS, a híres latin grammatikus mintegy három évszázaddal késõbb mint "a nyelvtan legnagyobb tekintélyére" hivatkozott DÜSZKOLUSZra, és amikor a latin nyelv átfogó leírásához látott, egyértelmûen görög példaképek lebegtek a szeme elõtt.

A görög grammatikai hagyomány általános jellemzõje, hogy vizsgálati tárgyát kizárólag a görög nyelv képezte, továbbá hogy elméletalkotása nagymértékben függött a filozófiától, elsõsorban a logikától. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy európai nyelvtani gondolkodás a XIX. századig a görög (és az ezt követõ latin) tradíciókon alapult.

Az i. e. III. és II. században Görögország és Júdea is fokozatosan Róma ellenõrzése alá került. Ennek következtében a görög, a római és a zsidó intellektuális világ találkozása a modern világ szellemi, morális, politikai és vallásos gondolkodásának és intézményeinek meghatározó tényezõjévé vált.

A rómaiak már a kezdet kezdetén elismerték a görögség óriási intellektuális és mûvészi teljesítményeit. Így érthetõ, hogy a római nyelvészet voltaképpen nem más, mint a görög nyelvészeti gondolkodás, a görög témák és kategóriák átültetése a latin nyelvbe.

MARCUS TERENTIUS VARRO (i. e. 116 -- 27) az elsõ jelentõs latin grammatista, akinek írásai maradtak ránk. A korábbiakról elsõsorban SUETONIUS (69 -- 144) ad hírt, aki De grammaticis et rhetoribus címû mûvében mintegy húsz neves grammatistát említ (akikrõl azonban alig tudunk valamit).

VARRO De lingua Latina címû fõmûve nem kevesebb mint 25 kötetet számolt, de közülük mindössze hat került elõ. Az elsõ egyfajta bevezetés, a II-VII. kötet kimerítõen tárgyalja a latin etimológiát, a VIII-XIII. a morfológiát, a XIV-XXV. pedig feltehetõen a szintaxis problémáit taglalta. Mivel csupán az V-X. kötet került elõ egy XI. századi kéziratban (melyet Boccaccio fedezett fel 1355-ben), a középkorban nem volt nagy hatása, pedig az antikvitásban abszolút tekintélynek örvendett.

A megmaradt töredékben két kérdéses dichotómiát vet fel VARRO. Az egyik természet és a konvenció szerepe a szavak eredetében, a másik az analógia és anomália a beszéd szabályozásában. Platonista nézeteket vall, s értelmezésében az etimológia voltaképpen szemantikai magyarázat. Morfológiai szempontból megkülönböztet esetet és idõt, a latin inflexiós szavak osztályozásakor pedig négy csoportot különít el, amelyek azután további alosztályokra bonhatók (lásd 10. ábra).

Az igék idõkategóriáiban a sztoikus hagyományra támaszkodva, idõt és aspektust különböztetett meg, fontosabbnak a befejezett-befejezetlen szemléletû aspektust látta:

múlt idõ

jelen idõ

jövõ idõ

Aspektus

Cselekvõ befejezetlen discebam disco discam
befejezett didiceram didici didici didicero
Szenvedõ befejezetlen amabar amor amor amabor
befejezett amatus eram amatus sum amatus sum amatus ero

A névszói kategóriában az öt görög eset mellé bevezette az ablativust (mely azt jelöli, aki a cselekvést végzi), és "latin esetnek" vagy "hatodik esetnek" nevezte el.

A szófajokat illetõen a görögök nyolcas beosztása nem volt alkalmazható a névelõt nem használó latinra, így ahelyett az indulatszó (interiectio, az intericio = közéállít, közévet igébõl) került bevezetésre önálló szóosztályként.

M. FABIUS QUINTILIANUS (kb. 35--100, az ifjabb PLINIUS mestere), a szónoklattan híres tanára nyugalomba vonulása után írta Institutio oratoria címû fõmûvét, amelyben röviden foglalkozik a nyelvtannal is. Elõtte VARROig visszamenõen kevés nyelvtan maradt fönn, bár Q. REMMIUS PALAEMON és VALERIUS PROBUS nevére több hivatkozást is találhatni az elsõ században. A római nevelésben az oratio, a szónoklás nagy szerepet kapott, a gyermekeket elõször a litterator vagy magister ludi, majd egy grammaticus, végül egy rhetor oktatta. A "grammaticus"-ok sok nyelvkönyvet írtak, amelyek hasonlóak a ma használatos iskolai nyelvtankönyvekhez.

PRISCIANUS, a VI. század leghíresebb grammatikusa az Institutiones grammaticae vagy Institutionum grammmaticarum címû, 18 kötetbõl álló, mai kiadásaiban mintegy ezer oldal terjedelmû fõmûvével bizonyítja, hogy a latin nyelvészeti tudomány legfontosabb ismertetõjegye a leíró latin nyelvtan formalizálása. Ez képezte aztán a középkorban mindenfajta oktatás alapját, és a modern világ hagyományos tanításának is gerince volt és marad.

Az I-V. század grammatikusai közül (mint például az alexandriai DIDÜMOSZ, a Vak az I. századból vagy a latin grammatikus, MACROBIUS az V. századból) magasan kiemelkedik AELIUS DONATUS (IV. sz.), a modern Schulgrammatik prototípusának megalkotója. Ars maior (kb. 350) és Ars minor címû latin nyelvtana a XVII. századig szolgált mintául a latin nyelv tanulására készült mûvek írásához. Az Ars maior I. kötete a vox és littera kérdéseinek volt szentelve, II. kötete a beszédrészekkel, III. kötete pedig a barbarizmusokkal foglalkozott. Minthogy ezek a grammatikai munkák latinul tudók számára készültek, a hangsúly természetesen nem a leíráson és a szabályokon volt, hanem az ismert formák osztályozásán.

PRISCIANUS mûvei közül hármat említhetünk, amelyek nagy hatással voltak a késõbbi századok során. Az egyik az Institutio de nomine et pronomine et verbo, a másik a Partitiones, a harmadik pedig az Institutiones grammaticae. E hatalmas "reference grammar", amely egyesíti a Schulgrammatik és a regulare típusú (a latin formák azonosítását elõsegíteni kívánó) nyelvtanok vonásait, szinte teljes leírását adja a latin nyelvnek, klasszikusoktól vett nagyszámú irodalmi idézettel.

PRISCIANUS egyrészt latin elõdei munkáira alapozott, másrészt nagy csodálója volt a görög grammatikának. THRAX és APOLLONIUS nevét meg is említi elõszavába

n. Mûve rendszeres feldolgozás. A fonetikát a betûk (litterae) leírásával kezdi. Definíciója szerint ezek az artikulált beszéd legkisebb részei, tulajdonságai: a nomen (a betû neve), a figura (a betû írott alakja) és a potestas (a betû fonetikai értéke). E hármasság már a görögöknél is megvolt, különösebb lingvisztikai értéket tehát nem képvisel. A morfológiára térve, a szó (dictio) és a mondat (oratio) definicióját THRAX nyomán adja meg, ahogyan a klasszikus nyolc beszédrészt is átveszi tõle (a névelõhasználatot és az interiectiót illetõ módosítással). Érdekes összehasonlítani PRISCIANUS definícióit (amelyek lényegében megegyeznek APOLLONIUSéival) a THRAX által megfogalmazottakkal:

nomen (fõnév, ide tartoznak a ma mellékneveként besorolt szavak is):

verbum (ige):

participium (igei és névszói tulajdonságokkal rendelkezõ szófaj):

pronomen (névmás):

adverbium (határozó):

praepositio (prepozició):

interiectio (indulatszó):

coniunctio (kötõszó):

PRISCIANUS a kánoni forma (másként alapforma) bevezetésével morfológiai szempontból szervezetté tette a névszókat és az igéket. A névszóknál az egyes számú nominativust, az igéknél a cselekvõ kijelentõ mód, jelen idejû egyes szám elsõ személyt kánonizálva halad elemzésében. Munkájának ez a része teljesnek tekinthetõ. Nem mondható el ugyanez az utolsó két könyvben tárgyalt mondattanról. Az igék szintaktikai osztályozásában görög mintát követ, cselekvõ (tárgyas), szenvedõ és semleges (tárgyatlan) igéket különböztet meg, kitérve az álszenvedõ igékre is (deponentia), amelyek csak morfológiai alakjukat tekintve szenvedõek, jelentésükre nézvést azonban cselekvõek, következésképpen nem lehet megfelelõ szenvedõ alakjuk (ilyenek például confiteor, confiteri, confessus sum -- 'bevall'; morior, mori, mortuus sum (moriturus -- 'meghal' stb.). Említi az ablativus absolutust (Augusto imperatore Alexandria provincia facta est -- 'Amikor Augustus császár volt, Alexandria provinciává süllyedt'). Megjegyzendõ, hogy az ablativus absolutus (= participium imperfectum és perfectum egyeztetve egy fõnév ablativusával alkot határozót) elnevezés késõbb született.

A latin szintaktikai szerkezetek terén PRISCIANUS nem mond sokat. Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy ez a nagy latin grammatikus igen extenzív, komprehenziv és részletes leírást adott a latin klasszikus auctores nyelvérõl, s ez nyolc évszázadon keresztül alapul szolgált a grammatikaelméletnek szerte Európában, megalapozva a latin oktatását mind a mai napig.

A nyelvészet történetének ókori, klasszikus idõszakát futólag áttekintve, méltányos e kort PRISCIANUS nevével zárni. PRISCIANUS nem pusztán befejezését jelenti a görög-római idõszaknak, hanem összeköti az antikvitást a középkorral. Amikor az "Institutiones grammaticae" született, a görög-római egységes szellemi világkép már széttöredezett, Nyugat-Európában zavaros idõk jártak. Ebben a világban a klasszikus örökség e szép mûve világító fáklya maradt.


továbblépés A középkortól a reneszánszig címû részhez
visszalépés A nyelvtudomány története címû részhez
visszalépés az adatbázishoz