Századunk
A jelenkor soha nincs elõzmények nélkül. Ha a XX. század igen tarka nyelvészeti képét vesszük szemügyre, a fõvonalak a megelõzõ évszázad alapvetõ irányzatai nyomán rajzolódnak ki. Éspedig:
1. folytatódott az európai nyelvészek hagyományos grammatikai és egyéb lingvisztikai munkája;
2. fõként az indiai nyelvészet hatására jelentõs fonetikai és fonológiai munkásság indult meg;
3. a nyelvtudomány mint történelemorientált diszciplína asszimilálódott bizonyos, tipikusan XIX. századi vonulatokhoz, például a természettudományos pozitivizmushoz, az evolucionizmushoz, a komparativizmushoz stb.
A legszembetûnõbb változás a leíró nyelvészet fejlõdése a történetivel szemben, aminek következtében jelenleg egyértelmûen a leíró nyelvészet dominál. Ebben természetesen oroszlánrésze van FERDINAND DE SAUSSURE-nek. Neki köszönhetõ a strukturális nyelvelmélet térnyerése, sõt meghatározó jellegének kialakulása a fonológiában, miközben a XIX. századi fonetikusok munkássága is ide torkollt. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a múlt század második felének kiemelkedõ fonetikusa, az angol HENRY SWEET (1845--1912) még nem használta a fonéma szót, terminus technicusként a lengyel-orosz BAUDOUIN DE COURTENAY vezette be azt, majd SAUSSURE phonèmeje tette általánossá a nyelvészetben.)
Említettük, hogy a modern nyelvészet SAUSSURE-rel veszi kezdetét. De mit értünk hagyományos nyelvészeten? Természetesen mindent, ami elõtte vagy századunk elõtt történt a nyelvészeti gondolkodásban. A modern nyelvészet a régivel, a hagyományossal való szembenállást is jelent, de annak elvetését, tagadását semmiképpen sem.
A XIX. század a természettudományok kora volt. Magától értõdik, hogy a természettudományos gondolkodás áthatotta a humán tudományokat, köztük a nyelvészetet is. Még inkább így van ez századunkban, amikor a matematika, a matematikai gondolkodás valósággal uralja a tudományos életet. Az egzaktság igényével egyre mélyebben hatolnak be a nyelvészetbe is a halmazelmélet, kombinatorika, matematikai logika stb. eszközei és módszerei.
Az eddig követett kronológiai rendrõl itt áttérünk (mert át kell térnünk) a legjelentõsebb nyelvészeti irányzatok bemutatásán alapuló leírásra. A szóban forgó irányzatok egyrészt átvették és továbbfejlesztették az elõdök hagyatékának arra érdemes részét, másrészt elvetették a hagyományos nyelvészet számos hajtását, s újabb és újabb gondolatkörökkel darabolták szét a nyelvészet sok évszázadon át egységesnek látszó domíniumát. Napjainkban ugyanakkor az is észrevehetõ, hogy a nyelvtudomány lassanként visszatér a hagyományos nyelvészet céljaihoz és részben kereteihez is.
A klasszikus nyelvészet hagyományos gondolatköre a nyelvészeti pozitivizmus volt, de jellemezte a részletkérdések iránti fogékonyság is.
A XX. század elején mûködõ "nyelvészeti iskolák": a Prágai Nyelvészkör, a koppenhágai glosszematikusok, az olasz neogrammatikusok, a Párizsi Iskola, a Moszkvai Iskola, Leningrádi Iskola, a New York-i Nyelvész Kör a közös vonások helyett inkább az egymástól való elhatárolódásra helyezve a hangsúlyt, a strukturális szemlélet (struktúrán a rendszer, a nyelv jelszerûsége értendõ) zászlaja alatt szálltak szembe a hagyományokkal. Századunk második felében pedig (CHOMSKY híres Syntactic structures címû mûve, 1957 nyomán) a transzformációs generatív szemlélet lett az uralkodó irányzat.
Azoknak, akik a modern nyelvtudomány kérdéseiben kívánnak részletesebben tájékozódni, bõséges szakirodalom áll rendelkezésére minden nyelven. Tekintsünk közülük legalább néhányat.
A Prágai Nyelvészkör
A XX. század elsõ felének egyik legjelentõsebb strukturalista iskolája W. MATHESIUS (1882--1945) kezdeményezésére 1926-ban alakult meg. Tagjai között található a szláv és a germán filológia számos kiemelkedõ képviselõje, a csehek közül B. TRNKA, B. HAVRÁNEK, V. SKALI*KA, L. NOVAK és mások; az oroszok közül NYIKOLAJ TRUBECKOJ (1890--1938), aki 1923-tól haláláig volt a bécsi egyetem professzora. Ide tartozott még SZ. O. KARCEVSZKIJ (1884-1955), R. O. JAKOBSON (1896--1982) és mások.
A kör 1935-tõl jelentette meg Slovo a slovesnost címû periodikáját, s több kongresszust is rendezett. Az elsõt 1929-ben Prágában, amelyen elfogadták az irányzat elvi állásfoglalását, céljait, módszereit megfogalmazó Téziseket.
A prágaiak szembeállították nyelvészeti koncepciójukat az újgrammatikusokéval, amelyet a historizmus, az atomizmus és a nyelvi tények induktív vizsgálata jellemzett, de nem vitatták érdemeit. MATHESIUS Az összehasonlító fonológia feladatai címû cikkében beszél a különbségekrõl, majd a Hol tart a nyelvtudomány címû tanulmányában a nagy elõdökhöz nyúl vissza:
Az örökséget illetõen azonban komoly átértékelés is folyt. Nem fogadták el a szinkronikus és diakronikus elemzés szembeállítását; átdolgozták a beszéd és a nyelv viszonyának koncepcióját. BAUDOUIN DE COURTENAY elképzelései a nyelv funkcionalizmusáról és szinkrón leírásáról, összehasonlító-tipológiai vizsgálatáról, valamint a fonémákról a prágai kör munkájának is alapelveivé váltak.
A funkcionalizmus fogalmát lényegeses továbbfejlesztették, elsõsorban R. O. JAKOBSON húszas évekbeli munkássága nyomán. 1958-ban a IV. Nemzetközi Szlavista Kongresszuson a HAVRÁNEK-GORALEK-SKALI*KA által elõterjesztett tézisben hangzanak el az alábbiak:
A prágai kör két alapvetõ jellemzõje tehát a strukturalizmus és a funkcionalizmus. Ezért nevezik gyakran az iskolát funkcionális lingvisztikai irányzatnak is.
Ami a nyelv funkcióit illeti, a Tézisekben kettõt emelnek ki, az egyik a szociális funkció (a többi egyeddel való kapcsolat), a másik az expresszív funkció (érzelmek kifejezése). A szociális funkción belül kettõs tagozódás van, megkülönböztethetõ közlési és poétikai funkció. A különbözõ funkcióknak a különféle nyelvi rétegek felelnek meg. Íme az irodalmi nyelvi funkciók és funkcionális nyelvi rétegek megfeleltetése: 4. ábra.
A prágai iskola nyelvészeinek munkássága a húszas évek végén, a harmincas évek elején a fonológia területén bontakozott ki. NY. SZ. TRUBECKOJ Grundzüge der Phonologie (2. Auflage, Göttingen, 1958) címû mûve (melyen élete végéig dolgozott) e téren korszakos jelentõségû. TRUBECKOJ elkülöníti a fonetikát és a fonológiát. A fonológia azt vizsgálja, ami a hang anyagában meghatározott funkcióval bír. A hangnak három funkciója van: kulminatív, delimitatív és disztinktív. A fonológia egysége a fonéma, amely további kisebb részekre nem bontható, és nem esik egybe a hanggal. TRUBECKOJ alkotta meg a morféma fogalmát a következõképpen: bonyolult komplexum, két vagy több fonémából áll, melyek egy és ugyanazon morfémán belül képesek egymást helyettesíteni. A morfonológia tárgya a morfémák fonológiai szerkezetének vizsgálata.
A szintaxissal kapcsolatos nézeteiket elsõsorban W. MATHESIUS munkásságán keresztül vizsgálhatjuk. Megjegyzendõ, hogy W. SKALI*KA írta A magyar nyelv grammatikájáról címû, 1935-ben megjelent mûvet, amelyben a grammatika legkisebb oszthatatlan egységeként a szémát vezeti be. Az esetgrammatikával JAKOBSON foglalkozott.
A nyelvtipológia területén is jelentõs a prágai kör munkássága. MATHESIUS és SKALI*KA szigorú szinkron alapon dolgozott, és a különbözõ nyelveket a tipológiai (korábbi nevén analitikus) összehasonlítás alapján vetette össze, amelynek során figyelmen kívül hagyta a nyelvrokonsági kapcsolatokat. N. SZ. TRUBECKOJ Gondolatok az indoeurópai problémáról címû cikkében hat ismérvet sorol fel, amelyek segítségével eldönthetõ, hogy egy nyelv az indoeurópai családhoz tartozik e, vagy sem.
A prágai kör tevékenysége elsõsorban a fonéma fogalmának és a fonológia elméletének kidolgozására irányult, de más témákkal, például stilisztikai kérdésekkel is foglalkoztak. A cseh és a többi szláv nyelv komparatív szintaktikai tipológiája témakörben 1945 után a cseh nyelvészek számos jelentõs munkát jelentettek meg. A mondatjelentés különféle aspektusainak szintaktikai elemzése (functional sentence analysis vagy functional sentence perspective) is fontos szerepet játszott és játszik kutatásaikban.
A Koppenhágai Strukturalista Iskola
(Glosszematika)
Lingvistkredsen vagy Cercle linguistique a neve a koppenhágai LOUIS HJELMSLEV (1899 -- 1965) köré csoportosult nyelvészkörnek, melynek legjelentõsebb tagjai HANS J. ULDALL (1907 -- 1957) és VIGGO BRØNDAL (1887 -- 1942), de sok más név is fémjelzi, például PAUL DIDERICHSEN, ELI FISCHER-JØRGENSEN stb. A glosszematika név a görög glossa -- 'nyelv' szóból származik. 1939-tõl jelenik meg az Acta Linguistica, Revue internationale de linguistique structurale, Kopenhagen, amelyben kitûnõ mûvek egész sora látott napvilágot, például BRØNDAL Strukturális nyelvészet (1939), ULDALL A glosszematika alapjai (1957), HJELMSLEV Nyelv és beszéd (1942), Prolegomenák a nyelvelmélethez (1943), A strukturális analízis módszere a nyelvészetben (1950--1951) címû munkája és így tovább.
HJELMSLEV szerint SAUSSURE volt az elsõ, aki hangoztatta a nyelv strukturális megközelítésének fontosságát. A saussure-i koncepció újdonsága, hogy a nyelvet tiszta relációk összességének tekinti, olyan formának, amely mentes attól az anyagi (fonetikai, szemantikai stb.) realizálódástól, amiben ez a forma megjelenik. De a következetes strukturalista módszer alkalmazása a nyelvre, azaz a tiszta forma tanulmányozása a szó igazi értelmében nem valósul meg SAUSSURE-nél. Ezt a feladatot vállalja magára HJELMSLEV. A hagyományos nyelvészet és a tisztán strukturalista megközelítés közötti elvi határ megvonására az új módszernek új nevet ad: ez a gloszszematika.
A glosszematika filozófiai alapja a pozitivizmus, amely az anyagi valóság tárgyainak valódi létét következetesen tagadva vállalja, hogy a tárgyak kölcsönös függések -- funkciók metszéspontjainak halmazai. Ugyancsak pozitivista hatás a glosszematikában, hogy a gyakorlatot teljesen kiiktatja: "a nyelvészeti elmélet nem ellenõrizhetõ (megerõsíthetõ vagy értékelhetõ) a létezõ szövegek és nyelvek révén". A neopozitivizmus pedig azt vallja, hogy a filozófia egyedüli reális tárgya a nyelv, feladata pedig a tudomány nyelvének magyarázása. Bármely tudomány tartalmát nyelvének szintaktikai elemzésében látják a neopozitivisták. A matematikai logika is a glosszematika segítségére van, mert benne matematikára alapozott pontos elemzési módszerre leltek. Mint elméleti összetevõt meg kell említenünk EDMUND HUSSERL (1859 -- 1938) filozófiáját is, amely szerint a tiszta logika felépítéséhez a nyelv elemzése elengedhetetlenül szükséges.
A neopozitivizmus és HUSSERL fenomenológiája (mely a tudomány tárgyában valami állandót, változatlant, idõn és téren kívülit feltételezett), valamint a szimbolikus logika (amely a nyelvet az elemek közötti funkciók rendszerének tekinti) az az alap, amelyen HJELMSLEV nyelvelmélete mint a glosszematika legvilágosabb példája építkezik.
HJELMSLEV egy tanulmányában (Studia lingvistica I. 1947) így adja meg a nyelv mint szerkezet definícióját.
1) Egy nyelv tartalomból és formából (expression) áll.
2) Egy nyelv egy folyamatból (vagy szövegbõl) és egy rendszerbõl áll.
3) A tartalom és a forma egymással kapcsolatban van a kommutáció (helyettesítés, felcserélés) révén.
4) A folyamat és a rendszer mélyén meghatározott relációk vannak.
5) Nincs direkt megfelelés (one-to-one correspondence) a tartalom és a kifejezés között, de a jelek még kisebb alkotórészekre oszthatók (például a fonémáknak önmagukban nincs tartalmuk, de olyan egységeket képesek alkotni, amelyek tartalom hordozói, például szavakat).
A nyelvelmélet általános kritériumait A nyelvelmélet prolegoménái 1-9. részében fejti ki HJELMSLEV.* A hagyományos nyelvészet olyan jelenségekre irányította a figyelmet, amelyek kívül esnek a nyelven. Az igazi tudományos nyelvészet immanens, azaz a nyelv legbelsõ tulajdonságait tanulmányozza. A nyelvészeti elméletnek állandónak kell lennie, ezt nevezi HJELMSLEV empirikus elvnek. Az ellentmondásmentességet maga az elmélet igazolja, hiszen a matematikában nincsenek ellentmondó teorémák. A további tudományos követelmények az objektivitás, a következetesség és a teljesség. Az empirikus elv mellett HJELMSLEV kiemeli még az oszthatóság, az ökonómia és az általánosítás elvét.
Míg a hagyományos nyelvészet indukciós módszerrel az egyszerûtõl az összetett felé haladt, a glosszematikai elmélet fordítva, deduktív módszerrel az összetettõl az egyszerûig. Megközelítését empirikusnak és deduktívnak nevezte.
A nyelvben tartalmi és kifejezési síkot különböztet meg HJELMSLEV. A tartalmi forma vizsgálatát plerematikának, megfelelõ egységét plerémának (a görög plereV -- 'teljes' szóból), a kifejezési forma vizsgálatát kenematikának, megfelelõ egységét kenémának (görög kenoV -- 'üres') nevezi.
A kifejezés és a tartalom síkját kommutációs viszonyok kapcsolják össze, vagyis a kifejezési síkon történt változások változásokat okoznak a tartalmi síkon is. Például ha a nap szóban az n helyére l-t illesztünk be, tartalmilag újat kapunk, a lap szót.
Hasonlóan ahhoz, ahogyan az oszthatóság elve alapján széttagolódik a kifejezés síkja (szöveg -- bekezdés -- mondat -- szó -- szótag -- fonéma), a tartalom síkján is nyerhetünk tovább nem osztható egységeket, amelyeket 'figure'-nek nevez. A 'figure' mint valami értelmi elemi egység lép föl, és ezzel kombinációi értelmet adnak a jelnek. Például a fiú 'figure'-jei: emberi lény + fiatal + hímnemû, az utóbbit megváltoztatva azt kapjuk, hogy lány.
HJELMSLEV a nyelvészeti elemzés egyetlen módszerének a szóban forgó egységek közötti viszonyok tanulmányozását tekinti. Ezen kölcsönös viszonyok meghatározására bevezeti a funkció fogalmát, amin az analízis feltételeinek megfelelõ függõséget ért. A funkció tagjait funktívoknak nevezi, amiken egymástól függõ objektumokat ért. Megkülönböztet továbbá állandó és változó funktívokat. Interdependencián két kölcsönösen kapcsolódó konstans funkcióját érti, amikor is az egyik tag feltételezi a másik tag létét, és fordítva. A determináció a konstans és a változó funkciója, míg a konstellációk olyan szabad függõségek, amelyekben a két tag egyike sem tételezi fel a másik létét.
A Beszéd és nyelv címû cikkében a saussure-i dichotómia helyett négyes felosztást javasol: séma -- norma -- úzus (használat) -- aktus. A séma a nyelvet mint tiszta formát jelenti; a normát így határozza meg: materiális forma, amely kapcsolatban van az adott szociális realizációval; az úzus a nyelv mint szokások összessége, végül a beszédaktus egy egyed beszédtevékenysége. Grafikusan ábrázolva ez a 5. ábrán látható.
HJELMSLEV szerint csakis az úzus + beszédaktus + séma együttese képez lingvisztikai valóságot, a norma absztrakció, amelyet mesterségesen nyerünk az úzusból.
HJELMSLEVnek korántsem illusztrálható mindegyik elméleti tétele konkrét nyelvekbõl vett példákkal. Véleménye szerint az elmélet nem a természetes nyelvek specifikuma, hanem a jelenségek jóval szélesebb körére vonatkozik. Olyan egyszerû struktúrák glosszematikai elemzését végezte el, mint a közlekedési jelzõlámpa, a telefontárcsa stb., ezeket a szerkezeteket nem nyelvi jeleknek nevezi. Igen sok kritika érte HJELMSLEVet azért, mert önkényesen azonosította a nyelvet a nem nyelvi rendszerekkel.
A nagy nyelvészt egyébként is számos komoly kritika érte, mert olyan magas fokú absztrakcióra törekedett, ami már nemigen alkalmazható konkrét nyelvi jelenségek vizsgálatára. HJELMSLEV hatalmas tehetségét feláldozta az absztrakciónak, és ez a többi nyelvész szigorú és megalapozott kritikáját váltotta ki.
A Bécsi Kör
(Wiener Kreis)
MORITZ SCHLICK (Mauritz Schlick) 1922-ben lett a bécsi egyetem tanszékvezetõ professzora. A köré gyûlt filozófusokat OTTO NEURATH 1929-ben nevezte el Bécsi Körnek, Wissenschaftliche Weltanschauung: der Wiener Kreis címû közleményükben.A körhöz tartozó filozófusok alapvetõen az idealizmust képviselték, nyelvi felfogásukban pedig a formalista, neopozitivista logikai nyelvelméletet vallották magukénak. A nyelvben egyoldalúan csak az igazságértéket keresték.
Nagy nevek tartoztak a körhöz, mint L. WITTGENSTEIN, akinek Tractatus Logico-Philosophicus címû mûve (London, 1922) magyarul is megjelent Logikai-filozófiai értekezés címmel (Budapest, 1963). Nyelvi szinten elsõsorban a kijelentésekkel foglalkozott.
WITTGENSTEIN jelentõs hatással volt a kör többi tagjának nyelvszemléletére, például MORITZ SCHLICKére és a Jénában filozófiát tanult RUDOLF CARNAPéra, aki a következõképpen fogalmazta meg nyelvi krédóját.
RUDOLF CARNAP Die Aufgabe der Wissenschaftslogik, Wien, 1934
CARNAP 1936-ban az Egyesült Államokba távozott, ahol eleinte a mondatok jelentéstana foglalkoztatta, majd az információelmélet hatása alá került, s haláláig (1969-ig) végzett munkássága nagymértékben hozzájárult a nyelv gépileg kezelhetõ formákra redukálásához. Eredményeit a matematikai nyelvészek igen nagyra becsülik.
A Bécsben 1882-ben született, s 1945-ben Oxfordban elhunyt OTTO NEURATH sokrétû munkásságában nyelvészetileg a tudomány nyelvének fizikalisztikussá tétele jelentõs. Megemlítendõ (a bécsi születésû) JUHOS BÉLA is, aki a nyelvi kijelentések logikája iránti érdeklõdésével hívta fel magára a figyelmet.
A kör termékeny kapcsolatot tart fent a különbözõ európai iskolákkal (a Prágai Nyelvészkörrel, a Koppenhágai Iskolával stb.) A koppenhágai L. HJELMSLEV volt az, aki a Bécsi Kör logikai szintaxisát nyelvészetté avatta. L. BLOOMFIELDre is nagy hatást gyakoroltak a kör nézetei, az egzaktság követelményét például NEURATHtól vette.
Más európai iskolák
A századfordulón az újgrammatikusok játszottak vezetõ szerepet a nyelvészeti diszciplínákban, századunk új felfedezései és módszerei azonban más irányú orientációkat is kínáltak a tudósoknak. A filozófus BENEDETTO CROCE (1866-1952) 1902-ben jelentette meg Estetica come scienza dell' espressione e linguistica generale címû könyvét, amelyben a nyelvet új szemszögbõl fogta fel, bizonyos mértékig HUMBOLDTig nyúlva vissza. CROCE szerint az esztétika a filozófia része. Az esztétika középpontjában a kifejezés (l'espressione) áll, vagyis a nyelv, amely szintén kifejezés. A nyelvészetet az esztétikával, a nyelvet a költészettel azonosítja. A nyelv kifejezés, és ha a nyelvészet tárgya a kifejezés, akkor a nyelvészet és az esztétika között nincs különbség. A nyelvet vagy inkább a nyelvi tevékenységet végsõ soron esztétikai-filozófiai szempontból értékelte, s kutatásai középpontjába a stilisztikát helyezte.
CROCE filozófiája, ha lingvisztikai szempontból periferiális is, indirekt módon hatást gyakorolt az európai nyelvészetre. Nemcsak KARL VOSSLER és az olasz neolingvisták gondolataiban, hanem például a svéd NILS SVANBERG Studier i sprakets teori címû munkájában (1930) is érzõdik a hatása. KARL VOSSLER (1872 -- 1949) német filológus, romanista, az olasz, a francia, valamint a spanyol nyelv és irodalom jelentõs szaktekintélye tekinthetõ az idealista filozófiai alapú neolingvisztika középponti alakjának. A nyelvtudományt és a filológiát a kultúrtörténettel és a filozófiával kapcsolta össze (Positivismus und Idealismus in der Sprachwissenschaft, Heidelberg, 1904; Sprache als Schöpfung und Entwicklung, 1905; Frankreichs Kultur im Spiegel seiger Sprache, 1913). Számos, jobbára romanista német nyelvész csatlakozott e mozgalomhoz, például HELMUTH HATZFELD, HEINRICH RHEINFELDER, LEO SPITZER. FRIEDRICH SCHÜRR volt VOSSLER legkövetkezetesebb követõje (Sprachwissenschaft und Zeitgeist, 1925).
Az olasz neoligvisták a geográfiai lingvisztika és a crocei idealizmus szoros egységét valósították meg. Az 1925-ben megjelent két kötetes Breviario di neolinguistica címû mûnek GIULIO BERTONI és MATTEO BARTOLIA a szerzõi. BARTOLO neolingvisztikai elméletét egyebek közt az Introduzione alla neolinguistica címû mûvében (Geneva, 1925) fejti ki részletesen. Néhány évvel késõbb BERTONI már a linguistica spaziale elnevezést használja. A geográfiai lingvisztika "Wörter und Sachen" szlogen alatt tömörült dialektológiakutatói, akik azt vallották, hogy a nyelvet abban a közegben kell tanulmányozni, ahol használják, nézetein is érzõdik VOSSLER és CROCE hatása. Etimológiai tanulmányai tették ismertté a svéd romanista GUNNAR TILANDERt, az anglista EILER EKWALLt pedig toponímiai kutatásai (English Place-Name Dictonary címû munkája ma már klasszikus mûnek számít).
A Spanyol Nyelvészeti Iskola legjelentõsebb képviselõje az 1870-ben született RAMÓN MENÉNDEZ PIDAL, aki csaknem száz évet élt meg, s szerteágazó munkássága a különbözõ nyelvészeti iskolák felbukkanása és letûnése idején bontakozott ki úgy, hogy az újgrammatikusok, a neolingvisták és a strukturalisták pengeváltásai közben is független gondolkodó tudott maradni. A spanyol nyelvészeti iskola eszméit DIEGO CATALÁN MENÉNDEZ PIDAL foglalta össze La escuela lingüistica española y su concepción del lenguaje (1955) címû munkájában.
Az orosz-szovjet nyelvészeti iskolák is jelentõs szerepet játszottak az európai nyelvészet fejlõdésében. A. A. POTYEBNYA (1835 -- 1891), F. F. FORTUNATOV (1848 -- 1914), A. A. SAHMATOV (1864 -- 1920) és az õket követõ nyelvészek munkásságáról igen alapos képet ad magyar nyelven a DEZSÕ LÁSZLÓ és JU. SZ. MASZLOV szerkesztette Orosz és szovjet általános nyelvészet címû kötet (Budapest, 1983). A kazanyi iskola nagyjai közül BAUDOUIN DE CORTENAYról, akit a nyelvészvilág a strukturalizmus egyik elõfutárának tekint, már szó esett. A kazanyi csoportból N. V. KRUSEVSZKIJ (1851 -- 1887) nevét emeljük még ki. B. KOLLINDER Les origines du structuralism (1962) címû cikkében a következõket írja:
A szovjet korszakban a nyelvészet sok kötöttséggel küszködött, de így is jelentõs lingvisztikai kutatások folytak. A 20-as évek elején bontakozott ki a szociológiai indíttatású nyelvészet. A. M. SZELISCSEV (1886 -- 1942) az orosz nyelvben 1917 után bekövetkezõ lexikai és szintaktikai változásokat vizsgálta (Zpsr htdjk/wbjyyjq "gj[b> bp yf,k/ltybq yfl heccrbv zpsrjv gjcktlyb[ ktn 1917 -- 1926, Hf,jnybr ghjcdtotybz> Vjcrdf> 1928). A nyelvjáráskutató N. M. KARINSZKIJ (1873 -- 1935) a falu és a város "nyelvének" szociális tagozódását elemezte (Zpsr j,hfpjdfyyjq xfcnb yfctktybz u. Dznrb b yfhjlyst ujdjhs> 1928). Jxthrb zpsrf heccrb[ rhtcnmzy> ujdjhs lthtdyb Dfybkjdj (1936) címû monográfiája egyedülálló kísérlet egy nyelvjárás 30 évet átfogó fejlõdésének sokoldalú szociolingvisztikai leírására a különbözõ szociális rétegekben és társadalmi-gazdasági formációkban. B. A. LARIN (1893 -- 1964) a szanszkrit, a litván és az ukrán nyelv kiváló ismerõje. Kutatásai középpontjába az élõbeszédet állította. Miközben a "város nyelvét" vizsgálta, szembe találta magát az argó akkori nagyfokú terjedésének problémájával, amit több tanulmányában is vizsgál (J kbyudbcnbxtcrjv bpextybb ujhjlf> Yjdfz cthbz> III. Ktybyuhfl> 1928; Pfgflyj tdhjgtqcrbt 'ktvtyns heccrjuj djhjdcrjuj fhuj> D ry.: Zpsr b kbnthfnehf> n. VII. Ktybyuhfl, 1931). A társadalom és a nyelv kapcsolatát, azon belül a különbözõ szociolektusokat, zsargonokat kutatta R. O. SOR (Zpsr b j,otcndj> Hf,jnybr ghjcdtotybz> Vjcrdf> 1926). V. M. ZSIRMUNSZKIJ (1891 -- 1971) volt a vezetõ nyelvésze a Leningrádi Nyelvtudományi Intézetben mûködõ dialektológiai munkaközösségnek, amely a falu és a város nyelvjárási anyagát vizsgálta. Dialektológiai tevékenységének fõ alkotóeleme a társadalmi szempont volt. (Yfwbjyfkmysq zpsr b cjwbfkmyst lbfktrns> Ktybyuhfl> 1936; Ghj,ktvs cjwbfkmyjq lbfktrnjkjubb> Bpdtcnbz Frfltvbb Yfer> Cth. kbn. b zpsrf> XXIII/2, 1964).
A már 1930 körül kibontakozó szövegtani kutatások szovjetunióbeli úttörõje V. J. PROPP (1895 -- 1970), a Leningrádi Egyetem professzora. Mûveinek újrakiadása bizonyítja, hogy eredményei sok szempontból napjainkig nem vesztették érvényüket (Heccrfz crfprf> Ktybyuhfl> Bpl. Ktybyuhflcrjuj Eybdthcbntnf> 1984); Bcnjhbxtcrbt rjhyb djkit,yjq crfprb> Ktybyuhfl> Bpl. Ktybyuhflcrjuj Eybdthcbntnf> 1986).
NY. JA. MARR (1864 -- 1934) "Nyelvrõl szóló új tanítása" !Yjdjt extybt j zpsrt@ napjainkban csak mint a nyelvtudomány doktriner elvekkel történõ gúzsbakötésének emléke él.
Az ötvenes években bontakoztak ki az összehasonlító-nyelvészeti és a tipológiai kutatások. Kiemeljük I. I. MESCSANYIKOV (1883-1967) nyelvtipológust, L. V. SCSERBÁt (1880 -- 1944), aki a fonémaelmélet területén hozott jelentõs eredményeket, az anglista A. I. SZMIRNYICKIJt (1903 -- 1954) és az orosz filológia megfellebbezhetetlen tekintélyét, V. V. VINOGRADOVot (1895 -- 1969).
Angol nyelvészet
Nagy-Britanniában a szinkrón nyelvészet a kezdetben a fonetikára és a fonológiára koncentrált. Az elõzményeket tekintve, említést kell tenni a világ egyik legjelentõsebb szótárírói tevékenységérõl: A New English Dictonary on Historical Principles, majd az 1895-ös címváltoztatás után The Oxford English Dictonary (OED) a Society for Pure English 1857-es határozatával született meg. Az elsõ kötete 1884-ben, az utolsó pedig 1928-ban jelent meg. Hetven év munkájával jött létre a világ legismertebb szótára, amely tíz vaskos kötetben több mint 15000 oldalon kb. 240 000 szót tartalmaz. Azóta további kiegészítõ kötetek jelentek meg.
Név szerint elsõként HENRY SWEET (1845 -- 1912) említendõ. A New English Grammar (1892/1898) s fõleg The Sounds of English (1908) címû mûvével iskolát teremtett. A "könyörtelen fonetikus" sok vonatkozásban tragikus alakját G. B. Shaw tette ismertté Higgins professzor alakjában.
SWEET nézeteit a gyakorlati fonetikusként dolgozó DANIEL JONES (1881 -- 1967) vitte tovább. Az Outline of English phonetics (Cambridge, 1914) és az English Pronouncing Dictinary (London, 1917) címû munkája tette világszerte ismertté a nevét.
Az általános nyelvészet mint önálló tudományág elismertetése Angliában egyértelmûen JOHN RUPERT FIRTH (1890 -- 1960) nevéhez fûzõdik.
J. R. FIRTH 1928-ban kezdte el munkáját DANIEL JONES fonetikai tanszékén Londonban. 1944-ben õ lett az elsõ angol általános nyelvészeti tanszék vezetõje. FIRTHre igen nagy hatással volt BRONISLAW MALINOWSKI* (1884 -- 1942), aki nagy jelentõséget tulajdonított a szituációs kontextusnak, s ezt átvette tõle FIRTH, majd kiszélesítette a relációs mezõ fogalmára. Szerinte a nyelv nem tekinthetõ csupán jelek önkényes halmazának, hanem része a társadalmi folyamatnak. Bevezette a korlátozott nyelv (restricted language) fogalmát, mivel a nyelv olyan tág és megfoghatatlan, hogy egyébként nem lehet vele foglalkozni. Ma a restricted language-t az angol registernek, a német Registernek, az orosz funkcionális stílusnak nevezi. A nyelvi szintekre vonatkozóan négy restricted language-t különböztet meg. Ezek: a fonológia, a grammatika, a kollokáció és a szóbeli megnyilatkozás (utterance) szintje.
FIRTH különbséget tesz a nyelvi struktúra és a nyelvi rendszer között. Ezzel a máig sem teljesen megoldott kérdéssel az általános rendszerelmélet (General System Theory; allgemeine Systemtheorie) foglalkozik. FIRTH álláspontját egyszerûsítve: a struktúra az elemek horizontális elrendezõdése, a rendszer pedig a struktúrában valamely helyen elõforduló egységek vertikális készlete. A FIRTH által megalapozott és a mai brit nyelvésziskola általánosan elfogadott szintelmélete a 6. ábrán látható.
Tárgy | Fonetika | Nyelvészet |
| ||
Szint(általános) | Szubsztancia (fonikus vagy grafikus) | A szubsztancia és forma | Forma | Kontextus (a szituáció és a forma viszonya) | Szituáció (nem nyelvészeti jelenségek) |
Szint(specifikus) | Fonetika
| Fonológia | Grammatika és lexika (szókincs) | Szemantika |
|
| Írás | Grafológia (írásrendszer) |
|
|
|
6. ÁBRA
FIRTH Technique of Semantics (1935) címû tanulmányában kifejtett nyelvszemléletének legfontosabb fogalma a kontextus. Csoportosítását a 7. ábra mutatja.
| szint (level) | phonetic | lexical | morphological | syntactic | semantic |
| egység (unit) | phoneme | word | morpheme | syntactic categories | semantic categories |
| kontextus (context) | phonological | lexical | morphological | syntactic | situational |
7. ÁBRA
A London School of Linguistics tevékenységének egyik jelentõs területe a FIRTH által 1948-ban meghirdetett prosodic phonology, a prozódikus elemzés elméletét öleli fel. Számos alig ismert ázsiai és afrikai nyelvrõl jelentetett meg tanulmányokat W. S. ALLEN, R. H. ROBINS, F. R. PALMER. A kortársak és tanítványok hosszú sorából megemlíthetõ R. QUIRK, P. CORDER, J. LYONS. Az úgynevezett újfirthiánus iskola M. A. K. HALLIDAY elméleti vezetésével csoportosul.
HALLIDAY neve nemcsak a nyelvészek, hanem a gyakorló nyelvtanárok körében is jól ismert, a HALLIDAY, MCINTOSH, STREVENS szerzõtriász The Linguistic Sciences and Language Teaching (1964, London) címû 'kézikönyv'-e révén. Ez a mû igen sokat tett annak érdekében, hogy a nyelvészek és a gyakorló nyelvtanárok egymással gyakran ellenséges, nézeteikben különbözõ táborát összebékítse.
A nyelvrendszer leírása négy alapvetõ kategória feltételezését kívánja meg, éspedig az osztályét (például ige, fõnév), az egységét (például mondat), a szerkezetét (például alany, állítmány), valamint a rendszerét (például az igeidõk rendszere), s ezeket viszonyítja egymáshoz. E viszonyítás lépcsõs rendszert hoz létre. A rendszeres nyelvtan koncepcióját HALLIDAY fejlesztette ki. A Categories of the theory of grammar címû cikkében (1961, in: Word, 17.) a leíró nyelvészetnek a 8. ábrán látható sematikus diagramját adja meg.
HALLIDAY nyelvészeti elméletének célja az volt, hogy folytassa és továbbfejlessze FIRTH nyelvészeti koncepcióit. Kezdetben ezt az elméletet hívták neofirthiniánus nyelvészetnek, vagy scale and category grammarnek (ami a hét alapelemre, a három szintre és a négy kategóriára célzott). Manapság a systemic grammar vagy systemic linguistics terminussal hivatkoznak HALLIDAY teóriájára. HALLIDAY maga szellemesen úgy fogalmaz, hogy elméletével a Miért olyan a nyelv, amilyen? kérdésre keres választ.
Megemlítjük még HALLIDAYnek a J. LYONS által szerkesztett New horizons in linguistics (London, 1970) címû kötetben megjelent cikkét (Language Structure and Language Function), ami Some notes on 'deep' grammar (in: Journal of Linguistics, 1966) címû cikkének folytatása, s mintegy hidat ver elméletének régi és újabb változata között.
Anglia, pontosabban Nagy-Britannia nyelvészete természetesen nem korlátozódik Londonra. Az edinburghi csoporthoz tartozik ANGUS MCINTOSH dialektológus, PIT CORDER, aki alkalmazott nyelvészként vált ismertté, JOHN ANDERSON, aki The Grammar of Case (Cambridge, 1971) címû mûvével szerzett magának elismerést, továbbá JOHN LYONS, akit a Language and Linguistics. An Introduction (Cambridge, 1981) és az Introduction to Theoretical Linguistics (Cambridge, 1968) címû munkája tett világszerte ismertté. LYONS mint tankönyvíró és tudományszervezõ is kiválónak bizonyult (például a New Horizons I. és II. szerkesztõjeként).
Érdemes felhívni a nyelvtörténet iránt érdeklõdõk figyelmét a TELEGDY ZSIGMOND és SZÉPE GYÖRGY által szerkesztett Általános Nyelvészeti Tanulmányok címû sorozat XIII. kötetére (Budapest, 1981), amelynek alcíme A nyelvrõl való gondolkodás története. Értékelõ cikkek sorozata található benne többek között az angol nyelvészeti iskolákról is.
Amerika
Némileg alighanem elmarasztalható az az eljárás, hogy iskolákról, irányzatokról beszélve földrajzi, kontinentális határokat veszünk figyelembe, ám éppen századunk amerikai nyelvészetének hagyományoktól elkanyarodó útjai mutatják, hogy adott esetben az ilyen szemléletmódnak is van létjogosultsága. Amerikát nemcsak az óceán választja el Európától, hanem történelmi és társadalmi fejlõdésének sajátos jellege is.
Természetesen az amerikai nyelvészetnek is voltak idõbeli és gondolati elõzményei. A mindenekelõtt leíró nyelvészeti gondolkodás markáns fejlõdése azonban az elsõ világháború után kezdõdött, hogy azután világszerte dominánssá váljék. 1924-ben alakult meg a Linguistic Society of America, és indította el évkönyvét, a Language-t, amelynek köteteiben a század nyelvészeti gondolkodását alapvetõen meghatározó, számos nagy jelentõségû közlemény látott napvilágot.
A XX. század amerikai nyelvészete három nagy kutatóval indult. Az egyik FRANZ BOAS (1858 -- 1942), a másik EDWARD SAPIR (1884 -- 1939), a harmadik LEONARD BLOOMFIELD (1887 -- 1949). Mindhárom nyelvész kötõdik Európához.
Az antropológus BOAS és SAPIR német születésûek és iskoláztatásúak. BLOOMFIELD AUGUST LESKIENtõl (1840 -- 1916) és KARL BRUGMANNtól (1849 -- 1919) tanult neogrammariánus történeti nyelvészetet. Mindhárman ismerték WILLIAM D. WHITNEY (1827 -- 1894) amerikai szanszkritista és történeti nyelvész korábbi munkásságát, akire nagy hatással voltak a XIX. század európai gondolkodói. Mind BOAS, mind SAPIR felfogásában felfedezhetõk a humboldti elképzelések (SAPIR például a fonémaelméletrõl szóló fejtegetéseiben a pszichológiai irányt követi stb.). Mindazonáltal az amerikai nyelvészet sajátosságai jellemzik õket. Az a tény, hogy az Egyesült Államok tudósainak jelentõs része európai emigráns, érthetõvé teszi a modernizálódó Európa gondolatvilágának átplántálódását a tengerentúlra.
Az amerikai nyelvészeti tájkép leírásakor minden szerzõ nyomatékosan hangsúlyozza, miben tér el az európaitól.
A legszembeszökõbb sajátosság, hogy az Egyesült Államokban a nyelvészet mint önálló diszciplína az antropológiából vált ki. A XIX. és a XX. század egyik óriási feladata volt feltérképezni a hatalmas kontinens õslakóinak, az indiánoknak legtöbbször csak szóbeliségben létezõ nyelvét. Ez természetesen csupán része volt egy átfogó, a kulturális, társadalmi, vallási szférák megismerésére irányuló kutatómunkának. Ezt az európainál tágabban értelmezett antropológia végezte, amely magában foglalta a szociológia bizonyos részeit, az etnológiát, vallástörténetet stb. is. A nyelvészet az amerikai antropológia segédtudományaként jelent meg, erõsen a pszichológia hatása alatt, s ennek következtében egyrészt a szociológia, másrészt a pszichológia egyik alkotórészének tekintették.
BOAS és SAPIR, lévén mindkettõ antropológus is, gyakorlati vonzódása érthetõ. Közkeletû továbbá, hogy az amerikai egyetemeken a lingvisztika és az antropológia intézményes oktatása erõsen rokonult. Az Egyesült Államok és Kanada hatalmas területein elszórva élõ indián törzsek felkutatása, megismerése és leírása már a gyarmatosítás kezdetén megindult. A misszionáriusok, kereskedõk és lelkes amatõrök számos nyelv alapvetõ grammatikai leírását adták, s szótárakat is írtak. 1891-ben J. W. POWELL átfogó leírást és osztályozást adott a kontinensen található több mint 1000 nyelvrõl, amely 150 nyelvcsaládba sorolható. A kibontakozó kutatómunka tudományos eredményeit a klasszikus Handbook of American Indian Languages I-III. 1911-1939 (Washington -- New York) címû mû foglalja össze. A szerkesztés mellett e kötetek java részét BOAS írta, Introductionje jó összefoglalása a leíró nyelvészetnek.
A másik alapvetõ amerikai sajátosság ugyanebbõl az antropológiai nyelvészeti orientációból fakad. Az európai filológia írásmûvekre alapozott kutatási módszereivel ellentétben az amerikaiak folyvást hangsúlyozzák a beszélt nyelv fontosságát, elsõdlegességét az írásos adatokkal szemben. Mert a kutatott indián nyelvek jobbára csak szóban léteztek, s a kutatóknak egy idõben kellett egyrészt megtanulniuk, másrészt lejegyezniük, harmadrészt feldolgozniuk a szóban forgó nyelveket.
Az általános nyelvészet illetékességi körébe utalhatók azok a 'járulékos' nyelvészeti gondolatok, amelyek részint a nyelv és a gondolkodás, részint pedig a nyelvi formák és a társadalmi intézmények, illetõleg vallási minták viszonyára vonatkoztak. Nem véletlen, hogy SAPIR a nyelvet a társadalmi valóság vezérelvének tekintette. Tanítványa, BENJAMIN LEE WHORF (1897 -- 1941) sok fontos tényanyagot tárt fel a nyelvészeti szemantika számára. A BOAS által megkezdett úton haladva, WHORF végsõkig menõen képviselte azt a gondolatot, hogy a különbözõ nyelvi formák különbözõ gondolkodási formákhoz és normákhoz vezetnek Ez a SAPIR -- WHORF hipotézis, mely a század közepén is nagy hatású tétel volt. Két elvet ötvöz. Az elsõ a nyelvészeti determinizmus, amely szerint a nyelv meghatározza gondolkodásunkat. Ebbõl következik a másik, a nyelvészeti relativitás gondolata, amely szerint az egyik nyelvben kódolt disztinkciók nem találhatók meg semmilyen más nyelvben. A tétel igazolására nagyon plauzíbilis példákat hoznak fel a hopi nyelvbõl a hipotézis alkotói. Napjainkban a gondolkodás elsõdlegességét és a lét másodlagosságát feltételezõ idealista nézet már nem hat olyan erõvel, s nyilvánvalóan sok minden ellentmond neki, például a fordíthatóság ténye. A SAPIR -- WHORF hipotézis enyhített változatával a pszicholingvisztika területén találkozhatunk.
SAPIR figyelme mindenekelõtt a nyelv és kultúra kapcsolatára, a nyelvi jelenségek és a szociális faktorok kölcsönviszonyára, a nyelvek tipológiai osztályozására irányult. Nézeteit Language címmel 1921-ben, majd ennek átdolgozásával 1933-ban könyv alakban és a Language ötödik évkönyvében The status of linguistics as a science (1929) címû cikkében fejti ki részletesen. Munkássága bizonyos értelemben elõkészítette a talajt a nyelvtudomány egyik sajátos irányzata, az etnolingvisztika számára. Az etnolingvisztika a nyelv és a kultúra kapcsolatát, a nyelv és a népszokások, népi gondolatvilág és a nép egésze között fennálló kötõdéseket vizsgálja.
BLOOMFIELD más irányba indulva fejlesztette tovább BOAS gondolatait. Munkássága kezdetén (germanista és indoeurópaista képzettsége alapján) kötõdött az újgrammatikus nézetekhez. A húszas években azonban gyökeres fordulat állt be tevékenységében. Szinte a prágai iskola elsõ munkáival egyidõben BLOOMFIELD közzéteszi A set of postulates for the science of language címû, mindössze 10 oldalas tanulmányát (1926), amelyben teljesen új nyelvelmélettel és módszerrel áll elõ. Hogy gondolatait pontosabban megfogalmazhassa, a posztulátumok (hipotézisek, axiómák) matematikai módszerét alkalmazta az ellentmondások kiküszöbölésére. A posztulátumok megalkotását Language címû könyvében (New York, 1933) az elméleti nyelvtudomány alapvetõ feladatának tekintette.
A posztulátumok és a nyelvrõl szóló könyve mérföldkövet jelentettek a nyelvészet fejlõdéstörténetében, nem csak az amerikaiéban. A könyvben megfogalmazott nyelvészeti feladatok, elvek és módszerek a leíró nyelvészet fejlõdésének alapjává váltak. A bloomfieldi irányzat 1933-1957 között volt uralkodó az amerikai nyelvészetben. Jellemzõ rá a pragmatizmus, az a törekvés, hogy a tisztán tudományos érdekeket egységbe ötvözze a gyakorlattal.
BLOOMFIELD elméleti nézetei a pozitivizmus filozófiai alapjain nyugodtak. Munkássága kezdetén az újgrammatikus szemléletet vallja, a késõbbiekben R. CARNAP (1891-1970) logikai pozitivizmusával vállal közösséget.
BLOOMFIELD számára a nyelvtudomány alapvetõ feladata a nyelv leírása, a nyelvi tények regisztrálása, és nem azok magyarázása. Tagadja az általános fogalmak, eszmék valódiságát. A Language or ideas? címû (1936) cikkében kijelenti, hogy az eszmék, a fogalmak a nyelvi tények pontatlan magyarázatai. Az amerikai nyelvészet ezt követi szerinte, magyaráz, de nem értelmez.
BLOOMFIELD pszichológiai nézeteinek alapját a behaviorizmus képezi (angol behaviour 'viselkedés'), ami az amerikai pszichológia uralkodó irányzata volt. J. B. WATSON (1878 -- 1958) az alapítója, aki az introspektív pszichológia átértelmezését tûzte ki célul a zoopszichológia kísérleti módszerei alapján. A viselkedést azonosította a látható és a rejtetett motorikus reakciók rendszerével, s a stimulusreakció sémájára vezette vissza. A pszichológia alapfeladata a tanulási folyamatok vizsgálata. BLOOMFIELD a magáévá tette ezt a nézetet, s a nyelvi elemzés folyamatát a megfigyelés szintjén folytatja, az emberek gyakorlati történésekre mint stimulusokra adott reakcióinak keretében. Híres példája Jack és Jill, akik sétálgatva megpillantanak egy fán csüngõ almát. Az éhes Jill kérésére Jack átugrik a kerítésen, felmászik a fára, leszakítja az almát, odaadja Jillnek, s õ elfogyasztja. E történetben a lány stimulusa (S) az éhség, ami egy gyakorlati, állati reakciót (R) vált ki, a megszerzés kényszerét. Itt azonban Jill megkéri Jacket, hogy szedje le neki az almát, linguistic substitute reaction, amit BLOOMFIELD (r)-rel jelöl, s Jack hangos beleegyezése (s) megelõzi magát a gyakorlati ténykedést. Ha Jill egyedül lenne, nyilván maga szerezné meg az almát. Az éhségérzetre (S) adott reakció (R) egyenes irányú, közvetlen lenne. Így jár el egy magányos ember, s ilyen minden állat tevékenysége. Jill azonban kifejezésre juttatja éhségét (az S eredeti stimulust egy beszédaktus, s közvetíti), Jack válaszol rá, majd megszerzi és odaadja neki az almát (r a beszédaktusbeli, R a gyakorlati reakció). Az S -- R közé ékelõdik s és r:
S * R
S * r
s * R
A nyelvet tanulmányozó nyelvészt természetesen az s -- r beszédaktus érdekli.
BLOOMFIELD általános nyelvelméletét materialistának, mechanikusnak, másképpen a nyelvészeti mechanizmus elméletének nevezi. A materialista szó itt természetesen a pozitivista szinonimájaként értelmezendõ. Ha a nyelvet mint az emberi viselkedés sajátos formáját a stimulus és reakció láncára vetítve tekintjük, a társadalmi jelenségeket a biológiai folyamatokkal egyenértékûeknek minõsítjük, olyan bonyolult kérdéseket szimplifikálunk, mint a nyelv és a gondolkodás viszonya, a nyelv társadalmi és rendszer jellege stb.
A behaviorista nyelvszemléletet sokan kritizálták. CHARLES F. HOCKETT szerint (A manual of phonology, 1955, Bloomington) a bloomfieldi nyelvi szituáció leírása nagymértékû redukció, az S és r, az r és S közötti reláció e sémában csupán lehetséges (probabilistic), és nem meghatározó (deterministic).
Maguk a pszichológusok is kritikával szemlélték a nyelvi szituációk szigorú behaviorista koncepcióját, például JOHN B. CAROLL (The Study of Language, 1955) és JOSHUA WHATMOUGH (Language, 1956).
A másik alapvetõ probléma, amit BLOOMFIELD az amerikai nyelvészet elé tárt, a nyelvi jelentés kérdése, kutatásának fontossága. Amikor a nyelvi forma jelentését a beszélõ szituációja * beszéd * a hallgató (címzett) reakciója séma mentén fogja fel, egyúttal elismeri a szituativ jelentést. Minthogy végtelen szituáció képzelhetõ el, a nyelvész ismerete azonban véges, a konklúzió igencsak pesszimista. A nyelvi jelentés meghatározása a nyelvrõl szóló tudomány leggyengébb láncszeme. A mai amerikai iskolák legkövetkezetesebb bloomfieldistái, G. L. TRAGER és BERNHARD BLOCH kategorikusan kijelentik:
Outline of Linguistic Analysis, in: Language, 18. 1942
Ha tagadják a jelentést, ignorálódik a nyelv jelentéshordozó egysége, a szó is. Nem véletlen, hogy a jelenkori amerikai nyelvészet legelhanyagoltabb része éppen a lexikológia.
BLOOMFIELD nevéhez fûzõdik a nyelvi szintek elméletének kidolgozása is. Feltételezte, hogy a nyelv leírása a legegyszerûbb szinttel, a fonológiával kezdõdik, azzal, hogy meghatározzuk az összes fonémát, és megállapítjuk, milyen fonémaösszetételek lehetségesek. A fonológiai szint leírása után a bonyolultság növekvõ sorrendjében haladhatunk a következõ leírási szinthez, amelyet BLOOMFIELD szemantikainak nevez, a szemantikát grammatikára és lexikára bontva. A struktúra fogalmának ilyen középpontba helyezése sok kutatót foglalkoztat. C. F. HOCKETT Course in Modern Linguistics (New York, 1958), H. A. GLEASON Introduction to Descriptive Linguistics (New York, 1961),A. A. HILL Introduction to Linguistic Structures (New York, 1958) címû mûve és sok más munka viszi tovább ezt a bloomfieldi gondolatot. HOCKETT három centrális rendszert különböztet meg, a grammatikát (morfológiát), a fonológiát és morfonológiát, valamint két periferikusat, a szemantikát és a fonetikát. A nyelvészet ilyen szerkezete a fonológia és morfológia univerzalizálásához vezet (a morfológiához kapcsolódik a szintaxis mint magasabb rendû morfológia) a szemantika és a fonetika rovására.
A szintek olyan hierarchikusan helyezkednek el ebben a fogalomkörben, hogy a morfemikus elemzés feltételezi a fonemikus analízist, de fordítva ez nem áll. A separation of levels doktrinája, bár BLOOMFIELD azt nem fogalmazta meg, több nyelvész nézetévé vált, megtaláljuk például G. L. TRAGERnél is.
BLOOMFIELD elméleti fejtegetéseit a nyelvészek következõ nemzedéke más-más irányba vitte tovább. Az amerikai nyelvészeten belül legalább három fõ irányzatot lehet megkülönböztetni.
1. BLOOMFIELD tanítványai és követõi
G. L. TRAGER, akinek legfontosabb mûve a B. BLOCH társszerzõvel közösen írt Outline of Linguistic Analysis (1942), továbbá H. L. SMITH-tel készített An Outline of English Structure (in: Studies in Linguistics, Occasional Papers, 3. Norman, 1951).
ZELLIG S. HARRIS, a Methods in Structural Linguistics (1951, Chicago), a Discourse Analysis (in: Language 28. 1952) és a Structural Linguistics (1961) címû mûvek szerzõje.
BERNARD BLOCH, aki több cikkel járult hozzá a nyelvelemzés formális módszereinek fejlesztéséhez. Az angol ige flexióiról írta az English verb inflection (in: Language, 23. 1947) címû könyvét. A fonémaelemzéshez adott posztulátumai (1948) is ismertek.
Ez az iskola a nyelvi analízis módszereinek finomítását tûzte ki célul, s tagjai a jelentést mint faktort ki akarták zárni a nyelvi vizsgálatok körébõl.
2. Az Ann-Arbor-i csoport
Lejelentõsebb képviselõje KENNETH L. PIKE. Fõbb mûvei: Phonemics. Technique for Reducing Language to Writing (1947, Ann Arbor), The Intonation of American English (1946), Language in relation to a unified theory of the structure of human behavior (The Hague, 1954-1960).
PIKE nyelvészeti analízise egyrészt a grammatika (morfológia), másrészt a fonetika síkján bontakozik ki. Szerinte a morfológiai elemzést megelõzi és megszabja a fonetikai és fonematikai elemzés. A fonéma az egész amerikai nyelvészetben centrális helyet foglal el. A fonéma a basic unit, a fonetikai alapegység a phone.
Ide tartozik EUGENE NIDA, akinek legismertebb mûve a Morphology (1951, Ann Arbor), továbbá CHARLES C. FRIES, aki The Structure of English (1952, New York) címû mûvével szerzett magának elismerést.
Ez az iskola elutasítja ugyan BLOOMFIELD nézeteit, de átveszi és továbbfejleszti kutatási technikáját. Képviselõi közel állnak E. SAPIRhez, ami abban mutatkozik meg, hogy a nyelvészeti elemzésben széles körben alkalmazzák a nem nyelvészeti (pszichológiai, társadalmi, etnikai stb.) tényezõket.
Másik jellemzõje az iskolának a gyakorlati, helyszíni munka iránti érdeklõdés és a missziós tevékenység a bennszülött lakosság körében. A közép- és dél-amerikai indián nyelvek tanulmányozása eredményezte a bloomfieldi immediate constituent analysis továbbfejlesztését, továbbá az ötvenes évektõl a K. L. PIKE nevéhez fûzõdõ tagmemics elvét, amelynek lényege, hogy össze kívánja kapcsolni a nyelvi formákat és funkciókat.
Az alapértelmezés az emic egységek (a funkcionálisan kontrasztív fonémák, morfémák) és az etic (az elõbbieknek fizikai alakot adó fonetikai) egységek kontrasztálása. Az alapegység itt a tagméma, mely egyetlen egységbe fogja egy nagyobb egység funkcióját és e funkciót betöltõ osztály egyedeit. Meghatározása:
B. ELSON AND V. PICKET: An Introduction to Morphology and Syntax, 1962
Egy fõnév által megtestesített vagy betöltött alany, egy ige által megtestesített vagy betöltött állítmány -- ezek mind tagmémák. A tagmémák nagyobb szerkezeteket alkotnak, például a mellékmondatokat, mondatokat. Azonosításában mind a szemantikai, mind a szintaktikai funkciót figyelembe veszik.
CHARLES C. FRIES The Structure of English címû könyvében új módszertani elvek alapján kísérli meg az angol nyelvtan bemutatását. FRIES az úgynevezett free utterances elveivel dolgozik, amelyek három csoportra oszlanak: 1. questions 2. responses 3. affirmations. Szerinte egy angol mondat nem szavak csoportja, hanem morfológiai osztályok szerkesztett struktúrája. Könyvének vizsgálati anyagát mintegy ötven 5-30 perces telefonbeszélgetés képezte, vagyis 25000 szónál nagyobb egységeket vett figyelembe. Ebben az anyagban megállapította az elemeket és azok disztribúcióját. Minden nyelvben a nyelvi elemek a konkrét beszédsajátosságokkal történõ asszociáció révén vannak meghatározva. Azt lehet mondani, hogy minden elem a beszéd-megnyilvánulás meghatározott szegmensében fordul elõ. A nyelvi elemek osztályai a szubsztitúciós kísérleti technika alapján épülnek, s az elemek összekapcsolódási törvényszerûségeit a közvetlen összetevõk (IC analysis 'immediate constituent analysis', Konstituentenanalyse, fyfkbp gj ytgjchtlcndtyyj cjcndkz/obv) módszerével állapítják meg. A közvetlen összetevõ egy, kettõ vagy több összetevõ, amelyekbõl ez vagy az a szerkezet (construction) közvetlenül képezhetõ. A közvetlen összetevõk módszere azon alapszik, hogy a beszéd önálló szegmentuma két részbõl áll.
A közvetlen összetevõs analízist alapvetõen a szintaxis területén alkalmazzák, hiszen a mondattani elemzés deszkriptivista felfogás szerint elsõsorban abból áll, hogy elkülönítjük az egymást követõ közvetlen összetevõs rétegeket, és leírjuk a közöttük lévõ viszonyokat. A közvetlen összetevõs módszer lényegesen kisebb mértékben nyert alkalmazást a morfológiában és a fonológiában. A fonológiai elemzést részletesen CH. F. HOCKETT írta le Manual of Phonology (1955) címû munkájában, ám a feladat bonyolult volta magát a szerzõt is arra kényszerítette, hogy a késõbbiekben a közvetlen összetevõs módszer alkalmasságát csak a grammatikai szintre korlátozza.
A módszer nehézkessége szükségessé tette, hogy az elemzés új módszerét dolgozzák ki, éspedig a transzformációs módszert. Ezt a módszert elsõként Z. S. HARRIS, a deszkriptivista iskola egyik teoretikusa ajánlotta Co-occurrence and Transformation in Linguistic Structure (1957, in: Language 33.) címû munkájában, ám teljes kidolgozását tanítványa, NOAM CHOMSKY végezte el a Syntactic Structures címû (1957, The Hague) munkájában.
3. A transzformációs analízis
Az amerikai strukturalizmus harmadik irányzatát célszerû a transzformációs analízis iskolájának nevezni. Kiemelkedõ képviselõje NOAM CHOMSKY, akinek fõbb mûvei a Syntactic Structures* (1957), a Current Issues in Linguistic Theory (1964, The Hague) és az Aspects of the Theory of Syntax (1965, Cambridge). Ide tartozik többek között ROBERT B. LEES, aki az angol nyelv nominalizációjára alkalmazta CHOMSKY elveit a The Grammar of English Nominalizations, Bloomington, 1961) címû könyvében és sokan mások.
CHOMSKY az ötvenes évek derekán vetette kritika alá az addig egyértelmûen uralkodó amerikai deszkriptivista iskola tanításait, olyan hatásosan, hogy ma már elmondhatjuk: a deszkriptív irányzat a múlté. E. BACH írja a következõket:
A TELEGDY ZSIGMOND által szerkesztett Szöveggyûjtemény az általános nyelvészet tanulmányozásához (Budapest,1986) címû munka CHOMSKYról írt bevezetésének rövid összefoglalását idézzük itt:
Miként SAUSSURE Bevezetés... -e, éppúgy CHOMSKY Syntactic Structures címû munkája is minden nyelvészettel foglalkozó "kötelezõ olvasmánya". E helyütt nem lenne értelme századunk nyelvészetének ezen alapvetõ mûvét zanzásítani; a magyarázó, leíró, értelmezõ irodalom könyvtárnyi.
A strukturalista irányzatok -- a funkcionális nyelvészet, a glosszematika, a deszkriptiv nyelvészet -- áttekintése alapján bizonyos közös vonások és különbségek is felfedezhetõk az egyes irányzatok között.
A. MARTINET az összes strukturalistát átfogó közös posztulátumként azt a tézist állította, hogy minden nyelvre jellemzõ egy sui generis ('sajátságos') belsõ szerkezet, mely sokkalta nagyobb jelentõséggel bír, mint a véletlen hasonlóság a különbözõ egységek között, más szóval minden nyelv struktúra. A nyelv leírására és vizsgálatára így objektív módszereket kell keresni. A strukturalisták a nyelvtudományt önálló tudománynak tekintik, amely a nyelvi jel fogalmán alapszik.
A strukturalista tanok között ugyanakkor jóval több a különbség, mint a hasonlóság. Ez a különbözõ iskolák nézeteinek összevetése alapján világosan kitûnik.
Összegzésül kimondhatjuk, hogy mindegyik strukturalista irányzat más-más módszerrel vizsgálta ugyan tárgyát, a nyelvet, alapvetõ céljául tûzte ki azonban a nyelvi elemzés és leírás általa legobjektívebbnek tartott módszere kidolgozását és alkalmazását. Ezen az úton halad a nyelvészet tovább.
Visszalépés Elõzmények és a XIX. század címû részhez
Visszalépés az adatbázishoz