Tartalomjegyzék

1. A dolgozat célja
2. Általános tudnivalók
3. Érvelési technikák bemutatása az 1997-es nyelvészeti vita néhány cikkében
3.1.Az érvelés technikái
3.2. A nyelvészeti vitáról
3 A kiválasztott vitacikkek érvelési technikáinak illusztratív bemutatása
· A szembenálló álláspontok érvelési technikái
· A Nyilatkozatra reflektáló írások érvelési technikái
· Levélváltás
· Csalárd érvek és következményeik
· Három különleges technika
· A vita tanulsága
4 Befejezés
Irodalomjegyzék
 

1. A dolgozat célja
„A nemzet nyelvében él. (...) A nyelv az egyetlen szellemi tényezõ, amelynek anyagi és gyakorlati ereje és szerepe is van; ezért hatalmas, s ezért esendõ. A nyelv adománya nélkül nem lehet se kereskedni, sem országot igazgatni. De aki hibásan beszéli, írja, az - a szellem és az anyag csodálatos csereforgalma révén - hibásan is gondolkodik." (Déry Tibor 1968, 244-5.)

A fenti idézet Déry Tibor „ Van-e szükség a nyelvmûvelésre?" címû írásából való. Ez a kérdés újra és újra visszatér. Így volt ez 1997-ben is, amikor a készülõ reklámtörvény apropóján ismét fellángolt a nyelvészek vitája a nyelvtörvény és a nyelvmûvelés hasznáról, káráról.

Nyelvészek és vita. Ez a két szó adta az ötletet, hogy olyan témáról írjak, ami többek között azt az izgalmas kérdést is felveti, hogy hogyan vitáznak (vitáztak) a nyelvészek.

„A vita legfontosabb eleme az érvelés" - írja Wacha Imre (Wacha 1994, II. 128.). „Minden gyakorlott érvelõnek kell, hogy legyen saját érvelési technikája, sõt kell, hogy legyenek érvelési technikái" (Wacha 1994, II. 111.).

Milyen technikákat alkalmaztak az 1997-es vita cikkeinek írói? Hogyan próbálták meggyõzni egymást álláspontjuk helyességérõl, illetve hogyan védték saját elgondolásaikat? Többek között ezekre a kérdésekre is keresem a választ ebben a munkában. Fõ célom a kiválasztott vitacikkek érvelési technikáinak illusztratív bemutatása. Mivel a vitához hozzászóló írások és a különbözõ érvelési technikák sora is rendkívül terjedelmes, mindezt a teljesség igénye nélkül teszem. Célom elérése érdekében olyan cikkeket igyekeztem kiválasztani, melyek a vita során leggyakrabban használt, illetve a legjellegzetesebb érvelési technikák bemutatását szolgálják. Remélem, ezzel hozzájárulhatok ahhoz is, hogy az érvelés ezen modelljeit konkrét, írásbeli példákon keresztül minél érthetõbbé, hozzáférhetõbbé, felismerhetõbbé tegyem.

A következõ fejezet olyan hasznos tudnivalókat tartalmaz, amelyek nagyban segítik a témában való tájékozódást, illetve amelyeket munkám megírásakor magam sem hagyhattam figyelmen kívül.

2. Általános tudnivalók

Az érveléssel, az érvelés különféle technikáinak alkalmazásával számos magyar és külföldi szakirodalom foglalkozik. Az egyik legrészletesebb, legaprólékosabb hazai rendszerezés Wacha Imre nevéhez fûzõdik. Dolgozatom megírásakor fõként az õ munkájára támaszkodtam. Az alábbiakban olyan klasszikus és modern szerzõk magyar nyelven is megjelent mûveit ajánlom, akik nagy súlyt helyeznek az érvelés tanítására:
 

• Arisztotelész: Rétorika (Ford.: Adamik Tamás) Bp., Gondolat, 1982. Cicero, Marcus Tullius: Rétorika (Ford.: Kárpáthy Csilla) In: M.T. Cicero vál. mûv., Európa könyvkiadó, 1974, 179-255.
• Duró Lajos: A meggyõzés lélektani kérdései. In: Szónokok, elõadók kézikönyve. 1975, 25-47.
• Frank, Milo O.: A 30 másodperc üzenet technikája, avagy hogyan érveljünk röviden és hatásosan? Bp., Bagolyvár, 1994.
• Gáspári László: Retorika. Egységes jegyzet. Bp., Tankönyvkiadó, 1996.
• Hársing László: Az érvelés logikai megközelítése. Miskolc, Egyetemi K., 1993.
• Hernádi Sándor: Elmondani nem is nehéz. Szövege/d/zés szóban és írásban. Bp., Gondolat, 1984.
• Logika a mindennapi életben. A gyakorlati érvelés technikája. Oktatási segédanyag. 1992.
• Mocskonyi Ilona-Lovas Jánosné: Retorika (A beszédrõl, nyelvrõl, gondolkodásról, meggyõzésrõl) J. Bp., 1992.
• Révai Miklós: A magyar szép toll (1805). Sajtó alá rend.: Éder Zoltán. Bp., 1973.
• Síklaki István: A meggyõzés pszichológiája. Bp., Scientia Humana, 1994.
• Síklaki István: A szóbeli befolyásolás alapjai. Bp., Tankönyvkiadó, 1985.
• Szabó G. Zoltán-Szörényi László: Kis magyar retorika. Bp., Helikon, 1997.
• Szabó Katalin: Kommunikáció felsõfokon: Hogyan írjunk, hogy megértsenek? Hogyan beszéljünk, hogy meghallgassanak? Bp., Kossuth K., 1997.
• Wacha Imre: A korszerû retorika alapjai II. Bp., Szeminpex Kiadó, 1994.
• Zentai István: A meggyõzés útjai: A mindennapi élet meggyõzés-pszichológiája Bp., Typotex Kiadó, 1998.
• Zrinszky László: Meggyõzés az igaz szó erejével. A meggyõzés pszichológiájáról, pedagógiájáról. Bp., Kossuth K., 1981.

Mivel dolgozatomban az 1997-es nyelvészeti vita cikkeinek érvelési technikáit kutatom, célszerûnek tartom felsorolni a sajtóban megjelent idevágó közleményeket is, melyeket az Édes Anyanyelvünk c. folyóirat 4. számában közreadott bibliográfia tartalmaz:

Zappe László: A nyelv és a kormány (Népszabadság, 97. 04. 23.)
Faragó Vilmos: Nyelvbajok (Magyar Hírlap, 97. 04. 25.)
László-Bencsik Sándor: Jöjjön vissza, tanító néni! (Népszabadság, 97. 04. 26.)
Sz. A.: Mit szól hozzá? Törvényt követel az Anyanyelvápolók Szövetsége (168 óra, 97. 04. 29.)
Szabó György: Egyetlen birtokunk elherdálása ellen (Népszabadság, 97. 05. 03.)
(hanthy): Nyelvháború (Magyar Nemzet, 97. 05. 03.)
39 aláíró: Nyilatkozat (Élet és Irodalom, 97. 05. 09.)
Zappe László: Gyarmatosulunk (Népszabadság, 97. 05. 10.)
Sz. G.: Méretes baromság (Élet és Irodalom, 97. 05. 16.)
Grétsy László: Levélféle Hajdú Péter akadémikushoz (Élet és Irodalom, 97. 05. 16.)
Szentmihályi Szabó Péter: Magyar nyelvészek a magyar nyelv ellen (Uj Magyarország, 97. 05. 16.)
Gy. M.: Törvény a nyelv védelmére? (Uj Magyarország, 97. 05. 17.)
Pomogáts Béla: Uj nyelvújításra van szükség (Magyar Hírlap, 97. 05. 23.)
Hajdú Péter: Felelet a mondolatra (Élet és Irodalom, 97. 05. 24.)
Lovas István: Székeld le az imidzsedet! (Uj Magyarország, 97. 05. 26.)
Bakró-Nagy Marianne-Kálmán László: Miért halt ki a muroma? (Élet és Irodalom, 97. 05. 30.)
(hanthy): Partvonalon kívül (Magyar Nemzet, 97. 05. 31.)
Csatár Imre: Utközben (Magyar Nemzet, 97. 05. 31.)
Seszták Agnes: Nyelvészeti bravúrok (Demokrata, 97. 06. 05.)
Fodor István: Antidemokratikus-e a nyelvvédelem? (Élet és Irodalom, 97. 06. 06.)
Deme László: Nyilatkozat (kabátlopás-ügyben) (Élet és Irodalom, 97. 06. 06.)
Széky János: Elôre, nyelvmûvelôk! (Élet és Irodalom, 97. 06. 06.)
Az idegen nyelvû reklámok ellen – Az Anyanyelvápolók Szövetségének felhívása (Népszabadság, 97. 06. 10.)
Személyiségi jogokat sértenek – Felhívás az idegen nyelvû reklámok ellen (Magyar Nemzet, 97. 06. 11.)
Beke György: Nyelv és politika (Magyar Nemzet, 97. 06. 13.)
Pilhál György: Anyanyelvtan (Uj Magyarország, 97. 06. 16.)
Kenesei István: Nyilatkozat vita helyett (Népszabadság, 97. 06. 18.)
Radnóti Róbert: Antinyilatkozat (Élet és Irodalom, 97. 06. 20.)
(hanthy): Az üzenet (Magyar Nemzet, 97. 06. 21.)
Nádasdy Adám: Rovarirtóval a szavak erdejében (Népszabadság, 97. 06. 21.)
Grétsy László: Reklámnyelvháború (Szabad Föld, 97. 06. 24.)
Uj Péter: Schöne Hungarian jazik, quo vadis? (Népszabadság, 97. 06. 25.)
Dozvald János: Kell-e nekünk nyelvújítás? (Magyar Hírlap, 97. 06. 25.)
Dr. Rácz János: Visszhang a visszhangra (Élet és Irodalom, 97. 06. 27.)
Fodor István: Ez a fránya magyar helyesírás... (Élet és Irodalom, 97. 06. 27.)
Kemény Gábor: Van ilyen kézikönyv! (Élet és Irodalom, 97. 06. 27.)
Fábián Pál: Tájékoztatás, kérés, ígéret (Élet és Irodalom, 97. 06. 27.)
Széky János: Tisztelt nyelvmûvelôk! (Élet és Irodalom, 97. 06. 27.)
(v.b.): Európa és a nyelvi sokszínûség – Tanácskozás az Akadémián (Magyar Nemzet, 97. 07. 01.)
Varga Domokos György: ,Mert anyád nyelvét bízták rád a századok..." (Demokrata, 97. 07. 03.)
Daniss Gyôzô: A XXI. században is lesz anyanyelv (Népszabadság, 97. 07. 05.)
Cs. Kiss Éva: Hacuka, Sörpatika, Bútor-room, Lufiland (Népszabadság, 97. 07. 09.)
Grétsy László: A nyelvi környezetszennyezés ellen (Szabad Föld, 97. 08. 05.)
 

3. Érvelési technikák az 1997-es nyelvészeti vita néhány cikkében
 

Dolgozatomnak ebben a részében elõször az érvelési technikák rendszerezésének bemutatásával foglalkozom. Ezután röviden szólok az 1997-es nyelvészeti vitáról, majd a vitacikkek érvelési technikáinak illusztratív bemutatása következik.

Hogyan érvelhetünk? Melyek azok a technikák, amelyek segítségével az érvelés hatékonnyá tehetõ? Az elsõ alfejezet ezekre a kérdésekre keresi a választ.
 

3.1. Érvelési technikák
 

Hétköznapi életünkben is gyakran elõfordul, hogy befolyásolni próbálunk másokat, illetve, hogy mások próbálnak bennünket befolyásolni. A meggyõzés a befolyásolási szituációk jellegzetes típusát alkotja. Lionel Bellenger szerint a meggyõzés vagy rábeszélés nem más, mint „a partner vagy a hallgató befolyásolása, elmozdítása eredeti gondolataihoz, szándékaihoz ismereteihez képest" (Wacha 1994, II. 109.). a meggyõzés tehát azt a szándékot jelöli, hogy „el akarjuk érni a partnerünknél, hogy megértse, elfogadja, jónak tartsa az elgondolásunkat, olyannyira, hogy ennek eredményeként melléje álljon, sõt, ha szükséges, ezután képviselje is" (Wacha 1994, II. 109.).

Wacha Imre a meggyõzés folyamatának két lépését különbözteti meg. Az elsõ lépés a partner megértése kell hogy legyen. Csak ezután következhet a folyamat második lépése, „a saját elgondolás kifejtése" (vö: Wacha 1994, II. 108-9.). Ehhez nyújtanak segítséget érveink, amelyek „bizonyos összefüggések alapján megvilágítanak valamiféle centrális megállapítást, következményt, konklúziót" (Zentai 1998, 42.). ahhoz, hogy az érvelõ elérje célját, mindig tisztában kell lennie azzal, hogy mikor milyen típusú érveket használjon. Az érvelés technikáival foglalkozó szakirodalomból nyújtottam ízelítõt dolgozatom második fejezetében. Itt most csupán két hazai munkára hívnám fel a figyelmet. Az egyik Síklaki István 1994-ben megjelent könyve, amely „A meggyõzés pszichológiája" címet viseli. A másik pedig „A korszerû retorika alapjai" címû kétkötetes munka, mely Wacha Imre nevéhez fûzõdik. A két mû más-más szemszögbõl közelíti meg az érvelés témakörét.

Amint a címbõl is kitûnik, Síklaki munkája az érvelés pszichológiai, lélektani oldalára koncentrál. A könyv írója elsõsorban olyan befolyásolási stratégiák közül válogat, melyek nem ritkán „csalárd" módon visszaélnek „kognitív folyamatainkkal", vagy „érdekeinkre apellálnak" (Síklaki 1994, 51.). ezt a válogatást a szerzõ a való életbõl vett példákkal is illusztrálja. Elsõsorban a hallgató oldaláról vizsgálja a különféle technikákat, és gyakran megjelöli e csalárd trükkök ellenszerét is. Számunkra különösen érdekes e kis könyvnek az a része, mely Robert H. Thoules - a Cambridge-i egyetem pszichológia professzorának - „Egyenes és csalárd gondolkodás" (Straight and Crooked Thinking) c. mûvére támaszkodva 38 olyan csalárd trükköt ír le, amelyek az emberi gondolkodási szokásokkal élve vagy visszaélve igyekeznek másokat meggyõzni. Természetesen nem ítélhetjük el ezeket a technikákat, hiszen gyakran a legjobb szándékkal alkalmazzuk õket. Mivel a példaanyagként kiválasztott vitacikkek írói is alkalmaztak ilyen fogásokat célszerûnek tartom felsorolni a trükkök egy részét:
 

¨ Érzelmi töltésû szavak használata

¨ Állítás, amely a „minden" minõsítõt implikálja, de csak a „néhány" minõsítõ igaz.

¨ Ellenfelünk állításának felnagyítása akár ellentmondással, akár félreértelmezéssel.

¨ Az az érv, hogy ne küszködjünk x-szel, ami elismerten rossz dolog, de van még rosszabb y, s erõfeszítéseinket az ellen irányítsuk.

¨ Spekulatív érv alkalmazása

¨ Olyan dilemma alkalmazása, amely figyelmen kívül hagyja, hogy lehetõségek folytonos sora húzódik a két bemutatott véglet között.

¨ Sugalmazás ismételt állítással.

¨ Sugalmazás a presztízsre támaszkodva.

¨ Olyan kérdéseket alkalmazni, amelyek a másikat magára nézve romboló beismerésekre vezetik.

¨ Egy kétes állítást oly módon megfogalmazni, hogy az illeszkedjék a hallgató gondolkodási szokásaihoz, vagy elõítéleteihez.

¨ „Mindkét oldal mellett sok minden felhozható, ezért nem lehet a kérdést eldönteni", vagy bármely más megfogalmazás, amely akadémikus kívülálláshoz vezet.

¨ Feldühíteni az ellenfelet, arra számítva, hogy akkor rosszul fog érvelni.

¨ Azért javasolni, vagy elvetni egy állítást, mert gyakorlati következményei vannak a hallgatóra nézve.

¨ Az érvelés céljából elõítéleteket vagy indítékokat tulajdonítani ellenfelünknek.

/Síklaki 1994, 58-78./
 

Ez a munka, amint említettem pszichológiai oldalról érinti a befolyásolás egyes stratégiáit, az érvelési technikák szempontjából pedig inkább válogatásnak, semmint rendszerezésnek tekinthetõ.

Wacha Imre munkájában ezzel szemben a rendszerezõ jelleg dominál. Pontról pontra haladva vizsgálja az érveléskor alkalmazható gondolatmeneteket. Hét fõ stratégiát különböztet meg, melyeket további alcsoportokra tagol. Az alábbiakban felvázolom Wacha Imre rendszerezését leegyszerûsített formában. Mindezt azzal a céllal, hogy az érvelés különféle módszereinek áttekinthetõ kivonatát adjam, illetve bemutassam azt a rendszerezést melyet dolgozatom további részében felhasználtam. Wacha Imre következõképpen csoportosítja az érvelés technikáit:

· Indukció

· Dedukció

· Ok-okozati következtetés

· Magyarázat

- meghatározás

- összehasonlítás

- analógia

- leírás és elõadás

- tényekkel való érvelés

· Kvázi-logikai érvek

- összeférhetetlenségen alapuló érvelési mód

- kölcsönösséggel való érvelés

- tranzitivitásra támaszkodó érvelés

- a precedens vagy igazság szabályának felhasz- nálásával történõ érvelés

- érvelés beletartozással

- valószínûséggel való érvelés

· Kényszerítõ érvelés (értékekkel ill. közhelyekkel)

- érvelés feltevéssel

- érvelés alternatívával

- érvelés paradoxonnal

- érvelés túlzással

- kérdezés szuggesztív kérdések, csapda-kérdés, vita-kérdés, ellen-kérdés, stílus-kérdés, lelkiis- mereti kérdések)

- egyéb kényszerítõ érvek (nem-pazarlás érve, hatalmi érvelés, irónia)

/Wacha 1994, II. 112-125./
 

Ez a rendszer nem tartalmazza az egyes technikák részletes bemutatását, de segít abban, hogy eligazodjunk a vitacikkek írói által használt módszerek között.

Az újságcikkek, illetve közlemények, melyeket az elõzõekben felvázolt érvelési technikák illusztrálásához segítségül hívtam, egy nyelvészeti vita menetébe illeszkednek. Dolgozatom következõ részében errõl a vitáról lesz szó.
 

2 A nyelvészeti vitáról

Wacha Imre szerint a vitacikkek célja leggyakrabban „vélemények, nézetek nyílt közlése, az ellenvélemény cáfolása, a vitapartner tévedéseinek, hibáinak, hibás nézeteinek bemutatása, a saját nézetek védelme, igazolása". (Wacha 1994, II. 208.). Mindez természetesen az 1997-es nyelvészeti vita cikkeire is igaz. Éppen ezért elkerülhetetlen, hogy ne ejtsünk néhány szót magáról a vitáról, hiszen az egyes írások érvelési technikái nem elemezhetõk álláspontjuk tisztázása nélkül.

A cikkek írói nem egyszer maguk is meghatározzák, hogy mirõl folyik a vita, illetve, kik annak résztvevõi. A Magyar Nemzet egyik írása szerint a vita a „nyelvápolók" és a „nyelvleírók" között folyik. Ugyanez az írás így fogalmazza meg a vita központi kérdését: „...kell-e, érdemes-e védeni az anyanyelvet, vagy az olyan öntörvényû, hogy változásait nem lehet befolyásolni" [(1hanthy): Partvonalon kívül. Magyar Nemzet, 1997. 05. 31.]. Egy másik cikkben az író következõképpen jellemzi a szembenálló feleket, vagyis a két nyelvésztábort: „Az egyik tábor azt mondja, van oly erõs és találékony a magyar nyelv, hogy új szavakat alkot a számára érthetetlenek helyett, mások meg úgy látják, e fõleg angol-amerikai kifejezések hozzájárulnak ahhoz, hogy könnyebben megértsük magunkat a világgal" [(hanthy): Nyelvháború. Magyar Nemzet, 1997. 05. 06.]. Kenesei István szerint a két „párt" nézetkülönbsége abból adódik, hogy míg a „magyar nyelvészek" és „nyelvmûvelõk" szerint a nyelv védelemre szorul az õt érõ (káros) külsõ hatásokkal szemben, addig az „általános és anglista nyelvészek" a nyelvi fejlõdést „öntörvényû folyamatnak" tartják (Kenesei: Nyilatkozat vita helyett. Népszabadság, 1997. 06. 18.). Az Édes Anyanyelvünk 4. számában megjelent közlemény (1997. október, 13.) szerint a vita központi kérdése az, hogy „be kell-e, be szabad-e s egyáltalán be lehet-e avatkozni valamilyen módon a nyelv életébe, a nyelvhasználat alakulásába". Mivel az ellentétek a két nyelvésztábor között a születendõ reklámtörvény kapcsán erõsödtek fel, találónak érzem a közlemény címét: „Sajtóvita a nyelvtörvény s a nyelvmûvelés hasznáról és káráról". Ez a tömör megfogalmazás egyszerre jelzi, hogy mi a vita tárgya, illetve miben rejlik a szembenálló felek nézetkülönbsége.

A következõ fejezetben néhány kiválasztott vitacikken keresztül bemutatom a leggyakrabban használt, illetve legjellegzetesebb érvelési technikákat. A vizsgálati anyagként használt írások általában nem csupán egy bizonyos álláspontot fejtenek ki, hanem eközben egymásra is reflektálnak. Így gyakran nem tartanak igényt a teljességre, hanem csupán résszempontoknak adnak hangot. Érvelésük ezért gyakran egyirányú, s nem ritkán megmaradnak a kérdésfeltevésnél vagy egy-egy lényeges szempont kiemelésének, valamely részének cáfolatánál. Ezért az elemzés során nem a cikkek megjelenésének idõrendjét tekintettem szervezõ erõnek, hanem sokkal inkább a tematikus szervezõdést, így az egymásra reflektáló cikkek tartalmilag laza hálót alkotnak.
 
 
 

3 Érvelési technikák bemutatása az 1997-es nyelvészeti vita néhány cikkében
 

Ebben a fejezetben az 1997-es nyelvészeti vita kiválasztott cikkeiben fellelhetõ fõbb érvelési technikák bemutatására vállalkoztam. Az elemzést két olyan közlemény vizsgálatával kezdem, melyet a szembenálló felek álláspontját tükrözik.

Elsõként az Anyanyelvápolók Szövetségének nézeteivel ismerkedhetünk meg. Bár felhívásuk csak 1997. 06. 10-én jelent meg a Népszabadságban, a közleményben rögzített célok már a Szövetség 1997. április 19-i közgyûlésén is megfogalmazódtak (vö. Édes Anyanyelvünk, 1997. jún., 4.). Ez a felhívás a nyelvvédõk egy jelentõs csoportjának nézeteit tükrözi. Ezután annak a Nyilatkozatnak a bemutatása következik, amelyben 39 aláíró tiltakozik a nyelvtörvény, illetve a nyelv életébe történõ beavatkozás ellen, megkérdõjelezve ezzel a nyelvmûvelés hasznosságát is. A többi vitacikk az ebben a két közleményben kifejtett nézetekre reflektál. Ezek az írások természetesen nem homogének. Egy csekély részük elveti a nyelvtörvény és a nyelvmûvelés hasznosságát is, és egyetért a Nyilatkozat tartalmával. Az írások másik - csupán néhány cikket felölelõ - része azonban mindkettõt - a nyelv törvényi, rendeleti úton történõ szabályozását és a nyelvmûvelést - egyaránt nélkülözhetetlennek tartja. A legtöbb írás azonban azt a nézetet vallja, hogy míg a nyelvmûvelõ, nyelvvédõ tevékenység valóban fontos, kívánatos, sõt megerõsítendõ, addig a nyelv törvényi szabályozása rengeteg káros következményt vonhat maga után.

Az elemzésre kiválasztott írások elsõ pontját tehát a szembenálló álláspontokat tükrözõ közlemények alkotják. Ezután a Nyilatkozatra reflektáló írások sorából válogattam egy csokorra valót. Példát látunk majd ún. „levélváltásra" is, és megfigyelhetjük azt is, hogy mit válthat ki a vitapartnerbõl a „csalárd" érvek alkalmazása. Ezután három különleges érvelési technikával ismerkedhetünk meg, s végül nem marad el a vita tanulságainak összefoglalása sem.

Célom nem az, hogy az e cikkekben fellelhetõ összes érvelési stratégiát tételszerûen regisztráljam, hanem az, hogy a legjellegzetesebb ill. legérdekesebb technikákat kiválasztva az érvelés bizonyos módjainak illusztratív bemutatását adjam oly módon, hogy az egymásra reflektáló cikkek az egyes érvelési technikák alkalmazásának következményeit is tükrözzék.

A felhívás többször is megismétli az elérendõ célt, amely elõször az elsõ bekezdésben fogalmazódik meg: „szövetségünk elengedhetetlennek tartja, hogy a reklámtörvényben legyen olyan rész is, amely a reklámok nyelvhasználatával foglalkozik". A szabályozás melletti elsõ érv ok-okozati összefüggésen alapul, melyben okként a reklámok köznyelvre gyakorolt hatását jelöli meg, okozatként pedig a reklámszövegek szabályozására mutat rá.

A cél tisztázása után a vitás kérdések exponálása következik, mégpedig a védekezés-támadás dialektikus technikájának alkalmazásával. Elõször beismeri, hogy „a reklámokban az idegen szavak használata világjelenség, amelynek hatása, divatja alól a magyar üzleti világot kivonni nehéz, sõt megoldhatatlan feladat volna". A következõ mondatokban azonban már jelzi, hogy mindez nem jelenti azt, hogy nem is kell megpróbálni tenni valamit ez ellen a jelenség ellen. A 3. bekezdésben ellentétes szerkesztésmóddal emeli ki a jelen helyzet válságos voltát, amibõl csak egyetlen kiút van, a cselekvés: „A legutóbbi években azonban olyan mértékben elszaporodtak a korábban soha nem hallott s immár a megértést nagymértékben gátló idegen, fõleg amerikai-angol szavak, továbbá tûnnek fel teljesen idegen nyelvû reklámok, reklámjelmondatok, hogy ennek a káros, ártalmas divatnak a felerõsödését, további terjesztését nem nézhetjük tétlenül". Ez az egyetlen mondat számtalan érvelési mód illusztrálására alkalmas. Figyelemre méltó a körmondat szerkesztési módja, ahogyan a lényegi mondanivalót késleltetve egyre jobban felcsigázza az érdeklõdést. Az érvelés kényszerítõ erejû eszközöket, értékfogalmakat is segítségül hív („káros, ártalmas"), és ún. „csalárd" trükköt is bevet: hangsúlyozza az idegen szavak terjedésének negatív gyakorlati következményét (gátolják a megértést). Ez a fajta változatokban gazdag érvelés, valamint a jelen ilyen mértékû, jövõt is veszélyeztetõ, negatív beállítása csak a cselekvés útját hagyja nyitva, nem kínál más alternatívát. A következõ mondat tartalmazza a tulajdonképpeni felhívást, amely így már megfelelõen elõkészítve foglalja össze az írás központi mondanivalóját: „Anyanyelvünkért és annak használóiért érzett felelõsségünk tudatában ezért nyomatékosan arra kérjük fel mindazokat, akiknek a reklámtörvény végsõ megszövegezésében szerepük van, vagy lehet, tegyenek meg mindent azért, hogy a megszületendõben levõ reklámtörvény, amely szép számmal tartalmaz különféle reklámtilalmakat és korlátozásokat, ne engedjen zöld utat az olyan reklámoknak, amelyek a közérthetõséget veszélyeztetõ túlzott idegenszó-használatukkal vagy teljes egészében idegen nyelvû voltukkal súlyosan sértik a magyar nyelvû lakosság személyiségi jogait". Ez a nagylélegzetû, logikusan felépített körmondat magába foglalja a felhívás célját, fõbb érveit, és a felhívás "címzettjeit" is megjelöli. A különálló érvek jó ütõkártyának bizonyulnak, s a kiegészítõ érvek következetessé teszik a meggyõzõ gondolatokat. A kulcsérvek állandó ismétlése (pl. a közérthetõség veszélyeztetettsége, a lakosság személyiségi jogainak megsértése, negatív jelen-kép hangsúlyozása stb.) szintén meggyõzõbbé, követhetõbbé teszi az érvelést.

A felhívás befejezése rendkívül hatásos, az érzelmekre éppúgy épít, mint az értelemre. Ezek az utolsó gondolatok a fenyegetettség érzését fokozzák, ami az azonnali cselekvés szükségérõl gyõz(het)i meg a hallgatót: „Még ma, mert holnap talán már késõ lesz".

Összefoglalva a közlemény érvelésének fõbb tanulságait, láthattuk, hogy a felhívás egészét logikusság, könnyen érthetõség jellemzi, melyet többek között a kulcsérvek ismétlésével és a kötõszavak (azonban, mert) megfelelõ hatásával ért el. A meggyõzés érdekében háromszor is megismétli a fõ mondanivalót: a bevezetõ részben említésként, a felhívás fõ részében kifejtve, a befejezésben pedig visszautalásként, konklúzió formájában. Az írás betartja a szövegek megszerkesztésének 4 fontos elvét is: az egység, a folyamatosság és a logikusság és a mondanivaló arányos elrendezésének követelményét. Láthattunk néhány példát „csalárd" érvek alkalmazására ill. kényszerítõ erejû érvelésre is. Ez utóbbira jó példa a „felelõsség" hangoztatása is, amely olyan konkrét értéket képvisel, melynek nevében minden felszólalás létjogosultságot nyer (vö. Wacha 1994, II. 121.).
 

Az aláírók a „nyelvvédõk" javaslatát (ti., hogy a nyelvet rendeleti úton kellene védelmezni) támadják, mégpedig azért, mert „ez a javaslat igen elterjedt - a tudomány mai állása szerint téves - nézeteken alapul". Ez - a tudomány mai állására hivatkozó - kényszerítõ erejû hatalmi érv a nyelvvédõk kompetenciáját vonja kétségbe. Ilyen érveket általában azért használunk, mert így nagyobb súlya van érveinknek. Ez gyakran a túlzás határát súrolja (vö. Wacha 1994, II. 125.). A nyelvmûvelõk hozzáértésének újabb kételye szólal meg a következõ mondatban: „A « nyelvvédõk » keverik az értelmes minõsítéseket (...) és az értelmetlen kifejezéseket (...)". Ez az értékfogalmakat felhasználó érvelés mód szintén a kényszerítõ érvek csoportjába sorolható. A nyilatkozók egyik legfõbb érve az ilyen szavakat korlátozó rendeletek ellen, hogy „az idegentõl való ódzkodás alighanem õsi ösztöneinkhez tartozik. Ezt az archaikus ösztönt használják ki a különbözõ idegengyûlölõ és fajgyûlölõ ideológiák is". Ez az érv nyilvánvalóan nem alapulhat tényeken. Ezek hiányában spekulatív gondolkodás veszi át az érvelés szerepét (vö. Síklaki 1994, 69.). A nyilatkozatra reflektáló nyelvészek nagy része ezt a néhány sort érezte a leginkább sértõnek az ironikus megjegyzések mellett. Úgy érezték, hogy méltánytalanul és alaptalanul hozták kapcsolatba tevékenységüket ezekkel a veszélyes ideológiákkal.

A közlemény következõ érve múltbeli példákkal (pl. püspök, templom szó meghonosítása.), vagyis a precedens szabályának felhasználásával támasztja alá azt, hogy „mindig a beszélõk többségének nyelvhasználata dönti el, hogy meghonosodik-e a nyelvben egy-egy új kifejezés". Ezt követõen a túlzás eszközét alkalmazza: „nevetséges lenne azt állítani, hogy magát a kulturális befolyást csökkenteni lehetne az idegen szavak kirekesztésével vagy más, nyelvvédõ rendeletekkel".

A következõ idézet a veszély felvillantásával (és felnagyításával) igyekszik a feltételezést elfogadtatni: „a nyelvvédõ rendeletek ... csak a társadalmi feszültségek növeléséhez és emberek, szervezetek felesleges meghurcolásához vezetnének (azon kívül persze, hogy nélkülözhetetlenné tennék a nyelvvédõket, akik a szakvéleményt írogatnák)". Az idézett mondat zárójeles része nyílt gúnnyal támadja a nyelvvédõket, azzal vádolva õket, hogy csupán érdekük kívánja úgy, hogy támogassák a rendeletek gondolatát. Az érvelés céljából elõítéleteket vagy indítékokat tulajdonítani ellenfelünknek értelmetlen dolog, hiszen ez nem viszi elõre a probléma megoldását, s csupán a vitapartner felbosszantását vagy eltávolodását eredményezi.

A nyelvvédõk utolsó érve az analógiát használja fel, ami nem más, „mint a képzelet által két vagy több egymástól különbözõ dolog között felállított hasonlóság" (Wacha 1994, II. 118.). „A nyelv változása demokratikus folyamat..." - az idézett megállapítás a hasonlóságot a nyelvi és egy bizonyos politikai rendszer között állítja fel. A végsõ érv, melyet ellentétes szerkesztésmód emel ki, az „erkölcsileg elfogadott", „helyes" általános értékre hivatkozik: „Bár nyelvérzékünket mindenkor sérteni fogják az újítások, nem lenne helyes, ha adminisztratív eszközökkel próbálnának harcolni ellenük".

Az írás gyakran alkalmaz ún. kényszerítõ erejû érveket és „csalárd" trükköket is. Láthattuk, hogy egyik legfõbb eszköze az irónia ill. a gúny bevetése volt. Sajnos ez gyakran több kárt okoz, mint hasznot, hiszen az ilyenfajta megnyilatkozások legtöbbször inkább döbbenetet és ellenállást idéznek elõ, s nem segítik azt a célt, hogy a partner mellénk álljon (vö. Wacha 1994, II. 125). Talán ezért is indította el a Nyilatkozat tiltakozó és védekezõ jellegû cikkek egész sorát. Hasonló a helyzet az értékekkel történõ érveléssel is, amire mindkét cikkben bõséges példa akad. Ez az érvelési mód általában azért nem célravezetõ, mert „mindegyik fél annyira ragaszkodik a maga megdönthetetlen értékrendjéhez, hogy a tárgyalópartnerek nem hogy közelednének, inkább erõteljesen eltávolodnak, elszigetelõdnek egymástól" (Wacha 1994, II. 120.)

A nyilatkozat tartalma és stílusa különbözõ vitacikkek egész sorát hívta életre. Ezek között felfedezhetõk védekezõ jellegû írások, de még gyakoribban a vitatkozó jellegû cáfolatok, melyek a Nyilatkozat kulcsérveinek megdöntésével kívánnak meggyõzõ hatást elérni. Ezek az írások kitûnõen illusztrálják azt is, hogy az elõzõ közleményben látott érvelési technikák ill. stíluseszközök (pl. paradoxon, irónia, gúny stb.) milyen hatást érhetnek el vitapartnerünkben.
 

Ez az írás a paradoxonra paradoxonnal, a gúnyra gúnnyal vág vissza. Ezzel csak tovább mélyíti a szakadékot a vitázó felek között. Már a címben alkalmazott paradoxon is a nyílt gúny eszközét hordozza magában. Az elsõ részben a Nyilatkozatról szerzett elsõ benyomások kapnak hangot, majd a közlemény elsõ sorait szó szerint is idézi. A következõ bekezdésben már saját szavaival foglalja össze a Nyilatkozat lényegét, s bár elõrebocsátja, hogy nem szeretné eltorzítani annak tartalmát, szándéka ellenére ezt teszi. Érvelése nem mentes az indulattól sem: „... nemcsak az idegen szép, hanem az idegen szó is: nem szabad megriadnunk a nyelvi újdonságoktól, különben idegen és fajgyûlölõ konzervatívok és ráadásul tudománytalanok is vagyunk". Mondanivalóját ellentétes szerkesztésmóddal emeli ki. Elõször látszólag egyetért a nyilatkozók véleményével: „A nyilatkozat aláíróival én is bízom a magyar nyelv egészséges életerejében...". Ezután azonban kifejti saját véleményét is: „alig hinném, hogy bárki is valamiféle Központi Nyelvbûnözési Igazgatóságot (akarna) létrehozni - bár legalább az utcán elhelyezett idegen nyelvû cégtáblák és hirdetések esetében komoly szankciókat is szívesen látnánk sokan". Ez az idézet jól illusztrálja azt az érvelési trükköt, amikor a már-már groteszk túlzás eszközét használva az enyhébb megoldást elfogadhatónak, sõt kívánatosnak tüntetjük fel, s ezzel kényszerítjük partnerünket egyértelmû állásfoglalásra. Az író ráadásul mindezt mások („sokak") nevében teszi, s így mondanivalója nagyobb súlyt kap.

Ezután a cikk az analógia eszközét használja, s olyan elismert, közértékeket hordozó múltbeli mozgalmak ill. személyek említésével érvel, akik sokat tettek nyelvünk fejlõdéséért. A következõ idézet jó példa a kérdezés meggyõzõ funkciójára: „Vajon ezek szerint Kazinczy és társai nyelvújítási küzdelme éppúgy felesleges, sõt káros volt, mint Kosztolányiék nyelvvédõ harcai az idegen (...) szavak és fordulatok ellenében?" - ez a mondat az értékek, tények, érzelmek velejébe vág, így ún. lelkiismereti kérdésnek is tekinthetõ. Síklaki István ezt a fajta érvelési technikát is a csalárd trükkök közé sorolja, hiszen az író olyan kérdést alkalmaz, amelyek a másik felet magára nézve romboló beismerésekre vezetik (vö. Síklaki 1994, 74.).

Az érvelés további részében a cikk kissé a személyeskedés irányába tolódik, elõítéleteket ill. indítékokat tulajdonít a Nyilatkozat (alá)íróinak, s mindezt a gúny eszközével teszi: „Mármost anglistaként sem vagyok képes felfogni, milyen különleges érdeke fûzõdik a magyarországi angol nyelvészeknek ahhoz, hogy az idegen (angol) szavakat és fordulatokat lehetõség szerint ne helyettesítsük magyarokkal. Ha csak nem a Hunglish (Hungarian-English) dialektus nyelvi jogaiért óhajtanak színre lépni". Függetlenül attól, hogy e vélt indítékok igazak vagy sem, a közös bennük, hogy a vita menetét nem viszik elõbbre. Egy szemléletes képpel még érzékletesebbé teszi a Nyilatkozat iránti ellenszenvét: „Ez a szociális manifesztum olyan ellenfelet ütött meg, mely már a padlón van - a magyar nyelvet és a magyar nyelv védelmezõit". Ez az idézet nem csupán érzelmeket közvetít, de - céljának megfelelõen - részvétet is kelt az olvasóban. A következõ mondat a Nyilatkozat szavait idézve még optimizmusról árulkodik: „a magyar nyelv lesz olyan erõs, hogy külsõ segítség nélkül is kivédi az ilyen szavak invázióját", az invázió szó alkalmazása és a zárójelbe tett magyarázó megjegyzés „(invázió - lásd elözönlés...)" - jelzi, hogy ez az optimizmus nem valódi.

A befejezés Zappe László Gyarmatosulunk c. cikkét idézi (Népszabadság, 1997. 05. 10.), s mély pesszimizmusról árulkodik: „Bizony, szépen gyarmatosulunk, s itt már felesleges a szó meg a nyelvészet is". Az utolsó sor gúnyosan csattan: „Világ angol nyelvészei, egyesüljetek!".
 

Ez a cikk a cáfolatok csoportjába tartozik. Az író több pontban nem ért egyet a nyilatkozókkal. Logikusan, többnyire ok-okozati érvek felhasználásával, illetve magyarázattal mutat rá a Nyilatkozat gyenge pontjaira, majd ezekkel kapcsolatban sorra kifejti ellenvéleményét. Az írás hosszabb terjedelmére való tekintettel, nem megyek végig az érvelés különbözõ technikáinak során, de a tanulság kedvéért, néhány jellegzetes és hasznos eljárást célszerûnek tartok felidézni.

Az elsõ jelentõs érv a Nyilatkozat demokráciára való hivatkozását támadja: a demokrácia „politikai fogalom, nyelvi változásokra nem alkalmazható". Ezzel rámutat az analógia erõltetett voltára, s így megdönti az érv hitelét.

Az ilyen szavakat illetõen egyértelmûen megfogalmazza álláspontját ti., hogy az angol szavak beáramlása ellen tenni kell. Ezen szókészleti elemek „gátlástalan beözönlése" ugyanis „két hátrányos következménnyel járna". Egyrészt „megnövelné a mai beszéd és írás közti különbséget", másrészt „jelentõs megértési nehézséget okozna a kevésbé iskolázott rétegekben, tehát a lakosság túlnyomó részében". Ezzel a logikus magyarázattal nem csupán a Nyilatkozatra reflektál, de cáfolja György Péter állítását is (Élet és Irodalom, 1997. 05. 23.), miszerint „országunk már ma is kétnyelvû...". Rámutat a kijelentés hamis voltára, s ezt a továbbiakban tényadatokkal is alátámasztja.

Bakró-Nagy Marianne és Kálmán László írására (Élet és Irodalom, 1997. 05. 30.) reagálva az író egy jellegzetes építkezési módot alkalmaz. Elõször az említett cikk érvelésének erényeit emeli ki, és egyetért abban, hogy „a nyelvek kihalásának külsõ, nem pedig belsõ jellegébõl fakadó okai vannak". Ezt azonban nyomban kiegészíti azzal, hogy „a pusztulás, a nyelvekre legelõször az idegen szavak elburjánzásában jelentkezik, amely aztán meggyorsítja a folyamatot". Ez a szerkesztésmód kiemeli az érvelõ mondanivalóját, a kiegészítõ érv alkalmazása pedig következetesebbé teszi a meggyõzést.

Az írás igen fontos részét foglalják el a szerzõ javaslatai. Ezzel ismételten azt bizonyítja, hogy nem ellenfele legyõzését kívánja elérni, hanem annak meggyõzését a közös cél elérése érdekében. A nyilatkozó anglista nyelvészeknek javasolja, hogy lépjenek fel az utcai feliratok hibás angolsága ellen, „hiszen ez az õ igazi szakterületük". Ezt a javaslatot támasztják alá a cikkben felsorolt példák is, melyek „a tömegtájékoztatás nyelvi rontásait" illusztrálják. Az írás végsõ érve, hogy a közhangulat igen leverõ, s ezt az idegen nyelvû utcai feliratok tovább rontják. Itt a lakosság nevében szól, s felhívja a nyelvészek figyelmét, hogy „gondolkodjanak el a nyelvészeti szemponton túlmenõ társadalmi problémákról is".

Ez az írás - az elõbbivel szemben - már egy higgadtabb érvelési stratégiát tükröz, mely által az érvelés sokkal logikusabb, követhetõbb és szimpatikusabb hatást ér el. A cikk a vitapartner(ek) gondolkodásában felfedezett logikai hibákat, szemléleti különbségeket, s a partner által figyelmen kívül hagyott szempontokat udvarias módon mutatja be. Elismeri, elfogadja, sõt dicséri a szembenálló fél elfogadható nézeteit, ugyanakkor hatásosan cáfolja az elfogadhatatlan érveket. Javaslataival, tanácsaival biztosítja a visszavonulás aranyhídját is, mellyel megelõzhetõ, hogy a partnerben kialakuljon a legyõzöttség érzése, s valami dacos ellenszegülés (vö. Wacha 1994, II. 130.)
 

- Elõhang
 Nyilatkozat
- Elõzmények
- A tények
- A kapaszkodó
- A visszakérdés
- A leleplezés leleplezése
 

Ez az írás - a Nyilatkozatra reflektáló cikkek sorában - inkább a védekezõ jellegûek közé tartozik. Védekezik, az ellen a kijelentés ellen, miszerint a „nyelvvédõk" a nyelvtörvényrendelet szabályozását szorgalmaznák. Az érvelés egésze ez ellen tiltakozik.

Az „Elõhang" leírással indít. „Ha meg akarunk gyõzni egy hallgatót vagy egy hallgatóságot, úgy is tehetjük, hogy elmesélünk, leírunk vagy elõadunk egy helyzetet vagy egy eseményt. A leírás vagy elõadás érdekesebbé teszi a gondolatok tolmácsolását, konkrétabbá, hitelesebbé, élõvé teszi mondandónkat. Ily módon fokozottabban lehet hatni az érzelmekre" - írja Wacha Imre (Wacha 1994, II. 118.). Deme László anekdotája nem más, mint az alcímben is megjelölt „kabátlopás-ügy": „A történet ismerõs. Kovácsnak ellopták a kabátját. Szállt, terjedt a hír; mígnem ezt a formát öltötte: Kovács valami kabátlopási ügybe keveredett...". Az anekdota az érvelés menetében újra visszatér, amikor különbözõ érvek sora után az író így foglalja össze a történteket: „Azaz valóban benne voltunk a kabátlopás-ügyben. Igaz: épp arra ügyelve, hogy el ne lopják. De hát ugye: részvétel ez is!" Ily módon a történet elmesélése hozzájárul a következtetések folyamatának megindításához, és emellett felkelti az érdeklõdést is. A mondanivalóban a tények is nagy szerepet kapnak, ezáltal az írás nemcsak az érzelmekre, de az értelemre is hat.

A tények és érvek kifejtésében az idõrendiség szempontja dominál, de szerepet kapnak az ok-okozati összefüggések is. A cikk második része („Nyilatkozat") a 39 aláíró által közzétett közleményre reflektál, nemcsak tartalmában, de stílusában is: „Alulírott mély meggyõzõdéssel csatlakozom annak a Nyilatkozatnak végsõ kihangzásához, amely az ÉS 1997. május 9-i számában jelent meg; s melyben magyar nyelvészek tiltakoznak az ellen a gondolat ellen, hogy a magyar nyelvet Magyarországon törvénnyel, rendeletekkel kellene védelmezni". Az író tehát egy olyan paradoxon helyzetet teremt, melyben közismert magyar nyelvészként ill. nyelvmûvelõként csatlakozik egy olyan közleményhez, mely a nyelvvédõk ellen irányul. Ez azt a célt szolgálja, hogy a Nyilatkozat, mi több, az egész vita értelmét megkérdõjelezze, s ily módon mutasson rá arra, hogy a nyilatkozók számára talán nem is a cél a fontos, hanem a szembenállás. Ezután az író a „magyar nyelvész" kifejezést értelmezi, ami alkalmat ad arra is, hogy mondanivalóját presztizsére támaszkodva tegye még nyomatékosabbá. Célja talán nem is ez volt, de az olvasóban hasonló hatást kelthet ez a mondat: „Lévén magyar nyelvész e szókapcsolatnak abban a legtöbbek által elfogadott értelmében, mely - esetemben - arra utal: ötvenhatodik éve, magyar szakos egyetemi tanulmányokra alapozva, tudományos szinten foglalkozom a magyar nyelv történetével, mai állapotával, grammatikai alkatával, használati rétegzõdésével, nyelvjárásaival, irodalmi és köznyelvi formájával, ez utóbbinak hangzási normájával (amellett, hogy mindezek tanulságait felhasználva elméleti, és módszertani kérdésekkel, a társadalom nyelviségének és e nyelviség társadalmiságának, továbbá az interlingvisztikának problémáival is bíbelõdöm)". Ennek a részletnek a célja az utolsó „fejezetben" („A leleplezés leleplezése") válik világossá. Az író itt leleplezi a nyilatkozó nyelvészeket, akik nyilatkozatukat így kezdték: „Alulírott magyar nyelvészek". Deme László szerint ez a megjelölés mást takar, mint az õ saját értelmezése: „...az aláírók mind nyelvészek, mert hiszen « a » nyelvvel foglalkoznak (ami nincs, csak nyelvek vannak). S persze magyarok, hiszen magyarul is írnak, és (szakirodalmat kivéve) magyarul is olvasnak...". A cikk kezdeti hivatalos stílusát itt már egyre inkább a gúnyos hangnem váltja fel, ami a 39 aláíró nevével fémjelzett Nyilatkozat gunyoros megjegyzéseire vág vissza. Ezt tovább fokozza a következõ bekezdés, amely az elõbbi leleplezést egy példával még szemléletesebbé teszi: „Úgy magyar nyelvészek õk, ahogyan fõvárosi tisztségviselõk mondjuk egy területi bélyeggyûjtõ klub tagjai, akik között ott van egy kiskertész-egyesület titkára, egy háztömb közös képviselõje, egy horgászkör elnöke, egy iskolai szülõi munkaközösség vezetõje. Hiszen tisztségviselõk mind, és fõvárosiak valamennyien." Az utolsó bekezdésben az író leszögezi, hogy a Nyilatkozat aláíróinak magatartásával szemben tõle távol áll e nyelvészek munkájának lebecsülése. A cikket kérdések sora zárja, melyek egy szuggesztív kérdésben „érnek véget": „Miért velünk szemben akarják képviselni azt a végkövetkeztetést, amit - ha filológus módon járnának el - akár tõlünk is idézhetnének?" Ez egy ún. „bekerítõ kérdés", amely azt a célt szolgálja, hogy a címzettet magára nézve romboló beismerésre vezesse.

Miután tisztáztuk Deme László írásának keretét, vagyis kezdõ- és kiindulópontját, célszerûnek tartom, hogy válogassunk érvelésének olyan technikái közül, amelyek segítségével ezt az utat megtette és amelyek számunkra is tanulságosak lehetnek.

Amint már említettem, a cikk érveinek sorrendjében nagy szerepet játszik az idõrendiség. Az „Elõzmények" c. részben az író azzal hárítja el a nyilatkozók nyelvtörvénnyel kapcsolatos vádját, hogy csupán kívülálló körök nyomására, „kénytelen-kelletlen" foglalkoznak a kérdéssel az erre hivatott testületek ülésein és orgánumaiban. Határozottan kijelenti, hogy a nyelv védelmét „inkább nyelvtörvény nélkül, mint nyelvtörvénnyel sürgetik". A cikk további részeiben („A tények"; „A belekapaszkodó") tekintélyérvekkel, idézetekkel támasztja alá mindezt. Az illusztrációt tartalmazó induktív érvek magyarázzák, alátámasztják a mondanivalót, és az ebbõl levonható tanulságot. Az érveléshez felhasznált idézetek azonban - mivel szinte kizárólag az író saját kijelentéseit tartalmazzák - csupán magát a cikk szerzõjét „tisztázzák" az alaptalan feltevések alól. Az idézettel történõ tekintélyérv alkalmazásának egyik példája a nacionalizmus gondolatának elhárítása: „ « A magyar nyelvrõl - a magyar nyelv hetén » címmel ezt írtam: « Akár nemzetközi ünnep is lehetne: az anyanyelv hete. Az anyanyelvé - kinek-kinek a sajátjáé - amely az emberiség közös síkján már nem elválaszt, hanem egybekapcsol, mert születésünkkel nyert emberi külsõnkhöz segít hozzányerni emberi belsõnket, emberi rangunkat; aminél nagyobb rang talán lehet, de szebb bizonyosan nincsen.» S mindezt nem most, amikor már divat, hanem jó negyedszázaddal ezelõtt. (Csongrád megyei Hírlap, 1971. április 20. 3. oldal)".

A cikk utolsó elõtti része címének megfelelõen („A visszakérdés") kérdések egész sorával érvel. Mielõtt azonban feltenné ezeket a lelkiismereti és vitakérdéseket, példákon keresztül bizonyítja, hogy „Aki a nyelvet csupán vizsgálati nyersanyagnak látja, mint a rovartanos a poloskát, ..., (az) nem tud ... disztingválni, hogy mi gazdagít, és mi terhel". Példák sorával érvel amellett, hogy a „templom" és „püspök" szavunk egykori átvétele nem hasonlítható az idegen (angol) szavak mai divatjához: „Azzal, hogy valamikor az új fogalomként megjelent templom és püspök magával hozta jelölõjét... aligha azonosíthatjuk azt, hogy eldugott falvainkban is Red Bull Pub lett a kocsmából és Second Hand Shop a használtcikk-boltból; hogy az átlapozva olvasóknak szánt napilapok a monetáris kompenzáció kompetenciáját konfrontációs faktornak tekintik." Ilyen és ehhez hasonló példák sorával támasztja alá, hogy a „nyelv elszemetesedése" létezõ folyamat, s nem csupán „értelmetlen kifejezés" - ahogy azt a nyilatkozók állítják. A bekezdést feszültséget keltõ vita-kérdések és szuggesztív („bekerítõ") kérdések zárják, melyek egyenesen „az értékek, tények, érzelmek velejébe vágnak", ezért lelkiismereti kérdésnek is tekinthetõk. (vö. Wacha 1994, II. 124.) Erre jó példa a következõ idézet is: „Kérdem hát: biztos-e, hogy sznobság nélkül, útszéliség nélkül összeomlana a társadalmi kommunikáció? Ennyire gátja volna az ízlésigény az önmegvalósításnak? Nivellálódni csak lefelé lehet?" Ezek a kérdések - a cikket záró már idézett mondat mellett - jól illusztrálják, hogy a kérdezés is lehet része az érvelésnek.

Az elõbbi három írás az úgynevezett reflektáló (védekezõ-cáfoló) jellegû vitacikkeket illusztrálja. A továbbiakban egy nyilvános „levélváltás" érvelésének tanulságaival ismerkedhetünk meg.
 

Grétsy László cikke a Nyilatkozat csúsztatásaira, torzításaira mutat rá, és sorra cáfolja az aláírók - köztük Hajdú Péter - érveit. A „Levélféle" elsõ részében a cikk írója abbéli csalódásának ad hangot, hogy a neves akadémikus nevét egy olyan dokumentum aláírói közt kell viszontlátnia, mely „annak a nézetnek a tudományos kinyilvánítása, hogy a nyelvmûvelés, az anyanyelv állása, a tudomány mai állása szerint értelmetlen, fölösleges tevékenység..." Grétsy László szerint „a nyilatkozat nem mûködik csúsztatásokban, torzításokban". A cikk a továbbiakban rámutat a Nyilatkozat torzításaira, és tagadja, illetve különféle érvekkel cáfolja is azokat.

Az elsõ vitás pont, ami ellen szót emel, a nyilatkozók azon állítása, hogy a „nyelvvédõk szerint rendeleti úton kell megvédeni a magyar nyelvet az idegen szavak használatától". Ezt a kijelentést az író tagadja, és magyarázatában kifejti a valóságos, tényszerû álláspontot: „A nyelvmûvelõk - sok-sok olvasó, hallgató, nézõ tanúsítja - nem általában minden idegen szót bírálnak, sõt igyekeznek meggyõzni az érdeklõdõket, hogy szükség esetén, vagyis, ha egy új fogalom megjelölésére nincs megfelelõ szavunk, s nem is igen remélhetõ, hogy lesz, el kell fogadnunk az idegen szót, kifejezést". Ennek tisztázása után a kényszerítõ erejû „hatalmi érvelés" eszközével él (Wacha 1994, II. 125.), ami alkalmat nyújt az irónia alkalmazására is: „A nyilatkozat aláírói nyilván nemigen veszik kezükbe az idén éppen 125 éves Magyar Nyelvõrt. Persze, miért is vennék kezükbe? Az aláírók jelentõs része anglista, amerikanista... Honnan is tudhatnák hát, noha az említett akadémiai folyóirat idei elsõ száma jegyzõkönyvszerû hitelességgel tájékoztat róla, hogy az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága még 1996 májusában tüzetesen megtárgyalta a kérdést, s a leghatározottabban úgy vélekedett, hogy egy általános érvényû nyelvtörvény az idegen szavak ellen káros volna, az egy-egy területre vonatkozó korlátozó, szabályozó elõírások azonban szükségesek". Mindebbõl levonva a következtetést - hogy „a nyilatkozat aláírói tehát mélységesen tévednek" - nem marad el a nyelvmûvelõk valódi céljának tisztázása, ami nem más, mint a készülõ nyelvtörvénybe belefoglaltatni egy olyan passzust, mely szerint „olyan reklámot is tilos közzétenni, amely túlzott idegenszó-használatával vagy teljes egészében idegen nyelvû voltával sérti a magyar anyanyelvû lakosság személyiségi jogait". Az író többes szám elsõ személyben - tehát mások nevében is - érvel, és érvelésében a lakosság jogaira hivatkozik, ily módon próbál nagyobb nyomatékot adni mondanivalójának. A mások nevében való megnyilatkozásokat mindig indokolni kell, hiszen e nélkül érveink nem állják meg helyüket. Ezt teszi Grétsy László is, amikor az angol nyelvû feliratoktól hemzsegõ utcán sétálgató polgárok helyzetét ecseteli, és vitakérdéssel, valamint felkiáltással fokozza a feszültséget: „Mi ez, ha nem a személyiségi jogok durva megsértése? S az ez ellen tiltakozókat még ki is oktatják?"

Ezután az író a Nyilatkozat azon állítása ellen érvel, hogy a nyelvmûvelõk „a konzervatív nyelvhasználatot" részesítik elõnyben. Ezt múltból vett példákkal cáfolja, és ún. vitakérdések segítségével teszi. Ezt illusztrálja a következõ idézet: „Ezek szerint a múlt század nyelvújítói mind konzervatívok voltak, amiért több tízezer magyar szót alkottak, hogy a tudományokat magyar nyelven is lehessen mûvelni?" Ez a komplex érvelési mód rendkívül hatásos lehet, hiszen egyszerre két technikát is egyesít: a kiválasztott példa tekintélyénél fogva alátámasztja, a vita-kérdés kényszerítõ ereje pedig meggyõzõbbé teszi az érvet.

Ezek után a nyilatkozóknak azt a kétes - vagy annak vélt - állítását próbálja cáfolni az író, hogy az idegen szavak tömeges átvétele még sohasem járt nyelvkihalással. Ezt a nézetet szintén hatalmi érvvel támadja, épp Hajdú Péter egyik könyvére hivatkozva. Grétsy László többek között a muromák kihalását hozza példának. Egy késõbbi cikk (Bakró Nagy Marianne - Kálmán László: Miért halt ki a muroma? Élet és Irodalom, 1997. 05. 30.) épp az írónak ezt az állítását támadja. Fodor István azonban - amint azt már láthattuk - amellett érvel, hogy „a pusztulás, a nyelvekben legelõször az idegen szavak elburjánzásában jelentkezik, amely azután meggyorsítja ezt a folyamatot". Talán maga Grétsy László sem találja meggyõzõnek ezt a példát, hiszen még egy hatalmi érvvel (Róna-Tas András idézet), ill. nyílt gúnyt alkalmazó kényszerítõ érvvel is megerõsíti: „ha a magyar nyelvet nem is fenyegeti a kihalás veszélye, ha sok olyan elveket hirdetõ, olyan szemléletû ember él vagy fog élni ebben az országban, mint amilyen elveket és szemléletet a nyilatkozat tükröz - mondjuk néhány millió -, akkor már csakugyan veszély fenyegetné a nyelvet". Az ehhez hasonló ún. kiegészítõ érvek a meggyõzés hatékonyságát hivatottak növelni. A gúny alkalmazása azonban elsõsorban érzelmeket közvetít, így ahelyett, hogy a szembenálló felek kiegyezését segítené elõ, csupán azok eltávolodásához vezet. Ez sajnos még tovább növeli a szakadékot.

Végezetül Grétsy László egy Zsirai idézettel ad nyomatékot mondanivalójának. Az idézet egy iskolai meghívón olvasható, amelyre Hajdú Pétert hívták, hogy megemlékezõ beszédet tartson a nagy múltú nyelvtudósról.

A cikkben visszatérõ elem a címzett megszólítása. Ez nem csak keretbe foglalja a mondanivalót, de olykor meg is szakítja, pl. az író hitetlenkedésének adva hangot: „Nem, az nem lehet, hogy ezt Te figyelmesen elolvastad, s úgy írtad alá". A záró rész erre a mondatra utal vissza, s kéri az akadémikus visszajelzését: „Kedves Péter! Kérlek, nyugtass meg, hogy ha a te aláírásodat is tartalmazó másik irományt nem is, ezt valóban figyelmesen elolvastad".

Az újságcikk a Nyilatkozat azon gyenge pontjait támadja, melyek a nyelvmûvelõk állításait torzítva, felnagyítva ill. félreértelmezve adják vissza. Grétsy László úgy védi ki ezt a technikát, hogy újra állítja az eredeti, szerényebb megfogalmazást, s ezt gyakran még kényszerítõ erejû hatalmi érvekkel, idézetekkel, ill. vitakérdések alkalmazásával is alátámasztja.
 

A „Felelet" szerkezetileg 5 pontra tagolódik, amelyeket az író arab számokkal meg is jelöl. Az elsõ rész tényeket közöl: „Grétsy Lászlót meglepi (...), hogy aláírtam 39 (...) nyelvésznek (a) ... Nyilatkozatát a nyelvmûvelésrõl". Az író ezzel a megállapítással jelzi, hogy cikke tulajdonképpen egy válasz Grétsy László levelére. Az írás további részében Hajdú Péter megindokolja, hogy miért írta alá a Nyilatkozatot. Így írásának második része magyarázatnak is tekinthetõ. Az író egyetért a Grétsy által idézett Magyar Nyelvi Bizottság állásfoglalásával, de úgy érzi, hogy „ennek a döntésnek az érvényét az idei áprilisi megnyilvánulások a Magyar nyelv Hetén kissé megrendítik". A Magyar Hírlap egyik cikkére hivatkozik (1997. 04. 25. Faragó Vilmos), mely arról számolt be, hogy „Grétsy ugyanott elõadást tartott a veszélyeztetett magyar nyelvrõl és megfújta a harci riadót". A Nyilatkozat létrejöttét tehát éppen Grétsy László fellépésével magyarázza, s vállalja korábbi állásfoglalását: „Minden ok együtt volt tehát egy Nyilatkozatra, melyet kiváló, fiatal nyelvészek kezdeményeztek, s én a szöveggel egyetértve csatlakoztam hozzájuk. Kész. Fertig". Amint az idézet is példázza, az író idegen kifejezésekkel tûzdeli meg mondanivalóját, mellyel talán az ellenfél bosszantását kívánja elérni.

A cikk 3. része gúnnyal fordul Grétsy ellen, aki az író szerint „megriadt" a Nyilatkozattól, és „némileg visszakozott". Az irónia és gúny eszközét használva a következõképpen „leplezi le" a nyelvmûvelõk valódi célját: „E levélfélébõl azonban világossá válik, hogy a nyelvvédõk a készülõ reklámtörvénnyel számolnak, s arra spekulálnak, hogy majd ebben elhelyezhetnek egy jó kis módosító rendelkezést az idegen (angol) kifejezések ellen". Ez a megállapítás a tényeket kissé eltorzítva adja vissza, hiszen Grétsy László cikke nem „az" idegen kifejezések ellen tiltakozik, hanem csupán az olyan reklámok ellen kíván fellépni, melyek túlzott idegenszó-használatukkal vagy teljes egészében idegen nyelvû voltukkal sértik „a magyar nyelvû lakosság személyiségi jogait" (Grétsy, Élet és Irodalom, 1997. 05. 16.). A 4. pontban az író saját álláspontját tisztázza: „kommunikációs zavar van köztünk" - írja. Szerinte a magyar „befogadó nyelv", õ maga is megtartja az idegen szavak eredeti formáját, ha lefordított formájuk a köznyelvi jelentés alapján elvi zûrzavart okoz. Ezen nézeteit nem fejti ki részletesen, csupán megjelöli a pontos forrást, ahol ezek fellelhetõk. A záró rész tiltakozik az ellen, hogy Grétsy László Zsirai Miklós professzor szavait használja fel, s így a neves nyelvészt is „belepréseli" a vitába. Az utolsó mondatban megnyugtatja Grétsyt, hogy mind az „irományt", mind a „levélfélét" elolvasta, és Zsirai szokásos köszönési formulájával búcsúzik: „Zdraszt!". Ezzel elhárítja G. L. tekintélyre támaszkodó érveit, hiszen mint írja - õ maga évekig volt a professzor tanítványa, míg Grétsy alig ismerte õt. A cikk zárása egyfajta provokációnak is tekinthetõ, amellyel az író hangsúlyozza ellenállását.

Ez a két egymásra reflektáló írás jól megvilágítja a szembenálló felek érvelési módját. Grétsy László a levél mûfajának kereteit kitágítva fejti ki nézeteit. Írása olyan egyedi vitacikknek tekinthetõ, mely egy meghatározott személytõl vár választ, ugyanakkor a „szervezett polémia" menetébe is beleilleszkedik, hiszen a vita témájához szól hozzá. Ezek az írások leleplezõ ill. bíráló módon fejtik ki szubjektív véleményüket, s eközben saját nézeteiket védik, igazolják.

A „levélváltás" kifejezés talán nem is egészen pontos. Ezzel csupán azt kívántam jelezni, hogy két egymásra reflektáló, egymástól kérdezõ - egymásnak választ adó cikkrõl van szó. Míg azonban Grétsy László valóban a levélforma kereteit felhasználva fejti ki nézeteit - egyes szám második személyben szólva a címzetthez -, addig Hajdú Péter egyes szám harmadik személyben felel a „levélféle" által felvetett problémás kérdésekre. Ez a fajta közlésforma-váltás jól példázza, hogy a szerep megválasztása hogyan hathat a kommunikációra, illetve hogyan szabályozza, hogy milyen módon és milyen logikai rendszerben és nyelvi formában hozzuk beszédpartnerünk tudomására gondolatainkat. (vö. Wacha 1994, I. 161.).

Grétsy László írása azt illusztrálja, hogy hogyan lehetséges gondolatainkat magánemberként, de közéleti szerepben megszólaltatni. A magánembert a levélforma (a magánlevél formuláinak alkalmazása: a megszólítás, a záró szavak) képviseli. A tegezés és a bizalmas megszólítás (Kedves barátom) közvetlen partnerviszonyról árulkodik. A közéleti helyzetet a „Levélféle" nyilvános megjelenési formája, valamint a vitában való részvétel közéleti funkciója jelzi.

Hajdú Péter írása nem folytatója a „Levélfélének" sem a forma, sem pedig a stílus tekintetében. Az egyes harmadik személyû megszólalás távolságtartást tükröz. Ez a cikk fõként a „közönségnek" érvel. A tartózkodást az írás formális stílusa is jelzi. Az író nem magánemberként, hanem közéleti személyként, közéleti helyzetben fejti ki nézeteit. Ezzel kilép a Grétsy László „levele" által sugalmazott szerepébõl, ami a partnerviszony átértékeléséhez vezet.

A két írásból számunkra leszûrhetõ tanulság, hogy a formalitás tekintetében különbözõ stílusváltozatok közötti választás (ill. váltás) egyben identitásjelzésként is funkcionálhat. A beszélõk távolodását jelzi, ha a beszélõk - a beszédpontot és a maguk között lévõ ellentét jelzéseképpen - stílusukat (vagy egyéb nyelvi jellegzetességeiket) úgy módosítják, hogy azok eltérjenek a partneréitõl (vö. Trudgill 1997, 8.). Mindez természetesen érvelésünket is befolyásolhatja, hiszen „az érvelés érvek, érvelési módszerek olyan szintézisét jelenti, amelyben figyelembe kell vennünk számos tényezõt: a tétet, a célt, a partnert, a szituációt, a múltat, a kölcsönös érdekeket". Ezért is állítja Bellenger, hogy „az érvelés (...) az érettség és a kompetencia értékmérõje" (Wacha 1994. II. 110.).
 

Dolgozatom korábbi részében (3.1.) már említettem, hogy a csalárd érvek olyan érvelési trükkök, „amelyek az emberi gondolkodási szokásokkal visszaélve igyekeznek másokat meggyõzni" (Síklaki, 1994. 58.). Bár gyakran a legjobb szándékkal alkalmazzuk ezeket a praktikákat, a közös bennük, hogy legtöbbször nem viszik elõbbre egy-egy probléma megoldását, s gyakran nem a partner meggyõzését, hanem legyõzését célozzák. A következõ cikk többek között ilyen csalárd trükköket alkalmaz. Ennek veszélye, hogy e technikák felfedezése és leleplezõdése a vitapartner távolodását eredményezheti, s a trükkök alkalmazója ennek következtében nem ritkán visszavonulásra kényszerül.
 

Ezután az író nyíltan állást foglal a Nyilatkozat aláírói mellett, és - érzelmi töltésû szavakkal - hangsúlyozza, hogy tiltakozik a nyelvet szabályozó rendeletek bevezetése ellen: „Iszonyat, hogy valaki - szabályozni akarja, milyen szavakat használjak beszédben és írásban". Ezzel ismét túloz, hiszen a rendeletek csupán az idegen nyelvû reklámok nyelvezetének korlátozására vonatkoznának, amint ezt Grétsy László idézett cikke, illetve az Anyanyelvápolók Szövetségének felhívása is bizonyítja. Az író ezután Grétsy László írására (Élet és Irodalom, 1997. 05. 16.) reflektálva kijelenti, hogy nem bízik az MTA Magyar Nyelvi Bizottságának állásfoglalásában, s ezen véleményének vitakérdésekkel ad nyomatékot: „Nem nyugtat meg Grétsy László cáfolata, miszerint, az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága még 1996 májusában tüzetesen megtárgyalta a kérdést, s a leghatározottabban úgy vélekedett, hogy egy általános érvényû nyelvtörvény az idegen szavak ellen káros volna, az egy-egy területre vonatkozó korlátozó, szabályozó leírások azonban szükségesek. Mik lennének ezek a vonatkozó korlátozó, szabályozó elõírások? Kicsodák, milyen szinten, mit és hogyan korlátoznának avagy szabályoznának?" Ezek a kérdések feszültséget fokozó hatásuk alapján vita-kérdéseknek tekinthetõk, de mivel céljuk nem csupán a konfliktus kiélezése, hanem a partner „elgáncsolása, megzavarása", ún. csapda-kérdésként is értelmezhetõk.

Az író Grétsy László érvelését más ponton is „támadja", nevezetesen azt az állítást kérdõjelezi meg, hogy az angol nyelvû reklámszövegek sértenék a lakosság személyiségi jogait. Ez ellen úgy érvel, hogy - kissé egyoldalúan - nem a lakosság érdeklõdése, hanem kizárólag a reklámozó cégek érdeke felõl közelíti meg a kérdést. Szerinte a reklám célja ugyanis az, hogy „rávegye a vásárlót a vásárlásra, ha pedig ez nem sikerül, akkor a hirdetõ cég nem személyiségi jogokat sért, hanem egyszerûen hülyeséget csinál". Az író szerint ezen a rendeletek sem segíthetnek.

„Nem a magyar szavakat kell megvédeni" - jelenti ki a következõ bekezdés elején. Szerinte a hiba a társadalomban van, hiszen „az a nyelv, amely most beáramlik hozzánk, lényegében a fejlett kapitalizmus középosztályának a nyelve" - nálunk viszont nincs ilyen középosztály, azok pedig, akiknek ezt a funkciót kellene betölteniük vagy „mélységesen zavarodottak", vagy „reflexbõl másolják a nyugati mintákat", vagy „nem értik, mit kell vacakolni a formákkal" - Széky János ez utóbbit tarja „bunkóságnak". A továbbiakban ennek a középosztálynak a kritikáját adja a tõle megszokott lendületes, olykor cinizmusba hajló stílusban, miközben negatív példákkal szemlélteti az „általános butaság" és „a világ dolgaiban való mélységes járatlanság" ordító megnyilvánulásait: „Amíg nem a káefté ügyvezetõjének macája írta az ismeretterjesztõ film magyar szövegét, addig volt rá némi remény, hogy „nefritisz" helyett „vesegyulladás" hangzik el, „maximum" helyett „legföljebb", és nem tájékoztatnak arról, hogy „az árpából sok helyen zabkását készítenek" (...). Amíg hivatásos szedõk többnyire kijavított kéziratokat szedtek ki, majd a levonatokat hivatásos korrektorok javították, nem pedig Akrisztike vagy Amónika vitte be számítógépbe a szöveget (...), addig várható volt, hogy a hónapok neve kisbetûvel kezdõdik, a pont után pedig szóköz jön". Széky János szerint azonban ezt a kétségbeejtõ helyzetet „a világ összes nyelvmûvelõje sem hozhatja helyre, ha megannyi korlátozó elõírást adnak is ki". Ezzel a kijelentéssel az író olyan dilemmát alkalmaz, mely a gondolkodást „zsákutcába" kényszeríti. A következõ lépés nem lehet más, mint egy váratlan megoldás felajánlása, melyet a partner - más kiutat nem látva - gyorsan el is fogad.

Ez a váratlan megoldás egy „használható helyesírási szabályzat" megalkotása lenne, „mellyel Akrisztike is tud kezdeni valamit, a jelenlegi ugyanis... követhetetlen és megtanulhatatlan (megette a fene azt a regulát, amelyet kétszázkilencvenkilencnél kevesebb pontban nem lehet összefoglalni), s a tanácsadó szótár tele van következetlenségekkel". Az író nem tér ki részletesen e következetlenségekre, így ezen a ponton érvelése támadhatóvá válik, ugyanis olyan érvet használ, ami maga is bizonyításra szorul. Az író javaslata egy olyan „nyelvmûvelõ kézikönyv" megírására vonatkozik, mely „nem riaszt el a puszta terjedelmével (két kötet 2585 oldal); ha mindezt tudnom kell, hogy helyesen beszéljek, akkor inkább átállok az angolra". Ez utóbbi kijelentésével talán fenyegetni próbált, de csupán ellenszenvet váltott ki a magyar nyelvének körében. Írása záró részét túlzott modorosság jellemzi, ami az irónia eszközével szolgálja érvelését: „Bár nem akarok beleszólni a tisztelt tudósok dolgába, felvetem mint ötletet netán ez is szóba kerülhetne az MTA Magyar Nyelvi Bizottságában (tüzetesen)". Utolsó mondata csattanóként zárja gondolatait: „Az aluljáróban ettõl még megmaradna a büdös, de az ország egy kicsit lakhatóbbá válna". Vagyis az igazi problémát ez sem oldaná meg, de valamit javítana a helyzeten.

E cikk elemzése után olyan írásokat mutatok be röviden, melyek Széky János érveit (ill. azok egy részét) cáfolják. Ezeken keresztül ugyanis jól megfigyelhetõ, hogy az egyes technikák hogyan védhetõk.
 

A cikk utolsó mondata tükrözi az író ellenszenvét Széky János azon kijelentése iránt, hogy inkább átáll az angol nyelvre. Ez is jelzi, hogy Széky János írása, és érvei nem érték el a kívánt célt (a „meggyõzést"), sõt még inkább kiszélesítették a szakadékot közte és vitapartnerei között: „Széky János tehát - amint kijelenti - csak álljon át az angolra, ha ebben kedve telik, és hogyha ... nem zavarja, hogy kimondott szavai és hosszabb írásainak elolvasása után rögtön felismerik idegen voltát".
 

Nem csak tartalmával, de stílusával is érvel ez az írás. Éppúgy a „túlzott modorosság" technikáját alkalmazza, mint Széky János, s így mondanivalója kissé gúnyos, ironikus színezetet kap.

A reflektáló cikkek után most tekintsük meg Széky reakcióját!
 

Dolgozatom következõ 3 cikke olyan érvelési technikák bemutatására ad alkalmat, melyekre az eddig elemzett cikkek nem nyújtottak lehetõséget.

Érvelése általánosító leírással kezdõdik. Egy utca képét festi elénk, melyben az arra járó ember megpillantja a „GENNY" Nõi divat-és méteráru feliratot. Következõ sorai ezt az élményt színezik, szavai egyértelmûen az érzelmekre hatnak.: „Ilyenkor lebénul a láb, hevesebben ver a szív és beindul az agy, hogy ugyan mi a szart vásárolhat a parányi üzletben. S reménykedni kezd, hogy itt talán vehet barátnõjének végre hullafoltossal díszített kétsoros blézert, tökbulis guanódiadémot, husi véres tamponokkal kirakott bûzmellénykét, verikúl spermával fröcskölt óriáspólót, trendi ürülékbe mártott sztreccsfarmert, tuti hepifílinges lehányt bézbólsapkát, esetleg még csúcsaktuális féloldalasan ráncolt perverzitást is kaphat". A csattanó a felirat keltette gondolatok feltételezéssorába illik bele, s a vásárlás meghiúsulását jelöli meg következményként: „Aztán az utolsó pillanatban meggondolja magát és mégsem újít be, mert lehet, hogy a pult mögött maga Kalóz Jenny áll, és mind az ötven ágyúját egyszerre süti rá a belépõre" (itt már az angol keresztnév is helyesen szerepel).

Az érzelmi töltésû szavak fokozása egyre erõteljesebbé teszik a mondanivalót, ezáltal elõkészítik a végsõ következtetést, ugyanakkor „meghökkentõ" hatást érnek el.

Az író tehát az érthetetlen reklámjelmondat meghatározásából kiindulva fejti ki, hogy igenis kellenek a nyelvreformok, fõként, ami a reklámét illeti. Az utolsó bekezdés érve gúnyosan csattan: „itt már olyan szóösszetételek jelennek meg, amelyeket a fogadott anyanyelvükre, az angolra esküdõ liberálisok sem értenek meg - csak szégyellték bevallani. Ismét baj van az imidzsünkkel. Hogy mi esett rá, azt a Cracker plakátja árulja el".

Lovas István érvelésének egyik legfeltûnõbb sajátossága, hogy egyetlen példát használ gondolatmenete igazolásához. Véleményének elfogadását, elfogadtatását egy egyedi eset (jelmondat) segítségével erõsíti meg. A példa lényegében alátámasztja és magyarázza a tanulságot. Az írás jól illusztrálja, hogy „a példákkal (...) való meggyõzés egy olyan bevált indukciós módszerhez tartozik, amely egyedi esetekre alapul egy vélemény, viselkedés vagy döntés érdekében. A konkrétumok az elvont dolgokat támogatják: ami van, az segít elfogadni azt, ami lesz. (...) Aki érvelni szokott, az jól tudja, hogy egy jó illusztráció jobban szolgálja a megvédendõ célt". (Wacha 1994, 113-4.).

Legfõbb mondanivalója az, hogy a nyelv törvényi szabályozása alkalmatlan a probléma megoldására. Véleménye szerint az irodalom a mûvészet eszközeivel sokkal többre lenne képes, mint a nyelvészek okoskodásai: „1 ilyen Test-angyal („sárbogárdhy Yolán" írása) többet ér a latban, mint akár száz lepublicisztikázott nyelvászi boka, összeesszézett Pierre Cardigán". A nyelvészet helyett tehát az irodalmat kínálja alternatívaként a nyelvi problémák megoldására. A következõ mondat ezt a gondolatot folytatja ill. összegezi: „Ha elindulunk az ab óvótól, eléggé vilinger, h a nyelvászi ügybuzgalomnak sok teteje nincsen..." A nyelvtörvény esetleges megvalósulását a groteszk eszközével festi le: „Ahogy kiballag a területre az illetékes tûsarkú fõelõadó és lakatol, redõnyhúz, blombáz, deszkáz, kérem itt nyelvi toprongy van, no kecmec, dantesz, konyec filma, finita la tragicomedia. És a kézigránátálló százhúszkilós securityk úgy beparáznak a tûsarkú fõelõadótól, h a sarokból kiremegve nézik, ahogy lecseréli a night Club táblát Éjszakai Mulatóhely-re". Az író a megvalósíthatatlanság hangsúlyozásával érvel: „Adminisztrace betiltani nyilvános szavakat? - teszi fel a kérdést, s válaszol is rá: „Nehéz lesz". Egyik fontos érve azt a véleményt hangoztatja, hogy miért épp az ilyen szavakat kellene betiltani, amikor a hirdetõtáblákon olyan (eltorzult) magyar szavak szerepelnek, mint a „Pari", „Töki", „Nari" vagy éppen „ubisali".

Mindezek a jelenségek ellen tiltakozhatnak a nyelvmûvelõk, de addig semmit nem tettek, amíg szavaik nem jutnak el az egyszerû emberekhez, beleértve a „tahós-cafanderes Csávó Bélákat" is.

A vitacikkek érvelési technikáinak elemzésekor nem csak az érvelési folyamatról gyûjthettünk ismereteket, de magáról a vita tartalmáról is. Grétsy László 1997. augusztus 5-én megjelent cikke (A nyelvi környezetszennyezés ellen. Szabad Föld, 14.) arról tájékoztat bennünket, hogy a törvényalkotók nem foglaltak bele a reklámtörvénybe olyan részt, amely a reklámok nyelvhasználatával foglalkozik. Ezzel a vita némileg lecsendesült. Mi a tanulság az egészbõl? Erre a kérdésre Kenesei István nyelvész, egyetemi tanár szavaival szeretnék válaszolni. Írása, mely a „Nyilatkozat vita helyett" címet viseli, még a vita hevében jelent meg a Népszabadság hasábjain (1997. 06. 18.). Ennek ellenére elõrelátóan foglalja össze a tennivalókat. Ésszerû javaslata: „fejtse ki véleményét a két tábor érzelmektõl mentesen és egymás álláspontját tiszteletben tartva". Kenesei István szerint a vita nem csupán nyelvészeti, de társadalmi gondokról is szól, éppen ezért: „Ha a nyelvvédõk valós közérzetet közvetítenek, hiába lehet igazuk a nyilatkozat aláíróinak tudományos értelemben, a probléma társadalmi és politikai oldalával akkor is foglalkozni kell. Ha jelentõs számú magyar állampolgár úgy gondolja, személyes élete vált kevésbé elviselhetõvé az idegen szavak ... áradatától, akkor, akár végzetes ez a folyamat a nyelv változásában, akár nem, a politikának cselekednie kell. A köztársaság alapeszméje ugyanis a közjó szolgálata és az egyének boldogságának megteremtése". A feltételes mellékmondatok arról árulkodnak, hogy mindez egyenlõre még nem bizonyított. Éppen ezért az Akadémia elsõ feladatát abban jelöli ki, hogy „információt kell kérnie arról, valóban általános-e az elégedetlenség az idegen szavak beáramlása miatt". Csak ezután dönthetünk a beavatkozás szükségességérõl, és hogyanjáról. A tetteknek pedig a „társadalmi béke és elégedettség" szolgálatában kell állniuk.

Ezt az (tudósítás mûfajához is közelálló) írást azért tartottam fontosnak felidézni, mert higgadt, tényekre támaszkodó érvelésével és ésszerû javaslataival egy olyan megnyilatkozást példáz, amely a vitát a közös cél szemszögébõl veszi szemügyre és így próbálja egymáshoz közelebb hozni a vitapartnereket. Az ellenfelet legyõzni - és nem meggyõzni - szándékozó cikkek között ezért tekinthetõ példamutatónak Kenesei István írása.

4. Befejezés
 

Dolgozatomban - az 1997-es nyelvészeti vita cikkeinek elemzésével - olyan érvelési technikákat próbáltam bemutatni, melyeket mindennapi beszélgetéseink (vitáink) során ösztönösen használunk.

Munkám nemcsak elméleti szinten foglalkozik az érvelés módszerivel, stratégiáival, de a vitacikkek segítségével azok gyakorlati alkalmazását, következményeit is illusztrálja. Az írások elemzésekor ezért is különböztettem meg azokat a technikákat, melyek logikussá, követhetõvé, szimpatikussá teszik érvelésünket, és így elõsegítik a meggyõzés folyamatát azoktól, amelyek a partner távolodását eredményezik és gátolják a probléma megoldását. Remélem ezzel is hozzájárulhatok ahhoz, hogy e technikákat ne csak ösztönösen, válogatás nélkül használjuk, de tudatosan: elõtérbe helyezve a „jókat", és háttérbe szorítva a „rosszakat". Mindehhez azonban nagyon sok odafigyelés, tanulás is kell.

Kölcsey Ferenc szavai a ma emberéhez is szólnak: „Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: az elsõ s elengedhetetlen feltétel. De erre még nem elég azon nyelvismeret, mely dajkánk karjai közt reánk ragadt; s azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel az élet és tudomány legmagosb s legtitkosb tárgyit is tisztán s erõben elõadhatjuk, nevetséges elbízottság. Igyekezned kell nemcsak arra, hogy beszéded hibátlanúl zengjen ajkaidról; hanem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változékonysággal, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erõben munkálva, okaidnak és érzelmeidnek akaratodtól függõ tolmácsa lehessen" (Kölcsey 1960, 1112.).

A költõ szavaira emlékezve talán majd egyszer ráébredünk annak a fontosságára is, hogy a szó nemcsak puszta eszköz, de az észhez és a szívhez szólva hidat teremthet a lelkek között is.
 
 

Kölcsey 1960     Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz. In: Kölcsey Ferenc Összes mûvei. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1960.
Síklaki 1994     Síklaki István: A meggyõzés pszichológiája. Bp., Helikon, 1994.
Trudgill 1997     Peter Trudgill: Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged, JGYTF Kiadó 1997.
Wacha 1994     Wacha Imre: A korszerû retorika alapjai I-II. Bp., Szemimpex Kiadó, [1994]
Zentai 1998     Zentai István: A meggyõzés útjai. A mindennapi élet meggyõzéspszichológiája. Bp., Typotex Kiadó, 1998.
 
 

Arisztotelész: Rétorika (Ford.: Adamik Tamás) Bp., Gondolat, 1982. Cicero, Marcus Tullius: Rétorika (Ford.: Kárpáthy Csilla) In: M.T. Cicero vál. mûv., Európa könyvkiadó, 1974, 179-255.
Duró Lajos: A meggyõzés lélektani kérdései. In: Szónokok, elõadók kézikönyve. 1975, 25-47.
Frank, Milo O.: A 30 másodperc üzenet technikája, avagy hogyan érveljünk röviden és hatásosan? Bp., Bagolyvár, 1994.
Gáspári László: Retorika. Egységes jegyzet. Bp., Tankönyvkiadó, 1996.
Hársing László: Az érvelés logikai megközelítése. Miskolc, Egyetemi K., 1993.
Hernádi Sándor: Elmondani nem is nehéz. Szövege/d/zés szóban és írásban. Bp., Gondolat, 1984.
Logika a mindennapi életben. A gyakorlati érvelés technikája. Oktatási segédanyag. 1992.
Mocskonyi Ilona-Lovas Jánosné: Retorika (A beszédrõl, nyelvrõl, gondolkodásról, meggyõzésrõl) J. Bp., 1992.
Révai Miklós: A magyar szép toll (1805). Sajtó alá rend.: Éder Zoltán. Bp., 1973.
Síklaki István: A meggyõzés pszichológiája. Bp., Scientia Humana, 1994.
Síklaki István: A szóbeli befolyásolás alapjai. Bp., Tankönyvkiadó, 1985.
Szabó G. Zoltán-Szörényi László: Kis magyar retorika. Bp., Helikon, 1997.
Szabó Katalin: Kommunikáció felsõfokon: Hogyan írjunk, hogy megértsenek? Hogyan beszéljünk, hogy meghallgassanak? Bp., Kossuth K., 1997.
Wacha Imre: A korszerû retorika alapjai II. Bp., Szeminpex Kiadó, 1994.
Zentai István: A meggyõzés útjai: A mindennapi élet meggyõzés-pszichológiája Bp., Typotex Kiadó, 1998.
Zrinszky László: Meggyõzés az igaz szó erejével. A meggyõzés pszichológiájáról, pedagógiájáról. Bp., Kossuth K., 1981.