De más is lehetett az oka, nem csupán kíváncsiság.

Fájt a szívem az ezüsttálamért, miatta néztem hátra.

Véletlenül, amikor szandálom szíját megkötöttem.

Hogy ne a férjem, Lót igazságos

tarkóját nézzem folyton.

Mert hirtelen úgy éreztem, biztos: ha meghalnék, õ meg sem állna.

Az alázatosak engedetlensége késztetett rá.

Figyeltem, üldözõink jönnek-e.

A csend miatt: reméltem, hátha meggondolta magát az Isten.

Két leányunk már eltûnt a domb mögött.

Megéreztem az öregségemet. Az eltávolodást.

A vándorlás hívságát. Elálmosodtam.

Batyumat letettem a földre, akkor néztem hátra.

Féltem, hova léphetnék: azért néztem hátra.

Ösvényemen kígyók tûntek föl,

pókok, mezei egerek, keselyûfiókák.

Már sem a jó, sem a rossz – hanem minden létezõ élõlény

kúszott és ugrált csoportosan, riadtan.

Magányos voltam, azért néztem hátra.

Szégyelltem, hogy loppal menekülök.

Kiáltani akartam, visszatérni.

Vagy csupán mikor szél kerekedett,

kibontotta a hajam, föltûrte ruhámat.

Úgy éreztem, meglátták Szodoma faláról

és harsány nevetésre fakadnak, újra meg újra.

Hátranéztem, mert haragudtam rájuk.

Hogy vesztük látványával szemem jóllakassam.

Mindazért, amit eddig elmondtam, néztem hátra.

Nem jószántamból néztem hátra.

Csak a szikla fordult meg ugatva lábam alatt.

Egy hasadék vágta el hirtelen az utam.

Hörcsög kocogott az út mentén, két lábon toporogva.

És akkor mind a ketten visszanéztünk.

Nem, nem. Én továbbfutottam,

kúsztam és fel-felszöktem,

míglen sötétség zúdult le az égbõl,

forró kavics és halott madarak.

Lélegzet fogytán forogtam egy helyben.

Ha valaki meglátja, azt hiszi: táncolok.

Nincs kizárva, hogy szemem nyitva volt.

Lehet, hogy arccal a város felé fordulva buktam el.