T i s z a t á jo 1 9 9 7.om á r c i u s


BAKA ISTVÁN

Széchenyi balsejtelmei

Gyerekkoromban a szekszárdi fõutcát jelentette a neve: gimnáziumi történelemkönyvemben a bolsevikká maszkírozott Kossuth homályosította el: elsõ igazi Széchenyi-élményem a nyolcvanas évek elejére esik, amikor kezembe adták a NAPLÓ-ját, - így a kételyekkel, hipochondriával terhelt magánemberrel elõbb ismerkedtem meg, mint a történelmi személyiséggel. Nem mintha nem tudtam volna, hogy 1825-ben egyévi jövedelmét ajánlotta fel a Tudományos Akadémia alapítására, hogy õ kezdeményezte a balatoni és a dunai gõzhajózást, hogy az életmûvének ma is látható szimbóluma, a Lánchíd, elõször kötötte össze tartósan Budát Pesttel (ma pedig Közép-Európa legszebb - és napjainkban is használható - ipari mûemléke): tudtam, hogy 1848 õszén elméje elborult, s élete utolsó évtizedét a döblingi elmegyógyintézetben töltötte, tudtam a Bach-korszakról írott gúnyiratáról, a Blickrõl ('82-ben olvastam el egy még múlt századi fordítását ennek a német nyelvû osztrák-ellenes pamfletnek, melynek új kiadása még várat magára - mióta!); sok mindent tudtam róla, és a kevésnél is kevesebbet, s ezt ma is szégyellem, bár bûnöm a koré, - de melyikünk elmebéli bûneit nem lehet a korra fogni?!

Ma - miután rengeteget olvastam tõle és róla, s mitologizált alakját magam is próbáltam példaként és tanulságként felmutatni a nyolcvanhármas (andropovi) esztendõben -, ma talán már egy pillantással (blickkel) élesebben látom õt. Látom a napóleoni háborúk utolsó csataterein nyargalászó huszártisztet, aki hiába vakmerõsködik, a békekötés és saját devianciája megakadályozza az áhított katonai karriert (mennyivel könnyebb dolguk volt Napóleon fiatal tisztjeinek, akiket egyetlen szerencsés haditett a tábornoki hierarchia csúcsára röpített); látom az erotomán fiatalembert, aki elõl dugdosni kellett a cselédlányokat, s aki egész Itáliát végigkocsizza, hideg szívû és ölû szerelmét követve: aki testvérbátyja feleségét is elcsábítja és halálba kergeti (élete végéig tartó lelkifurdalást szerezve), s aki ezek után egy évtizedig reménytelenül imádja majdani feleségét, aki a szerelmes gróf ostroma közben szorgosan szüli a gyermekeket (szám szerint hatot) öreg férjének, Zichy Károlynak, hogy aztán - az elsõ férj halála után - nyugodt lélekkel, ám, kihûlt érzékekkel nyújtsa kezét s mindazt, amit még nyújtani tud, a második szerepére kárhoztatott Stefi grófnak, amúgy: a legnagyobb magyarnak.

"A legnagyobb magyar" - ezt Kossuth mondja róla, de a negyvenes évekre õ is a második szerepére kárhoztatja a magyar sártengert fölkavaró, de a kossuthi "sérelmi politikával" (ma populizmusnak neveznénk) szembeforduló "finnyás" arisztokratát, - aki, több olajjal, gépzsírral koszolódott be egyetlen gõzgép javítása során, mint a nemzet nagysága elõtt folyton leborulni vágyó Kossuth egész életében.

Milyen szánandóan-emberi Széchenyinek a fokozódó népszerûtlenséget is vállaló hadakozása az új idõk hõse, Kossuth ellen, nemzetét féltve még a bécsi udvar rossz illatú szövetségét is keresve; s milyen fölemelõen-emberi, amikor 1848 márciusában kezet nyújt a "sikeres szerencsejátékosnak", aki mindent egy lapra téve nyerte el azt, amiért õ évtizedekig fáradozott. S milyen lesújtóan-emberi a szeptemberi összeroppanása - a félig kész Híd láncának a Dunába zuhanásától és Jellai közeledõ seregének, az elidegenített nemzetiségek bosszújának rémképétõl idegösszeomlást kap, Döblingbe menekített Széchenyi tisztánlátó õrülete, kozmikus önvádja! S milyen emberfölöttien-emberi az, ahogy az "õrült" gróf, már a szabadságharc bukása után, a nemzethalál nem igazolódott rémképeitõl szabadulva, újra dolgozni és szervezni kezd! Mert a magyarság nem pusztult el leveretvén, hanem lélekben fölemelkedett, végre igazi, összetartó s az alapvetõ dolgokban egységes nemzetté vált, s az önzõ politikai csatározások lehetõségétõl megfosztva a költészetével, zenéjével, erkölcsi nagyságával vált ismét példaképpé Európának keleti és nyugati felén egyaránt. Ezekben az években - a Bach-korszakban - születnek meg Vörösmarty utolsó, immár világirodalmi értékû remekei, a legszebb Arany-balladák, Kemény Zsigmond és Jókai Mór elsõ regényei, Liszt Ferenc ezekben az években játssza el a Rákóczi-indulót a fanyar köszönetet mondó Ferenc József elõtt, s kezdi megteremteni a magyar zenét, amely a XX. század elsõ felére a németnél, olasznál is fontosabbá vált, s indult meg - Bach miniszter által önmagának tulajdonítva, de valójában a Széchenyi-ösztönözte irányban - az a gazdasági, technikai fejlõdés, amely a Trianon-elõtti Magyarországot a világ élvonalába emelte, s amelynek pusztuló emlékmûve a mai Budapest... Széchenyi élete ezen utolsó éveiben még a döblingi parkba se merészkedett ki, de elmegyógyintézeti lakosztálya (mert azért nem kórterem volt ez) az ellenállás centruma lett, egészen a rendõrségi leleplezésig és a családja meghurcolásától való félelem kiváltotta öngyilkosságig (1860. április 8.).

Mennyi tetterõ és mennyi bizonytalanság! Széchenyi István, a legtevékenyebb éveiben is, naplóbejegyzéseit többnyire a betegségeire, közeledõ halálára vonatkozó balsejtelmekkel zárja; minden este a pokolba - enlelke poklába - szállt alá, hogy aztán reggel az országgyûlésre, az akadémiai urak valamelyik meddõ vitájára vagy a Lánchíd munkálatainak ellenõrzésére siessen... s a nagy tervek megalkotása közben dühös cikket írjon a gõzhajója fedélzetét összeköpködõ pipás magyarok kulturálatlanságáról, - sajnos, ma megint a hajdani köpködés válik általánossá, holott a Széchenyi-megálmodta sár- és köpésmentes Európába kapaszkodnánk...

Széchenyi István pokla a mi poklunk. De - bárha kövezetlen - út vezet az õ mennyországába: a polgárosult, Európához felnõtt, önmagával és szomszédaival megbékélt Magyarországba is. Adja Isten és mi is önmagunknak, hogy a kelet-európai népek közös fátuma ne téríthessen le bennünket róla.

[Elõzõ oldal] [Tartalom] [Következõ oldal]