A TISZATÁJ DIÁKMELLÉKLETE

1997. MÁRCIUS

                      42. SZÁM


VÖRÖS LÁSZLÓ

Madách Imre: Az ember tragédiája

Az én értelmezésemben Lucifer nem az emberrel áll szemben, hanem az Úrral, megpróbálván bebizonyítani az embernek és az Úrnak is, hogy ez a világ korántsem olyan tökéletes, mint ahogyan azt a dölyfös Úr az elején képzelte. Lucifernek ez két síkon is sikerül, bebizonyítja az embernek is, meg az Úrnak is; tragédiája abban van, hogy ennek ellenére sem sikerül az embert az Úrtól eltávolítania.

    MADÁCH IMRE
    (1823-1864)

Saját följegyzései szerint Madách 1859. febr. 7-én kezdett hozzá a Tragédia megírásához, és 1860. március 26-án fejezte be. Korábban már számos történelmi tárgyú drámája és vígjátéka volt, ezek azonban semmiképpen sem ígérték a világirodalmi remekmû létrejöttét. De az irodalomban vannak ilyen csodák, hogy egy tisztesen középszerû "elõiskola" végül különlegesen kiemelkedõ mû megalkotásához vezet.

Madách életmûvének egyik legavatottabb ismerõje, Horváth Károly ezt írja a Tragédia mûfajáról, Madách Imre c. könyvében (Bp. 1984): "Az irodalomtörténet-írás emberiség-költemények ... néven emlegeti ezeket a mûveket ... Az emberiség-költemény a XIX. század terméke, bár elõzményei messze nyúlnak vissza, Dantéig, még inkább Milton Elveszett Paradicsomáig... Mindezen elõzmények ellenére az emberiség-költemény jellegzetesen XIX. századi mûforma... Így alakult ki az emberiség-poéma és e hegyvonulatban legmagasabb csúcsa a Faust, valamint következõ nagy emelkedései: Byron Manfrédja és Kainja (ez utóbbit írója misztériumnak nevezte el), valamint Shelley A megszabadított Prométheusza, mely a »lírai dráma« megjelölést kapta szerzõjétõl ... A másik típus fõleg a francia irodalomban általános, ez pedig az epikai formába öntött emberiség-költemény."

Köztudott, hogy amikor Arany János elkezdte olvasni a Tragédia kéziratát, elõször kedvetlenül letette, mert gyönge Faust utánzatnak vélte. Szerencsére aztán mégis végigolvasta, és rájött valamire: arra, hogy Madách ugyan érvényesít számos világirodalmi hatást - mint ahogy ezt a legtöbb nagy alkotó teszi -, de mindegyiket szuverén módon alkalmazza, a saját mûve összmondandójának megfelelõen.

Az õsforrás természetesen szinte minden emberiség-költeményben a Biblia, azon belül is fõleg két részlet, a Jób könyve és a Genezis, különösképpen a bûnbeesés. A Jób könyve azért, mert abban van a szerzõdéskötés mozzanata, amelynek során az Isten és a Sátán fogadást tesz, hogy az utóbbi el tudja-e csábítani magához az embert, vagy az változatlanul az Úr híve marad. A paradicsomi bûnbeesés története pedig közismert.

Madách már mindjárt a kezdet kezdetén sokban eltér az eredeti bibliai történettõl. Csak a legfontosabbakat említve: a Bibliában nincs jelen az ördög, Luciferrõl ott szó sem esik, ott a kígyó beszéli rá az elsõ emberpárt, hogy egyenek a tiltott fa gyümölcsébõl (a biológiai értelemben vett kígyó: "És monda az Úr Isten a kígyónak: mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj és port egyél életed minden napjaiban"). Ott az Úr nem ajándékozza el a fát - mert nincs kinek odaadni -, hanem megtiltja, hogy az egyik fa gyümölcsébõl enni lehessen ("És parancsola az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél; mert amely napon ejéndel arról, bizony meghalsz"). A másik fa, az örökélet fája ott érdemben nem szerepel. Fontos eltérés az is, hogy míg a Bibliában az Úr kiûzi az Édenbõl Ádámot és Évát, addig Madáchnál önként és öntudatosan távoznak el onnét (Ádám: "El innen hölgyem, bárhová - el, el! Idegen már s kietlen ez a hely"). Egyszóval a Bibliában jóval epikusabb a történés, Madáchnál sokkal drámaibb, és a fönti módosítások nagyon jó mûvészi érzékkel mind ezt az írói célt szolgálják.

Madách eljárása a többi konkrét világirodalmi hatás tekintetében is hasonló. Itt van mindjárt a nevezetes Faust-kérdés. Az kétségtelen, hogy a két mûben számos apró részletben közelség vagy egyezés van, a különbségek azonban sokkal-sokkal fontosabbak. Elõször a fontosabb rokonságokat sorra véve: mindkettõ mennybéli jelenettel indul, ahol ott van az Úr és az ördög is, vitába bonyolódva; mindkettõben ott van a Földszellem, sokban hasonlít a Faust-Wagner és a Kepler-tanítvány viszony. A legtöbb közeli mozzanat a Faust húsvéti jelenete és Madách londoni színe között található, Goethénél is ott van a mesterlegény, a diák, a koldus, a polgárleány, az öregasszony; Auerbach pincéje és a londoni szín néhány részlete sem áll távol egymástól. A Faust homunculusa is - más szerepben ugyan - megjelenik a falanszter tudósának kísérletében. Néhány helyen szövegszerû összecsengés is van. Mefisztó: "A tagadás lelke vagyok." Lucifer: "Lucifer volt e gátnak a neve, Ki a tagadás õsi szelleme." Mefisztó: Éj-anyja jussát perli itt: a Tért." Lucifer: "Te anyagot szültél, én tért nyerék." Mefisztó: Vége! mért mondjátok ezt? E szó buta. Vég és nemlétezés, a kettõ egykutya." Lucifer: "Ah vége, vége: mily badar beszéd! Hiszen minden perc nem vég s kezdet is?"

Természetesen ezek jó része lehet véletlen közelesésig is. A lényeg azonban más: a két remekmû között alapvetõ eltérések vannak. Már az induló, a mennybéli jelenetben is. Madáchnál sokkalta élesebb a konfliktus az Úr és Lucifer közt, mint Goethénél. Mefisztó ugyanis ilyeneket mond:

Nem árt olykor látni az Öreget:
szakítni véle: szinte félek.
Ilyen nagyúrtól szép cselekedet,
hogy az Ördöggel emberül beszélget.

Madách Lucifere ilyesmit sohasem lenne hajlandó mondani. Õ annál jóval keményebb jellem, mint a puhább és engedékenyebb Mefisztó. De az is alapvetõ különbség, hogy míg a Faust cselekménye többnyire a magánszférában zajlik, addig a Tragédia jóval társadalmibb-történetibb-közéletibb, mert Ádám mindvégig az összemberiség képviselõjeként éli át a várható jövõt.

A világirodalmi hatások közt megemlíthetõ Aiszkhülosz is, az Isten ellen lázadó, embernek segítõ Prométheusz révén; Dante, ahol szintén van kalauz, fantasztikus utazás, nagy történelmi tabló; a már említett Milton, ahol szintén megtörténik a jövõ bemutatása, de ott csak a Biblia legelejérõl van szó, s Ádám és Éva eltörpül a Sátán mellett, ráadásul a teologikum uralja el a mûvet. Nekem határozott véleményem az, hogy a világirodalmi hatások közt Madáchra a legerõsebb befolyást - a Faustnál is jobban - Byron Kain c. drámája tette. Ott is az Isten dicséretével indul a mû, Ádám, Éva, Ábel, Háda és Cilla szinte egymással versenyezve magasztalják a Teremtõt, mire Ádám megkérdezi:

Te mért hallgatsz Káin, elsõszülöttem?
Káin: Mit mondhatnék?
Ádám: Imát.
Káin: Ti mondtatok már.

Vagyis más szituációban ugyan, de egyébként pontosan ugyanaz az összeütközés zajlik le, mint a Tragédia elején. Byronnál is Lucifer Ádám kisérõje (Káin: "Taníts meg létem rejtelmeire." Lucifer: "Hát kövess, vezetlek"). Van a drámában ûrrepülés is Luciferrel. Sok tehát a hasonló elem, de itt is fontosabbak a különbségek. Az alapkérdés Káin számára az, hogy jó-e az Isten, vagy rossz; milyen a halál? A két fa motívuma központi szerepet kap: ha az egyiknek gyümölcsébõl ettek, miért nem ettek az örökélet fájáéból is? Miért kell neki szülei bûnei miatt bûnhõdnie? Lucifer neki nem a jövõt, hanem a múltat mutatja meg, a holtak birodalmát. Káin ezért fõleg személyes okok miatt lázad, az emberiség dolgai jóval kevésbé érdeklik. Madách tõle is csak néhány motívumot vett át, mindenekelõtt a harcos Lucifer ábrázolását, amely sokkal közelebb van a Tragédiáéhoz, mint Goethe Mefisztója.

A szakirodalom sokat foglalkozott már eddig is azzal, hogy milyen filozófiai hatások érhetõk tetten Madách drámájában, és milyen módon. Meggyõzõdésem, hogy a legfontosabb és legerõsebb Hegel befolyása, bár vannak, akik azt is vitatják, hogy Madách ismerte-e egyáltalán a munkáit. Az viszont bizonyított, hogy Madách rendszeres olvasója volt az Aethenaeum c. korabeli folyóiratnak, amely számos ismertetést és tanulmányt közöl Hegelrõl. Mindenesetre a Tragédiában számos összehangzó jel mutat arra, hogy elég alaposan ismerte a filozófus munkásságának lényegét. Elsõ helyen a Tragédiában folyamatosan ott levõ ellentétezettség elve és gyakorlata említhetõ, amely áthatja a mû mikroelemeit is, meg egész kompozícióját szintén. Mindjárt az elején elhangzik az angyalok karának dicshimnusza:

Milyen büszke láng-golyó jõ
Önfényében elbizottan,
S egy szerény csillagcsoportnak
Épp õ szolgál öntudatlan. -
Pislog e parányi csillag,
Azt hinnéd, egy gyönge lámpa,
S mégis millió teremtés
Mérhetetlen nagy világa

ahol a kiemelések az enyéim, azt jelezvén, hogy már magukban a kifejezésekben benne vannak az ellentétezettségek, és ez így megy tovább az egész dicsérõ énekben, sõt aztán az arkangyalok szövegeiben is. Vagyis már a konkrét megfogalmazás, a szókiválasztás, a szigorúan vett szöveg szintjén ott van az ellentétesség.

Mint ahogy a kompozíció számos helyén is. Mert Ádám Egyiptomban egyszemélyi zsarnok, Athénben egy demokratikusnak tûnõ társadalomban hadvezér, mindkettõben csalódnia kell. Rómában az élet élveit élvezi, Bizáncban aszkéta életre kárhoztatott keresztes vezér, de egyikben se talál igazi vigaszt. A tudománnyal próbálkozik, ám a végsõ megoldást ebben se találja meg. Londonban jön a szabadversenyes kapitalizmus, ami nem az õ világa, ennek ellentéteként megfordul az abszolút szabályozottság helyén, a falanszterben, ahol az ottani élet szintén elkedvetleníti. Ilyen ellentéteken keresztül épül föl a kompozíció, ami a Tragédia egyik legnagyobb erénye.

Azt persze bárki elmondhatná, hogy Madáchnak ezt nem föltétlenül Hegeltõl kellett megtanulnia, átvehette már a görög dialektikus klasszikusoktól. Ez így önmagában valóban igaz, csakhogy Madách Tragédiája számos más ponton is összecseng Hegel elméletével, sõt néhol szövegszerû egyezések is vannak náluk. Azzal kezdhetjük, hogy Hegel a világtörténelmet Elõadások a világtörténet filozófiájáról c. mûvében (német eredetiben 1837., magyar kiadásban Bp., 1966) a következõ alapelvet követve korszakolja: "A világtörténet a haladás a szabadság tudatában ... a keletiek csak azt tudták, hogy egy ember szabad, a görög és római világ, hogy néhány ember szabad, mi pedig azt, hogy minden ember magánvalósága szerint szabad, az ember mint ember szabad - megkaptuk a világtörténet felosztását és e szerint fogjuk azt tárgyalni." Hegel aztán valóban e szerint szakaszolja a történelmet, pl. Egyiptomra, a görög világra, a római világra, a germán világra - benne a bizánci birodalomra -, ahol az egyes szakaszokat pontosan ugyanúgy jellemzi, ahogyan ez Madáchnál is megtalálható. Csak egyetlen példát említve, Athénrõl többek között ezt írja: "Késõbb is a nép nagy plasztikus alakokba helyezte bizalmát; ilyen volt Kleisthenés, ... Miltiadés, Themistoklés, Aristeidés, Kimón ... És Periklés, Athén nagy fénypontja. De mihelyt e nagy férfiak egyike végrehajtotta azt, amire szükség volt, fellépett az irigység, azaz az egyenlõség érzése a különös tehetség tekintetében, s vagy börtönbe vetették, vagy számûzték. Végül aztán felkeltek a nép soraiban a szikofanták, s megrágalmaztak minden nagy egyéniséget..." Az akkori római lét lényegét, romlottságát is hajszálpontosan ugyanúgy jellemzi elméletileg, mint Madách mûvészetileg, és Hegel is kitér viszonylag részletesen a nevezetes "i" betûs viszálykodásra: "Abban a vitában, vajon Krisztus ... azonos vagy hasonló lényegû-e istennel, az egy i betû sokezer ember életébe került."

Ha lenne helyünk rá, még hosszasan tudnánk szólni Hegel és Madách összecsengéseirõl, de már csupán a lényegrõl szólunk: Madách általános szokásához híven részleteiben és módszerében is sokat érvényesített ebbõl a számára nagyon jelentõs filozófiai hatásból, de alapvetõ dolgokban el is tért tõle, alkotóan alkalmazva a tanultakat. Mert Hegel egy sajátos "üdvtörténetet" írt meg említett könyvében; ahol az emberiség egyre boldogabb - és éppen Hegel korszakában -, a legtökéletesebb idõszakába jut. Madách ennél jóval kételkedõbb az emberiség fejlõdését, egyáltalán a haladást illetõen, ahogy errõl késõbb még lesz szó.

Ugyanez a hatásbefogadás-megmásítás jellemzi Fourier-hez való kapcsolódását is. Fourier ugyan híres falanszter-elméletében egyrészrõl mindent abszolút pontosan szabályoz, mindenhol besorolásokat, hogy úgy mondjam "beskatulyázásokat" tesz - hogy pl. az almatermesztõknek vagy rózsatermesztõknek milyen alosztályaik vannak -, ám nála bárki, ha kedve úgy tartja, bármikor áttérhet egy másik foglalkozásra. Madách tehát itt is csupán a keretet, a szigorú elrendezettséget veszi át, de nála ilyen "átjárhatóság" nincs, nála Michelangelo csak széklábat faraghat, Luther csak kazánt fûthet, Platon csak barmot õrizhet, mert a mû kompozíciója és alapvetõ mondandója ezt pontosan így kívánja meg. Ahogyan már mondottam, a teljes szabad verseny után jön az ellentét, a teljesen rendszabályozott élet, és végül egyik sem az igazi emberi boldogulás.

Nagyon erõteljes a mûben Kant hatása is, fõképp az utolsó színben, amikor Ádám fölteszi a kérdést az Úrnak: "E szûkhatárú lét-e mindenem"? Mire õ azt válaszolja, hogy ezt fönntartja saját titkának, mert

Ha látnád, a földön múlékonyan
Pihen csak lelked s túl örök idõ vár:

Erény nem volna itt szenvedni többé.
Ha látnád, a por lelkedet felissza:
Mi sarkantyúzna nagy eszmék miatt
Hogy a múló perc élvérõl lemondj?

Vagyis olyan termékeny bizonytalanság ez, amely azt eredményezi, hogy az ember nem adhatja át magát se a múló élvezetnek, s nem mondhat le a nagy eszmék vezérelte tettekrõl sem. Kant errõl többek között az alábbiakat írja A gyakorlati ész kritikája c. munkájában (eredetiben 1788, magyarul Bp. 1991.): "Ha nem változna meg természetünk is, elõször a hajlamok követelnék kielégítésüket, hiszen mindenkor övék az elsõ szó." A másik oldalon viszont "Isten és az örökkévalóság a maguk félelmetes fenségével szakadatlanul ott lebegnének a szemünk elõtt ... így a legtöbb törvényszerû cselekedet félelembõl következne be ... csak igen homályos és kétértelmû képzetünk van a jövõrõl, a világkormányzó csak sejteti velünk létét és nagyságát, meg nem pillanthatjuk, világosan be nem bizonyíthatjuk...", ám éppen ebben a bizonytalan helyzetben ölthet bennünk testet az az erkölcsi törvény, amely Kant mûvének központi kategóriája.

Kiemelkedõ Feuerbach és az ún. mechanikus materialisták hatása is (fõként Büchner, Vogt, Moleschott). Büchner fõ mûvének a címe (Kraft und Stoff, Az erõ és az anyag) szó szerint is benne van a Tragédia egyiptomi színében: "S kacagja durván az erõ s anyag." Ezeket az elveket természetesen Lucifer képviseli, ellensúlyozandó az Úr és Ádám szellemi megszállottságát. Ilyen részleteket idézhetünk:

Ádám:

Lucifer:

Nézd, ugranám, és testem visszahull
Szemem, fülem lemond szolgálatáról,
Ha a távolnak kémlem titkait;
S ha képzetem magasb körökbe von,
Az éhség kényszerít, hunyászkodottan
Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.

Ezen kötél erõsb, mint én vagyok.

Vagy másutt

Ádám:



Hogy eszméljek? - S nem eszmélnék-e hát:
Nem érzem-é az áldó napsugárt,
A létezésnek édes örömét
És istenemnek végtelen kegyét,
Ki engemet tõn e föld istenévé?
Lucifer:

Ezt tartja tán az a kis féreg is,
Mely a gyümölcsöt eszi el elõled,
Meg a sas, mely a kis madárra csap.

Még más helyen, az eszkimó színben Lucifer imigyen oktatja Ádámot:

Ha nagy Hunyad nem méltó nép körében
Jõ a világra, hogyha szerecsen
Sátornak árnya reszket bölcsején:
Mi lesz elsõ hõsébõl a keresztnek?
Vagy Luther hogyha pápa lesz esetleg,
S Leó tanár egy német egyetemben:
Ki tudja, nem reformál-é emez
S az sújtja átkát a dúló merészre?

A társadalmi-történelmi determinizmus és a szabad akarat tárgyköre és dilemmája tehát mindvégig ott van a Tragédiában, Madách ebben is nagyon összetett módon foglal állást: kell nagy egyéniség is, õ azonban csakis akkor tudja beteljesíteni feladatát, ha a korszellemnek megfelelõen cselekszik. Lucifer mondja a bizánci színben:

Hiú törekvés. Mert egyént sosem
Hozandsz érvényre a kor ellenében:
A kor folyam, mely visz, vagy elmerít,
Uszója, nem vezére, az egyén. -
Kiket nagyoknak mond a krónika,
Mindaz, ki hat, megérté századát,
De nem szülé az új fogalmakat.
Nem a kakas szavára kezd viradni,
De a kakas kiált, merthogy virad.

Ha már Lucifernél tartunk, azt sokan elmondták már, hogy a Tragédia egyik kulcskérdése Lucifer alakjának az értelmezése. Itt a legszélsõségesebb álláspontokkal találkozhatunk. Az egyik szélsõség Waldapfel Józsefé, aki a mû 1954-es kiadásának elõszavában ezeket írja: "De a lázadás rokonszenves vonásaiból csakhamar kibontakozik a mindent tagadó, anarchisztikusan lázongó, cinikus, negatív figura, aki kiszámított hazugságokkal fog az ember megsemmisítéséhez... Sokat vitatkoztak arról is, akarja-e Lucifer Ádám öngyilkosságát. Pedig ez kezdettõl fogva világos. Mielõtt megszólítaná az elsõ emberpárt, az elemekhez fordul:

Segítsetek
Ti elemek,
Az embert nektek
Szerezni meg.

Már ez a fizikai megsemmisülésre, az ember lényének elemekre bontására vonatkozik." Amely nézet persze azonnal vitatható: Lucifer itt, ezekkel a szavakkal azt jelzi, hogy az Úr szellemvilágából és az istenhitbõl a földi és anyagi lét törvényeinek igyekszik megnyerni az emberpárt, szó sincs itt semmiféle embermegsemmisítésrõl.

A másik végletet András László fogalmazza A Madách-rejtély c. könyvében (Bp. 1983): "De ez az Ördög a vallástörténet és a világirodalom egyik legpozitívabb negatív figurája: a fényhozó ..., a felvilágosult, aki a Rációt, a tudatos gondolkodást képviseli." Az én értelmezésem jóval közelebb áll ez utóbbihoz, mint Waldapfel Józseféhez. Akik ugyanis úgy vélik, hogy Lucifer az emberpár fizikai megsemmisítésére tör, figyelmen kívül hagynak egy roppant fontos mozzanatot. Merthogy a paradicsomi színben, miután Ádámék ettek a tudás fájának tiltott gyümölcsébõl, Lucifer szinte kézen fogva vonszolja õket, hogy minél elõbb egyenek az örökélet fájáról is:

Lucifer:

Erre, erre csak,
A halhatatlanságnak fája ez.
Siessetek hát!

A másik fa felé vonja õket, egy Cherub lángoló karddal útjukat állja.

Cherub: Félre, bûnösök.

András Lászlónak igaza van, amikor azt írja, hogy az Úr megszegte szavát: két fát ajándékozott Lucifernek, ám a másodikhoz már nem engedte hozzáférni Ádámékat, Lucifer legjobb szándéka ellenére sem, vagy talán éppen emiatt.

Ennél sokkal problematikusabb az ûrjelenet egyik részlete, amit azonban a Tragédia egyetlen logikátlan mozzanatának tartok:

Ádám: Végem van.
Lucifer (kacagva): Gyõzött hát a vén hazugság. -

amint Ádámot eltaszítja magától

E báb-istenség most már elkeringhet
Az ûrben, új bolygóként, melyen újra
Számomra fog tán élet fejledezni. -

Azért tartom ezt logikátlannak, mert Lucifernek tudnia kell, hogy Ádám álmában nem halhat meg véglegesen; hiszen Miltiadészként és Dantonként is kivégezték, de más alakban folyton újjáéled. Amikor pedig, már a fölébredés után, tehát valóságosan öngyilkos akar lenni, s odamegy a szirttetõhöz, Lucifer egyáltalán nem ösztönzi erre, sõt egyenesen ostobaságnak tartja szándékát:

Ádám:

Elõttem e szirt, és alatta mély:
Egy ugrás, mint utolsó felvonás ...

S azt mondom: vége a komédiának. -

Ádám a szirt felé halad, Éva kilép az ajtón

Lucifer:

Ah vége, vége: mily badar beszéd!
Hiszen minden perc nem vég s kezdet is?
Ezért láttál-e néhány ezredévet? -

Nem értek egyet Waldapfel Józseffel abban sem, hogy Lucifer cinikus és hazudozó lény. Lucifer morális személyiség, nemes vitapartner, aki sohasem a fehérrõl akarja bebizonyítani, hogy az fekete, hanem a feketérõl mondja el, hogy az miért fekete. Méghozzá komoly érveléssel mindig. Csak egyetlen példát hoznék a számtalan sok lehetséges közül. A bizánci színben Ádám föltesz egy kérdést, amelyre mindjárt jön Lucifer nagyon józan és ésszerû válasza:

Ádám:

E szép virágot egykor ismerém,
Üldött hitünknek zsendülõ korában:
Ki az a bûnös, aki tönkretette?
Lucifer:


A bûnös önmaga a gyõzelem,
Mely szerteszór, száz érdeket növel.
A vész, mely összehoz, mártírt teremt,
Erõt ád; ott van az eretnekekkel.

Számos történelmi példát hozhatnánk arra, hogy ez valóban így van, mondjuk például a nagy francia forradalmat. Lucifer becstelen eszközökkel soha nem harcol, fõ fegyvere mindig a realitásra ébresztés. Kettejük viszonyában Madách egyensúlyt teremtett meg: egyenlõ vitapartnerek õk, Ádám nem kiszolgáltatott Lucifernek, hanem megáll a maga lábán, maga intézi sorsát, a másik oldalon pedig Lucifer legtöbbször csupán tanácsokat ad neki, és a történésekbe csak érintõlegesen avatkozik bele.

Tömören végigfutva kapcsolatukon - s röviden kitérve azokra a nézetekre is, amelyek szerint Lucifer folyton kiábrándítja mindenbõl Ádámot -, ez így foglalható össze: Egyiptomban Ádám már eleve kiábrándult, Lucifer csak kérdéseket tesz föl, hogy miért nem érzi boldognak magát, holott minden oka és föltétele megvolna erre. Athénben mindössze hírhozó, amivel megkavarja ugyan a történéseket, de igazán érdemi szerepe itt sincs. Rómában Ádám szintén önmagától kezd kiábrándulni az üres életmódból, Lucifer itt is mellékalak. Lucifer Bizáncban a legtüneményesebb - ahogy azt néhány idézettel már érzékeltettük is -, okossága és érvelni tudása itt jut legjobban érvényre (számomra úgy tûnik, hogy éppen akkor, amikor éppen önmagát Madáchot kellett kiábrándítani az egyház kiválóságának hitébõl); a prágai színekben semmiféle említésre méltó szerepe nincs, Párizsban meg se szólal, a londoni szín Ádámmal való vitájával kezdõdik ugyan, de utána megint eléggé mellékszereplõ lesz, a falanszterben Lucifer a Tudóssal kezd el vitatkozni, majd Ádám is ugyanezt teszi, azaz: Ádám és Lucifer egymás oldalán állnak itt. Az is fontos kettõjük kapcsolatában - és Madách ellentétezõ módszerére ez is nagyon jellemzõ -, hogy amikor Ádám túlzottan lelkes, Lucifer kijózanítóan szól, s megfordítva: mikor Ádám kedvét veszteni látszik, Lucifer biztatja õt. Két idézet az egyikre is, másikra is:

Ádám:



Fel hát csatázni, fel hát lelkesülni
Az új tanárt. Alkotni új világot,
Melynek virága a lovag-erény lesz,
Költészete az oltár oldalán
A felmagasztalt nõi ideál.

Péterre támaszkodva indul

Lucifer:


Ah, a lehetlen lelkesít fel Ádám!
A férfiúhoz méltó ez s dicsõ ám.
Istennek tetszik, mert az ég felé hajt,
S ördögnek kedves, mert kétségbeejt majd

Az ellenpélda:

Ádám:
Miért, miért e percnyi öntudat,
Hogy lássuk a nemlét borzalmait?
Lucifer:



Siránkozol? csupán a gyávaság
Fogadja el harc nélkül a csapást,
Mit elkerülni még hatalma van.
De a végzetnek örökös betûit
Nyugodtan nézi, és nem zúgolódik
Miattuk az erõs, azt nézve csak,
Hogy állhatand meg még alattuk is.

Az eszkimó színben Ádám már eleve kiábrándult, Lucifer itt csak magyarázza a helyzetet. Mindent összegezve: az Ádám-Lucifer viszonyban semmiféle egységes séma nincs - Madáchra nagyon jellemzõen -, mert õ szerencsére rendkívül komplex módon fogta föl és írta meg az életet. Lucifernek van kiábrándító szerepe is, de van, amikor teljesen egyetértenek, sõt egymás mellett állnak. Hozzátéve ehhez azt is, hogy közben az Úr szintén megváltozik. Mert az elsõ színben adva van egy dicsfényben fürdõ, a teremtés tökéletességét hirdetõ kényúr, aki olyanokat mond, hogy "csak hódolat illeti meg, nem bírálat", egy ellenszenves nagyúr, akit dicsér az angyalok kara és magasztalják az arkangyalok, és akivel egyedül Lucifer merészel méltóságteljesen szembeszállni, többek között ezt mondva: "Dicsõségedre írtál költeményt."

Az én értelmezésemben Lucifer nem az emberrel áll szemben, hanem az Úrral, megpróbálván bebizonyítani az embernek és az Úrnak is, hogy ez a világ korántsem olyan tökéletes, mint ahogyan azt a dölyfös Úr az elején képzelte. Lucifernek ez két síkon is sikerül, bebizonyítja az embernek is, meg az Úrnak is; tragédiája abban van, hogy ennek ellenére sem sikerül az embert az Úrtól eltávolítania. Ennek ellenére jellemzõ rá, hogy a végsõ színben is csak görnyedezik, amikor az Úr megjelenik, de térdre nem roskad. Azt viszont eléri, hogy - amint már említettem -, a történtek nyomán az Úr is ráébred arra, hogy nem tökéleteset alkotott, a záró szín Ura már tud emberi szavakat is mondani: "Te meg fiam, beszéld el, hogy mi bánt úgy."

Az, hogy Ádám és Lucifer egyenlõ vitapartnerek, rendkívül fontos a mû mondandójának szempontjából. Mert áttételesen azt érvényesíti, hogy az ember nem kiszolgáltatottja a vak végzetnek - legföllebb csak a természeti erõknek -, maga is intézõje lehet bizonyos határokon belül a saját életének.

Ez a téma mindjárt átvezet már a pesszimisztikusság tárgyköréhez. A Tragédiát köztudottan többen megvádolták azzal, hogy pesszimista mû az emberiség sorsát illetõen. Itt elméletileg is Illyés Gyulával tudok egyetérteni, mert elõször is a pesszimizmus-optimizmus kérdésköre nem esztétikai kategória, másodszor pedig - és ez a lényeg -: a költészetben a reménytelenség hangoztatása a befogadóban a visszájára, serkentésre szolgálhat. Illyést idézem: "Legnagyobb verseink rendre pesszimisták. Ha innét hallgatom. De épp azok sugallják a »legistenibb kedvet«, a legemberibb erõt, ha a másik felõl fülelem a hangjuk."

A Tragédia azonban már azért sem pesszimista - függetlenül az esztétikai vonatkozásoktól és az Illyés Gyula-i értelmezéstõl -, mert ez az egyenrangú viszony Ádám és Lucifer között erre nem ad lehetõséget. Ellenkezõleg: a mû minden fõszereplõjének egy tekintetben azonos az életelve: a küzdés mindenhatóságának vállalásában. Lucifer: "Küzdést kívánok, diszharmóniát"; Ádám: "A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga"; az Úr: "Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!".

Egy olyan drámában, ahol a fõszereplõknek egész sor összeütközésük és vitatni valójuk van, az egyetlen közös érintkezési pont kiemelten lényeges, ez pedig mindannyiuknál a küzdés motívuma. Ez is a sokszor emlegetett pesszimizmus ellen szól.

A legtöbb vád azonban az eszkimó színt érte, azzal, hogy ez az emberiség kihalását, a földi lét idõbeli elmúlását vetíti elõre. Errõl annyit, hogy a korabeli természettudományos nézet szintén a kihûlés elmélet volt, de jóformán minden nagyobb gondolkodó ezt vallotta. Fourier is, akirõl már volt szó; Engels pedig jó néhány esztendõvel a Tragédia megírása után ezt mondja Feuerbach és a klasszikus német filozófia felbomlása c. mûvében (1886) a hegeli dialektikáról írva, hogy "Nem szükséges itt arra a kérdésre kitérnünk, megegyezik-e teljesen ez a szemléleti mód a természettudomány mai állásával, amely megjósolja, hogy a Föld maga talán, de lakhatósága majdnem biztosan végetér egyszer, amely tehát az emberi történelemnek is nemcsak felmenõ, de lemenõ ágát is elismeri".

Egy másik központi kérdés a Tragédiában a nagy egyéniségek és a tömeg viszonya. Madách ezt is rendkívül összetetten, a tárgykör ellentmondásosságában ábrázolja. Többféle változatban, mert itt sincs egységes séma a valóságban sem. Az egyiptomi és az athéni színben eme viszony a maga klasszikus ellentétében jelenik meg; Párizsban már nagy egyéniségek vannak, akik között megoszlik az egység, s ezen a közvetítésen keresztül érvényesül a tömegekhez való viszony; Londonban nincs egyéniség se, és tömeg se, csak valamiféle massza, a falanszterben van ugyan összefogott és irányított tömeg, benne jó néhány nagy egyéniség is van, de kisszerûek a vezetõk. Madách ezekkel a variációkkal itt is jól érzékelteti a lényeget: a legjobb megoldás e téren sem termelõdött ki ezideig, és ez nem is könnyû. Ádám-Miltiadész mondja:

E gyáva népet meg nem átkozom,
Az nem hibás, annak természete,
Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,
- - - - - - - - - - - - - - - - -
Csak egyedül én voltam a bolond,
Hivén, hogy ilyen népnek kell szabadság.

A prágai színben viszont Ádám-Kepler így beszél tanítványának:

Az az igazság rettentõ, halálos,
Ha nép közé megy a mai világban.
Majd jõ idõ, oh bár itt lenne már,
Midõn utcákon fogják azt beszélni,
De akkor a nép sem lesz kiskorú.

Ez az idézet már szorosan kapcsolódik ahhoz a témához, hogy hitt-e Madách az emberiség elõrehaladásában, s azt tanúsítja, hogy igen, bár azt jól tudta, hogy ez nagyon kínkeserves folyamat. Arról már szóltunk, hogy a hegeli "üdvtörténetet" nem vette át a filozófustól, mert számos kételye volt a jövõbe menetelrõl, de végsõ soron hitt a fejlõdésben. Lucifer mondja Bizáncban:

Amott azok, kik békóban sietnek
Mártírhalálra, gúnytól környezetten,
Látnak csak egy embernyomot elõre,
Köztük dereng fel az új gondolat;
S azért meghalnak, mit utódaik
Az utca-léggel gondtalan szívandnak.

Madách metaforája rendkívül érzékletes: jelzi, hogy valóban szenvedésekkel és emberáldozatokkal teli fejlõdés az emberiségé.

A Tragédia nyelvezetérõl, stílusáról szólva azt a köztudott tényt kell elsõként említeni, hogy Arany János jó néhány javítást eszközölt benne. Számításaim szerint a mû 4117 sorában 451 módosítást tett, ezek természetesen kivétel nélkül javára váltak a Tragédiának. Arany változtatásai azonban kifejezetten stiláris jellegûek, koncepcionális beavatkozás egyetlen sincs köztük (még az utóbbi években is lehetett olvasni olyan tanulmányt, amely azt állította, hogy az utolsó sor: "Mondottam ember..." Arany toldaléka; a Tragédia kéziratában világosan látszik, hogy ez Madách sora, Arany ezen semmit se változtatott).

Csak mutatóban említve néhány példát ezekbõl a javításokból az elsõ színben (az elsõ idézet mindig Madáché, a második Arany módosítása, amit Madách elfogadott): "S úgy összevág minden, hogy azt hiszem" - "A gép forog, az alkotó pihen"; "Év-milliókig szépen elforog" - "Év-milliókig eljár tengelyén"; Azt hinnéd, hogy dõre szikra" - "Azt hinnéd, egy gyönge lámpa"; "Szétszakadni, összeesni" - "Összehullni, szétsietni"; "Itt enyészõk romladéka" - "Itt enyészõk koporsója"; "S te hallgatsz Lucifer önhitten állsz" - "S te, Lucifer, hallgatsz, önhitten állsz"; "De még hais, másítni nincs erõd" - "Vagy, ha igen, másítni nincs erõd"/.

Az kétségtelen, hogy a Tragédia nyelvezete néhol eléggé nehézkes, fõként a helyenként fölhalmozódó -and, -end alak miatt, ami a mai fül számára már kissé szokatlan (pl. "Világot alkotand szerény körében, Haszontalan aggódás is leendne"; "Ha nem korlátozandja az egyén. S honnan veendi ennek jellegét").

Ugyanakkor Madách stílusának kiemelkedõ, sõt néha párját ritkító erényei is vannak, Arany János segítsége nélkül is. Az egyik, hogy tónusának skálája rendkívül széles, a szép líraiságtól a fenséges pátoszig (ez utóbbi engem sokszor a legjobb Vörösmartyra emlékeztet). Csak egy-egy példát mindegyikre:

Éva (Rómában):
S kivált ha még dalt hallok és zenét,
Nem hallgatom a szûk korlátú szót,
De a hang árja ringat, mint hajó,
S úgy érzem, mintha álomban feküdném:
A rezge hangon messze múltba szállnék,
Hol napsugáros pálmafák alatt
Ártatlan voltam, játszi, gyermeteg
Nagy és nemes volt lelkem hivatása.

Péter apostol viszont - ugyancsak a római színben - ilyen, a nemes értelemben vett patetikus hangon szól:

Te nyomorú faj! - gyáva nemzedék
Míg a szerencse mosolyog feletted,
Mint napsugárban a légy, szemtelen,
Istent, erényt gúnyolva taposó.
De hogyha a vész ajtódon kopog,
Ha istennek hatalmas ujja érint,
Gyáván hunyász, rútul kétségb'esõ
- - - - - - - - - - - - - - - - -
El fogsz pusztulni, korcsúlt nemzedék,
E nagy világ most tisztuló színérõl.

Madách nyelvezetében tehát ott van a líraiság mellett a drámai erõ, tömörség, sõt ahol kell, a könnyed humorosság, a szatíra és az irónia is (Prágában Lucifer ezt mondja Ádám-Keplernek, amikor ez egy újszülött jövõjóslatát kéri: "Nem messiás-é minden újszülött, Fénylõ csillag, mely feltünt a családnak S csak késõbben fejlik szokott pimasszá)."

Abban pedig Madách világirodalmi méretekben is szinte egyedülálló, hogy milyen sok szállóigeszerû tömör, frappáns megfogalmazása van. Itt is csupán néhány példát hozva, ilyenekre gondolunk: "Csak hódolat illet meg, nem bírálat", "Nem adhatok mást, csak mi lényegem", "Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy", "Halk a jajnak szava, s a trón magas", "Még a borsón is szépet álmodom", "A tett halála az okoskodás", "Az ebnek is eb legfõbb ideálja", "Nem az szeret, ki a testnek hízelg", "Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben, Nemes, de terhes önlábunkon állni", "Isten dicsére embert áldozának", "Mért él a pór? a gúlához követ Hord az erõsnek, s állítván utódot Jármába, meghal. Milljók egy miatt".

A Tragédia a magyar irodalom történetének egyik legkiemelkedõbb alkotása, ahogy Arany János ezt magának a szerzõnek megírta, mind koncepciója, mind kompozíciója révén; azt is hozzátehetjük, hogy gondolati mélységei és stiláris szépségei folytán is. Ha legnagyobb erényét akarnám kiemelni, azt mondhatnám, azért is világirodalmi rangú mû, mert olyan összetett, komplex mivoltában fogta föl az emberiség életének összfolyamatát, amilyen az valójában.

Éppen ezért természetes, hogy a Tragédiát nem szabad leegyszerûsítve, egysíkúan értelmezni. Mint ahogy az is természetes, hogy a Tragédiának számos magyarázata volt az idõk folyamán Arany Jánoséktól kezdve a mai napig, és ez így lesz a jövõben is. A Tragédia irodalmi utóéletérõl külön könyv is íródott. Kántor Lajos: Száz éves harc Az ember tragédiájáért címmel (Bp. 1966). Külön téma lenne szólni a Tragédia színpadi utóéletérõl, errõl azonban két könyv is megjelent már (Németh Antal: Az ember tragédiája a színpadon, Bp. 1933; Koltai Tamás: Az ember tragédiája a színpadon - 1933-1968, Bp. 1990). A dráma hanglemezen is megjelent évekkel ezelõtt.

A Tragédiának számtalan külföldi fordítása is van, Petõfi után alighanem Madách a legismertebb és legtöbbször kiadott szerzõ a magyar irodalomból. Teljesen megérdemelten, mert valóban világirodalmi értékû remekmû ez.




[Címlap] [Tartalom]