T i s z a t á jo 1 9 9 7.om á r c i u s


FRIED ISTVÁN

Regionalitás és közép-európaiság

A FIATAL BARÓTI DEZSÕ IRODALOMSZEMLÉLETÉHEZ1

"Tárgyában középeurópai lenne ez a kutatás,
végsõ célkitûzésében európai"

(Baróti Dezsõ, 1935.)

Aligha mérte föl valaki még annak jelentõségét, hogy az 1920-as, még inkább az 1930-as esztendõktõl kezdve a vidéki kulturális központokban nem pusztán egy-egy nevezetesebb, többnyire megkeseredett költõ, tudós jelentette a mûvelõdési igényt és az irodalmi érdeklõdést, hanem a debreceni és a pécsi meg a szegedi egyetemen egyaránt akadtak olyan tanár-tudós személyiségek, akik köré tanítványok csoportosultak, iskolák létesültek, akik izgalmas folyóiratokat adtak ki, s így az egyoldalúnak bizonyult Budapest-centrikusságot ellensúlyozandó kialakultak irodalmi-táji tudományos mûhelyek, a budapesti törekvések nem egyszerûen leképzõdtek, hanem kiegészültek. Már csak azért is fontos ennek tudatosítása, mivel a "kettészakadt irodalom" mellett a kettészakadt irodalomtudomány is jelezte egyfelõl a kései pozitivista szemlélet továbbélését, képviselõinek makacs ragaszkodását a valós vagy/és vélt tudományos hatalomhoz (ezt például az Irodalomtörténeti Közlemények, az Irodalomtörténet és a Budapesti Szemle érzékeltette, nem is szólva a hagyományõrzõ - budapesti és vidéki - irodalmi társaságokról), másfelõl viszont a szellemtörténeti irány legjobbjainak igyekezetét, hogy kitörjenek a tudományos elszigeteltségbõl, és dialógusba kezdjenek a nemzetközi tudományossággal. Ez talán a leglátványosabban a klasszika filológiában következett be: s itt nemcsak Kerényi Károly korszerû vallástörténeti-elméleti tájékozódását említhetjük, hanem Marót Károlyról is feltétlenül szólni kell: éppen a szegedi illetõségû Széphalomban vetett számot a klasszika-filológia válságával,2 átvilágítva a tradicionális historizmus, az ómódi Altertumswissenschaft-filológia és a történelmi evolúcióban való vakhit képviselõinek egyoldalú metodológiáját. S egyben rámutatott arra, hogy "mai ismeretelméleti tudással" kell elindulni az átértékelés munkájára, a szellemtörténet vizsgálat szempontjait figyelembe véve (olyan neveket emlegetett a tanulmányozandó szerzõk sorában, mint Rickert, Bergson, Spranger, Vossler és nem utolsósorban Cassirer), valamint a pszichológia felõl érkezõ impulzusoktól sem szabad elzárkózni.

Nem Marót Károly volt az egyetlen, aki leszámolni készült az akadémizmussal és az ún. ténytiszteletre épült, ám elméletileg ingatag tudományossággal. Lényegében az irodalmi átértékelés célját tûzte ki Debrecenben Hankiss János, aki izgalmas és termékeny párbeszédbe kezdett a komparatisztika akkor világszerte elismert francia iskolájával, Pécsett Thienemann Tivadar igyekezett új alapokra helyezni a magyar irodalomtudományt, illetõleg a Minerva címû folyóirat és a folyóirat-értekezésekbõl kikerekedõ Minerva-Könyvtár kísérelte meg, hogy népszerûsítse az újabb irodalomtudományos módszeres eljárásokat. S ha Marót Károly tevékenysége ifjúkorának folyóiratát, a Huszadik Századot idézte, Szegeden a Minerva és az egyetemi oktatás, a korántsem katedratudománynak minõsíthetõ komparatisztika között Zolnai Béla jelentette a kapcsolatot. Az õ romanisztikai, komparatisztikai, nyelvészeti, kritikusi, szerkesztõi munkásságát iskolateremtõként aposztrofálhatjuk. Míg Sík Sándor az általános és az ágazati esztétikába vezette be hallgatóit, szuggesztív egyéniségével, pedagógiai képességével indította el tanítványait, Zolnai Béla a maga körében az irodalomtudománynak nem látványos, de fokozatos és általános revízióját végezte el, és - többek között - Baróti Dezsõ elsõ munkáiból következtethetünk arra, hogy mit jelenthetett útmutatása egyrészt a szellemtörténeti módszer egy kevésbé merev változatának elsajátításában, másrészt irodalom-nyelvészet-mûvelõdéstörténet egységben látásában, irodalmi mûvek nyelvi mûalkotásokként szemlélésében, illetõleg a sok apró, jelentõsnek minõsített tények felsorakoztatása helyett egy olyan, tudományközi nézõpont meghonosításában, amely akár egy modernebb kontextuális irodalomtudományosság alapozásául is szolgálhatott volna.

Zolnai Béla jórészt egyetemi elõadásain fejtette ki: miféle módszeres eljárásokkal lehet megbízhatóbban-korszerûbben közelíteni a nyelvi mûalkotásokhoz, de közvetítõ-alapozó tevékenységének kitüntetett színtere volt az általa szerkesztett, 1927-ben megindított Széphalom címû lap is. A Kazinczyra utaló cím eleve jelezte, hogy nem kizárólag "szegedi" folyóirat kiadása a célja, hanem a regionalitás vállalását összeegyeztethetõnek, összeegyeztetendõnek tartotta az európaisággal. Szabó Lõrinc Georgét fordított a lapnak, Ungvári Elemér Valéryt, Hankiss János Valéry-Larbaud-ot, 1929-ben írás jelent meg Giraudoux-ról, a kölni Peter Wust tollából filozófiai értekezés, amelybõl Sz. Bulgakov, Berdjajev és Husserl munkásságát lehetett megismerni, Kosztolányit közölt a lap, majd 1931-tõl Radnóti Miklós sûrûn publikált itt... 1927-ben Zolnai Béla Modern irodalmunk és az irodalomtudomány címen készített programcikket,3 amelyben állást foglalt a kettészakadt irodalom(tudomány) kérdésében, s amely a maga óvatos, de félreérthetetlen módján igazolni igyekezett nemcsak a Nyugat törekvéseit, a kissé már múlttá vált szimbolizmust, hanem a "tudatalattiság", az "ösztöniség" poézisét is. S bár mindenekelõtt az Arany-epigonok "sablonná vált népies-reális stílus"-át állítja pellengérre (kellemes ellenfélnek ígérkezett ekkor már), amit hangsúlyoz, a "komplikáltabb, nyugtalanabb, disszonanciákkal kevert, »európaibb, idegenszerû" stílus elismertetése. Hogy mire gondolhatott, azt Szabó Lõrinc és az avantgárd igézetében induló Radnóti sûrû közlése talán érzékelteti. Ami azonban a programcikk talán legfontosabb mondataként ismerhetõ el, irodalomnak és irodalomtudománynak, méghozzá élõ irodalomnak és nem napi kritikának, hanem általában az irodalomról szóló beszédnek, szoros, szerves, egymást építõ kapcsolata:

"...modern irodalomtudományunk párhuzamos jelensége a modern magyar irodalomnak, vele rokonságba hozható sok szempontból és az irodalomtörténeti tudomány több irányban fogadott magába hatásokat a modern magyar irodalomból."

Ezt a gondolatot egy ismertetés egy mondata egészíti ki, Thienemann Irodalomtörténeti alapfogalmak címû mûvét egyetértéssel mutatva be, hangsúlyozva, hogy a Minerva a legjelentõsebb folyóirata Magyarországnak. Érdemes arra is figyelnünk, hogy milyen szerzõket emleget (követendõ?) példaként Zolnai Béla, és egyáltalában arra: mennyiben különbözik nézõpontja például a szintén irodalomtörténeti módszertanon fáradozott, tisztességes, ám elméletileg avítt szemléletet képviselõ, ugyancsak szegedi professzorétól, Dézsi Lajosétõl (akinek Balassi-kiadását Babits jó okkal bírálta):

"...az irodalmi élet eljutott arra a komplikált magaslatra, ahol a szépíró filozófus lesz, a lírai költõ essayista (Valéry), a regény: könyvek és tudós asszociációk szülöttje (Proust és Giraudoux) és ahol az irodalom önmagát szemlélheti tudós munkákban."4

Proust és Giraudoux egybelátása, miként a József Attila egy verse iránt tanúsított érzéketlenség még belefér a kortársi tévedések kategóriájába, ennél lényegesen fontosabb az irodalomtudományos revízió sürgetése. Valójában közvetetten, Toldy Ferenc ürügyén, ezúttal nem a francia, inkább a német irodalomtudomány újabb vonulatából merítve (nevezetesen Julius Petersenbõl és Werner Mahrholzból) idecéloz Pukánszky Béla:

"...irodalomtörténet-íróink Toldy Ferenc irodalom-szemléletének különösen azokat a sajátosságait ápolták tovább elõszeretettel, amelyek korának aktív irodalmi életébõl folyó adottságok voltak: a szépirodalomnak s az esztétikai értékelésnek túlságos a szinte minden egyebet kirekesztõ hangsúlyozását. A százéves fejlõdés magaslatánál talán tisztábban látjuk meg irodalomtudományunk megalapítójának munkásságában az eddig kevés figyelembe részesített, de örökké követésre méltó vonásokat is: elmélyedését a nagy nyugati irodalmakba, a korabeli külföldi irodalomtudomány fõbb alkotásaiba, s az ezekbõl adódó tanulságok értékesítését irodalomtörténet-írásunk számára."5

Lényegében ezek azok a vezérszavak és alapelvek, amelyek többé-kevésbé érvényesültek a Széphalom szerkesztési gyakorlatában, nyilván az egyetemi oktatásban is, és amennyire ez lehetséges volt: a szakdolgozatok, illetõleg a doktori disszertációk irányításában. Zolnainak 1939-ben megjelentetett Szóhangulat és kifejezõ hangváltozás címû könyvnyi tanulmánya például egy 1929/30-as egyetemi elõadáson alapult, 1935. januárjára nyomdakész állapotba került.6 S nem csupán azért jelentõs ez a mû, mivel többek között Cassirer Philosophie der symbolischen Formen címû mûvét közvetítette (hozzátéve a szerzõ Sprache und Mythosát is), hanem a névvarázs és névmágia olyan problémáit fejtegette, melyek - miként azt Tverdota György kutatásaiból tudjuk - ekkoriban József Attilát is foglalkoztatták. Itt csak utalok rá, hogy több példát hoz tételeinek alátámasztására Proust nemrég magyarra fordított Az eltûnt idõ nyomában címû regényébõl,7 s így a tudományos érvelést nem egyszerûen irodalmi nyelvi-költõi argumentumokkal látja el, hanem az irodalmi alkotásokban rejlõ teoretikus elemek létére és ezen keresztül irodalom és (irodalom)elmélet kapcsolatlehetõségeire irányítja a figyelmet. Hogy a könyv mottója Juhász Gyulától származik: "Õs szavaknak mély zsongása ringat", Zolnainak szegedi elkötelezettségét hangsúlyozza, a francia példák viszont a kortárs európai irodalmakkal való együtthaladást sugallják.

Talán nem volt haszontalan ennek a tudománytörténeti és -elméleti háttérnek fölvázolása, mivel Baróti Dezsõ indulása pontosan ezeknek mentén közelíthetõ meg. Elsõ két könyvnyi alkotása egyszerre tanúsítja a regionalitás elemzésének egy lehetséges módját (benne utalással a multikulturalitásra, mint amely a szûkebb és a tágabb régiónak egyként megkülönböztetõ sajátossága volt a múltban), valamint azt, miként mutatkozhat célszerûnek élõ szerzõ (adott esetben: Juhász Gyula) pályájának föltárása az irodalomtörténet eszközeivel. Dugonics András8 és Juhász Gyula,9 mint Baróti két könyvének címszereplõje, eszerint Szegedbõl magyarázható, ám olyképpen, hogy a helyi vonatkozások beleilleszkednek egy szellemtörténeti eljárással értelmezett stílustörténeti (részben ezen keresztül mentalitástörténeti) eljárásba. Stílustörténet olyan értelemben, hogy Dugonics esetében a barokk, Juhász esetében az impresszionizmus és a parnasszizmus lesznek azok a nemzetközi irányok, amelyekbe a helyi, regionális törekvések betagolódnak. A Dugonics-könyvben Baróti kritikája tárgyává teszi mind Dugonics kortársainak, mind pedig az irodalomtörténetnek történetietlenségét, felróva már Kazinczynak is, hogy "saját ízlésén" keresztül akart közelíteni Dugonicshoz. Amit avval egészít ki, hogy Dugonicsban éppen a barokk sajátosságot nem látták meg. Pedig - Baróti szerint - a barokk jóval több, mint (stílus)irányzat, talán még a korstílusnál is fontosabb jelenség, hiszen áthatja az élet egészét. Úgy véli, hogy a barokk gondolat tartja össze a különbözõ nemzetiségû, de ugyanazon vallású polgárokat Szegeden (nevezetesen a magyarokat, a németeket meg a "dalmatá"-kat), ennek következtében egy olyan életérzésrõl vagy korszellemrõl beszélhetünk, mely szerint Dugonicsot "a legmodernebb törekvések magyar képviselõje"-ként foghatjuk föl. Hiszen a korszakban senki úgy át nem élte ezt a barokk szellemiséget, mint Dugonics. Látásmódját Baróti "általában erõsen intellektuális"-nak tartja, "erre talán a legjellemzõbb az, hogy Szegedbõl, melyet annyira szeret, elsõsorban földrajzot, történelmet, általában tudományt lát meg és ezt adatszerûen írja le".

A könyv egymással élesen ellentétes vélemények megfogalmazására adott lehetõséget. Császár Elemér folyóiratában Kenyeres Imre elutasította Baróti vizsgálódási szempontjait: "Az ilyen dolgozatok lejáratják az új irodalmi nézeteket, s gátlói a tudományos fejlõdésnek";10 vele szemben Sõtér István lényegesen több megértést mutatott a szellem- és stílustörténeti szempontok érvényesítése tárgyában. S bár a szellemtörténeti módszernek ellene vetette, hogy "csekélyebb ellenõrzõ és garantáló hajlam"-mal rendelkezik, Sõtér szerint Barótit a pozitív tények tisztelete megóvta a szellemtörténet "túlzásaitól". Amit Sõtér a Baróti képviselte szellemtörténet leglátványosabban megnyilatkozó jegyének vél, az az, hogy íróportréjában az "individuális jegyek egy egész század stílusképének vonásaival egyesülnek".11 S ezzel lényegében rátapintott a részben Zolnaitól, részben közvetlenül a franciáktól eredeztethetõ nézetre: a korszellem általános jellegzetességei találkozhatnak a személyiség regionális specifikumaival, s ebbõl a találkozásból fakadhat az az érték, amely a szintetikusan fölfogott korstílusban, az európai irodalmiságban megfelelõen és színvonalasan képviselheti a magyar irodalmi törekvéseket. Baróti nem elsõsorban forrás- vagy motívumvizsgálatot igényelt, hanem olyan, komplex hatástörténeti elemzést, amely a különféle helyekrõl érkezõ impulzusok találkozásának és egységessé, de legalább is harmonikussá válásának folyamatát képes bemutatni. Így nála racionalitás, sõt, racionális létszemlélet és érzékenység nem feltétlenül zárják ki egymást: egy pszichológiai megközelítés például érvényt szerezhet a személyiségvizsgálat és a korstílus-elemzés egymást komplementer módon felfogó szemléletének. Ha a Dugonics-könyv a barokkba ágyazva írt le egy, saját korában és az irodalomtörténet által pontatlanul minõsített jelenséget, Juhász Gyula pályáját Baróti az impresszionizmus jegyében vélte értékelhetõnek. Ez a nemzetközi irányzat Juhásznál szerencsésen találkozott "Szeged sajátos, népi arcá"-val, s így a parnasszista és impresszionista vonások egybesimulhatnak a regionális jellemzõkkel. Hogy Baróti fölvázolhassa a Juhász-pálya magyar és külföldi vonatkozásait, az impresszionizmust éppen úgy szinte "egyetemes" iránynak fogja föl, mint a barokkot, például Aranyt is az impresszionizmushoz kapcsolja, s a magyar Schopenhauer-befogadást (tehát Reviczky Gyulát) is innen értelmezi. Ugyanis egyfelõl egy irodalmi kontinuitás fölvázolása látszik kibontakozni Baróti elõadásában, ehhez visszafelé következtetve meg kell rajzolni a romantikával szemben töretlenül alakuló magyar irodalom történetét, másfelõl a pozitivisták faculté maitresse-ével szemben a több irodalmat, tartammá váló idõt átfogó korérzületet kell vagy lehet kimutatni, olyat, amelynek adott esetben Juhász Gyula költészete számottévõ állomása. Regionalitás és egyetemesség metszéspontján érzékeli Baróti Dezsõ Juhász Gyula legszebb költõi pillanataként A tápai Krisztust; az irodalomban az impresszionista váltás - Baróti interpretációjában - a romantikáétól eltérõ magatartás jelentkezésével párhuzamos.

Baróti Dezsõ két könyve mellett kisebb tanulmányai, kritikái szintén jelzik, hogy az irodalomtörténetnek ahhoz az irányához csatlakozott, amelyet ekkor például az ifjú Szerb Antal képviselt (hogy a magam meghúzta körön belül maradjak: a Széphalomban publikált Az intellektuális költõ címû tanulmányában,12 amelynek egy mondatát a további tanulságok, valamint személyesség, korérzület és tudományos vizsgálat összefüggései miatt érdemes ideírni: "Irodalmi hatás nincs bizonyos belsõ analógia nélkül."), és Zolnai Béla közvetített; nem annyira a franciák 1920-as évekbeli komparatisztikája révén, hanem irodalom- és nyelvszemlélet összekapcsolásával. Az írói személyiségnek felértékelõdése az irodalomtudományban Barótinál a pszichológiai szempontok bevezetését követte; és ez a pszichologizáló megközelítés kor és egyediség találkozásának feszültségeit igyekezett mérni. Dayka Gáborról szólva13 racionalizmus és szentimentalizmus nem oltja ki egymást, az Eduard Sprangerre támaszkodó nézet szerint a "libido sentiendi lírai megfogalmazása" érhetõ tetten Daykánál, az "utóélvezés egy fajtája", amelyet színez, szinte egyénivé tesz a költészetében mindvégig meglévõ racionalizmus. Az irányzatok között tájékozódó költõ végül is magatartásformát alakít ki, amelynek lírája egyszerre költõi jelzése és világszemléleti tanúságtétele. Elutasítván a Van Tieghemtõl körülírt preromantikát Baróti a szentimentalizmust nem sorolja a stílusirányok közé, történeti jelenségként fölfogva ezt a nem egyetlen korszakban megnyilatkozó magatartásformát. S mivel magatartásforma, bármely (történeti) periódusban megjelenhet, és válhat állandó vagy öröknek minõsített "lelki" tartalmak reprezentációjává. Baróti Dezsõ hasonló módszerrel vázolja föl Szentjóbi Szabó László pályaképét.14 Itt az úgynevezett "alacsonyabbrendûségi komplexum" az a megkülönböztetõ sajátosság, amelybõl ez az élet, illetõleg költészet értelmezhetõnek mutatkozhat. "Ez a komplexum - írja Baróti Dezsõ - gyakran magányosságra kényszeríthette, még akkor is, amikor az alulról jöttek ideges ambíciójával sietett akklimatizálódni." Árulkodó a fogalmazás: egy lelki-személyes beállítottságot igyekszik a szerzõ a vizsgált költõnek tulajdonítani, hogy ennek a beállítottságnak nyelvi kifejezõdésein mutassa be a lélektani típusról árulkodó jeleket. Hogy mindezeknek ellenére éppenséggel nem hiányzik a Baróti-kötetekbõl és dolgozatokból a nyelvi-retorikai elemzés, jóllehet, anakronisztikusan szólva, szövegközpontúnak nemigen nevezhetnõk a versértelmezéseket, az mindenekelõtt Zolnai Béla irányításával magyarázható. Zolnai természetesen nem zárkózott el teljesen a lélektani indíttatású módszeres eljárások elõl, de sokkal inkább "nyelvész" volt annál, hogy ne helyezte volna az elõtérbe a részben filológiai, részben az explication de texte-t is megidézõ, szöveg- és nyelvközeli szempontokat. S ebben jórészt különbözött Hankiss Jánostól, aki talán a leginkább Lanson nyomán kísérelte meg a kortársi kritika és a filológia, az olvasói magatartás analízise és a forráskutatás egyeztetését. S bár Zolnait is érdekelte a forráskutatás, a tárgy- és motívumtörténetet csak kisegítõ diszciplínaként értékelte. Baróti Dezsõ jórészt Zolnai figyelmeztetésére fogalmazott ekképpen: "A motívumok rokonsága önmagában még semmit sem jelent.15 Mondja ezt Baróti abban a kisebb írásában, amelyben Dugonicsnak egyik forrását nyomozza. Amiben érdekeltnek mutatkozik, a filológiai adaton messze túl egy mûvelõdés ízléstörténete, s valójában, milyen körben kell vagy lehet keresni Dugonics tájékozódását. Amikor pedig egy doktori értekezést bírál,16 akkor éppen azt hiányolja, hogy a Csokonai és a francia irodalom/kultúra viszonyát tárgyaló disszertáció részben elhanyagolt forrástípusokat (adott esetben Csokonai lehetséges francia forrásait: lexikonokat, szótárakat, mûvek elõszavait stb.), részben meg kizárólag a közvetlen kapcsolatokat tartotta szem elõtt, nem pedig a kulturális érintkezések folyamatát, amelynek összetevõi között a közvetett kontaktusok is lényeges szerephez juthatnak, a példánál maradva: a német közvetítés Csokonai és a francia kultúra között. Annál fontosabbnak tetszik ez a megjegyzés, mivel Baróti számára Csokonai költészetének összetettsége mutatkozik lényegi tulajdonságnak,17 tájékozódása az európai kultúrában azáltal, hogy forrásai számos (irodalmi) tájon találhatók. Emellett éppen Van Tieghem La littérature comparée-jának szellemében a közvetítõk és a közvetítés jelenségét különösen meghatározónak tartja, mivel Zolnai Bélával összhangban úgy hiszi, hogy a hagyományos filiációs szemlélet legfeljebb a nemzeti irodalom történetéhez szolgáltathat adalékokat. A nemzetinél nagyobb egységek irodalomtörténetében a közvetítés és a közvetítõk munkásságát is értékelni kell, valamint: az irodalomtörténeti jelenségek sosem pusztán egyetlen tényezõvel magyarázhatók. Így a szigorúan megítélt Csokonai-disszertáció megjelenése után "másra vár annak vizsgálata, hogy [...] az egymással sokszor ellentétes tendenciák Csokonai oeuvrejében milyen viszonyban vannak egymással és hogy simulhattak el aránylag harmonikus költészetté". Itt tehát nem egy irányzat vagy korstílus meghatározó szerepének föl nem ismerését rója föl, hanem éppen ellenkezõleg: Csokonai lényegéül (jórészt a mai álláspontokhoz hasonlóan) az ellentéteknek nem kiegyenlítését, hanem az ellentétes tendenciáknak költészeti harmóniává, szintézissé emelését hangsúlyozza, mint kutatási hipotézist. Ez részben ellent mond a Dugonics-kötetben (és a Juhász-könyvben) meghirdetett elméletnek. Ami egyben arra utal, hogy Baróti nyitott maradt másféle elméleti elgondolások számára is, a szellemtörténeten belül. Talán inkább arról lehetne beszélni, hogy (mint maga írja egy ismertetésében) azon igyekszik, miszerint sikerüljön "egy szellemtörténeti jelenségbe való belemélyedés mély pszichológiáját" adnia.18 S bár nem áll távol tõle a "mûvel való »társalgás«" Horváth Jánostól eredõ gondolata,19 viszonylag kevéssé tudatosítja és problematizálja a maga olvasói pozícióját, inkább vonzódik a pszichológiai alapozású szövegértelmezéseknek és a korszellemnek egybefogásához. Amikor olyan egyetemi doktori értekezéseket szemléz, amelyek a dráma- és a színháztörténet körébõl veszik tárgyukat, akkor a színháztudományi szempont elhanyagolását kéri számon, és mentségül csupán annyit tud fölhozni: a magyar egyetemeken nincsen színháztudományi tanszék, de olyan tudományos intézet is hiányzik, ahol módszeresen oktatnák a színháztudományt.20 S itt nemcsak az a figyelemre méltó, hogy viszonylag korán fölismerte ennek a diszciplínának jelentõségét, és ezzel együtt azt, hogy irodalomtörténeti módszerek önmagukban vajmi kevéssé alkalmasak színháztörténeti mozgások, recepciós formák bemutatására, hanem talán inkább az, hogy a bírált disszertációk pozitivista hatáskutatásának helyébe egy differenciáltabb, a színdarabnak színpadi alkotásként is látott jellegzetességeirõl tudomást vevõ kutatási projektumot igényel. Ami Baróti kritikája nyomán nyilvánvalóvá válik: a jelzett disszertációk egy-egy színpadi szerzõ magyar recepcióját lényegében ugyanazzal az eljárással tárgyalják (beleértve esetleg a magyar színházi bemutatók historikumát is), mintha egy lírikus magyar(országi) fortunájáról esnék szó. Hiányzik tehát az a differenciáló magatartás, amely nem egyszerûen mechanikus módon mûfaji tagolásban szemléltetné az irodalom- és a színháztörténet (irodalom- és színháztudomány) eltérõ szempontrendszerét, hanem a viszonylagos autonómiával rendelkezõ diszciplínákat különbözõségeikben szembesítené egymással, netán egy közös tudományelméleti alapról kiindulva.

Mindezt tekintetbe véve, nemigen csodálkozhatunk azon, hogy Baróti Dezsõt nem egyszerûen érdekelte az összehasonlító irodalomtudomány, hanem a Dugonics-kötetben még csak érintett multikulturalitással több írásában foglalkozott. Ez indokolja azt, hogy dolgozatomban a regionalitás mellett a közép-európaiságot is a címben tüntettem föl. Baróti Dezsõ ugyanis résztvevõje volt annak a közép-európaiság mibenlétére, tudományos és magyar tudománytörténeti-irodalomtörténeti lehetõségeire kérdezõ vitának, amely az 1930-as esztendõk közepén több folyóiratban, több neves és kevésbé neves szerzõ bevonásával egyfelõl a magyar tudományos tájékozódás egy máig vitatott, éppen vitatottságánál fogva rendkívüli jelentõségû problémakörének körüljárását célozta, másfelõl a magyar összehasonlító irodalomtudomány kompetenciáján, a nemzeti és a regionális irodalomközi kutatások egymáshoz való viszonyán töprengett.21 Szeged többnyelvûségének, kultúrája összetettségének fölismerése valójában csupán egy nacionalizmus elõtti korszak szellemiségének érzékeltetésében játszhatott szerepet; Baróti Dezsõnek a Magyarságtudományban közölt írása (A középeurópai irodalomtörténet problémái)22 része az irodalomtörténeti váltást sürgetõ gesztusoknak, egyben reagálás a leginkább Németh Lászlónak idevágó kezdeményezéseire. Jóllehet, a közvetlen forrásanyag szûkebb is, tágabb is, mivel a Tanuban, illetõleg a Magyarságtudományban meghirdetett Németh-program csak részben tárgya, bár valószínûleg kiváltó oka Baróti írásának, ugyanakkor a komparatisztika francia iskolájának teherbírását is igyekszik kipróbálni az elsõsorban magyar, de az Apollo cikkírói, továbbá Eckhardt Sándor 1931-es elõadása nyomán megismert közép-európai, kelet-közép-európai anyagon.23 Irodalomtörténeti váltást sürget Baróti mindenekelõtt Zolnai Béla tanításának szellemében, olyan értelemben (is), hogy a nemzeti irodalom önelvûségének tételezése helyén a komparatisztika szempontjait aligha véli mellõzhetõnek. Ezzel párhuzamosan illúziótlanabb az Apollo ifjú cikkíróinál, mert a kapcsolattörténet mûvelését ugyan nem gondolja lényegtelennek, de elégségesnek sem. S a kapcsolattörténeti szempont érvényesítését sokkal inkább a nemzeti irodalomtörténet mûvelésekor tartja hasznosnak, mint a közép-európai szintézis készítésekor. Itt jegyzem meg, hogy a Revue de Littérature Comparée 1921-es bevezetõ írásától kezdve Zolnai Bélának erre reagáló cikkén keresztül24 az Apollo feladat-megjelöléséig az összehasonlító irodalomtudomány céljául tûzetett ki, hogy az egymással szembenálló népek-nemzetek tudományos kutatóit olyan tárgyban tegye érdekeltté, amely az ellentétek kiegyenlítését, a kulturális és ezen keresztül a politikai közeledést szolgálja. E nemes és humanista szándék nemigen számolt azzal, hogy a közös érdekû tudományos kutatás fölismerését nem mindegyik "érdekelt" fél szorgalmazza azonos intenzitással. S mint azt a tudománytörténet (de nemcsak a tudománytörténet) azóta sokszorosan visszajelezte: egyfelõl a tudományos kutatásnak tudományon kívüli cél szolgálatába állítása nem bizonyosan hoz tudományos eredményeket, és másfelõl talán azt írhatom le némi mélabúval: a szellem embereinek közeledési törekvéseit a napi politika percemberkéi gyakran keresztezik, ellentételezik. Emellett az 1930-as esztendõk közép-európai irodalmi kutatásainak a módszertani alapvetés mellett (vagy avval együtt) a filológiai alapkutatást is el kellett végezni, hiszen hiányoztak a bibliográfiák, a kézikönyvek, a nélkülözhetetlen adattárak és szöveggyûjtemények (az adósságot még mára sem sikerült fölszámolni). Az összehasonlító irodalomtudománynak van Tieghem által népszerûsített osztályozási kísérlete: az általános és összehasonlító irodalomtörténetre tagolás nem adott választ a Közép-Európából érkezõ kérdésekre, tudniillik arra, hogy a köztes helyzetetnek, a nemzeti és a világirodalom közötti területet képviselõ regionalitásnak valójában hol és miféle státusa lehetséges. Hiszen inkább általános, mint az összehasonlító irodalomtudományba tartozhat olyan módon, hogy nem kizárólag közvetlen, tényszerûen kimutatható kapcsolatok historikuma, amelyben két irodalmi jelenségnél több vesz tevõlegesen részt; ugyanakkor többé-kevésbé földrajzilag és még inkább kulturálisan meghatározható, dinamikusan változó egységet alkot, amelyben az irodalomtörténeti folyamatok hol követik a "nyugati" tendenciákat, többnyire módosult formában, hol eltérnek tõlük. Egyáltalában, "szélesebb, egész Középeurópára kiterjedõ irodalmiság" leírása volna szükséges, hangoztatja Baróti Dezsõ, de ennek ekkor nem látja nyomát. Az az anyag, amelyre Németh László elképzelései épültek, például Dieterich "kelet-európai" irodalomtörténete, nemcsak adathibáktól hemzsegett, hanem szemléletében is elavult volt, sokkal fontosabb és igazolhatóbb forrásul szolgált a népköltészet, amelyben az érintkezések, a motívumátvételek, a közös "kultúrhérosz"-ok stb. már régóta tárgyai a magyar(országi) etnográfiának. Németh László mindazonáltal messzetekintõn körvonalazta egy megszületésre váró tudományág szükségességét és lehetõségeit, és az õ (meg Bartók Béla) alapvetésétõl elindulva az Apollo címû folyóirat (valamint a Láthatár és az idegen nyelvû Archivum Europae Centro-Orientalis) megkezdték a közép-európai irodalmiság leírásához szükséges tanulmányok publikálását. Ezáltal egyfelõl a regionális tudat történetének dokumentálását (ezen a téren kapcsolattörténeti tanulmányok közzététele is fontosnak bizonyult), másfelõl azoknak a tendenciáknak fölvázolását, amelyek jogosulttá tették a közép-európai irodalmiság tételezését. Az összehasonlító irodalomtudománynak az 1930-as esztendõkben elterjedt módszerei kevéssé kedveztek a regionális irodalomköziségnek, hiszen jószerivel hiányzott az a fogalmi apparátus, amely lehetõvé tette volna a közép-európai szerzõk közös gondolkodását. Sem a régió megnevezésében nem volt meg az alapvetõ konszenzus (ahány nemzeti irodalomtörténet, annyiféle Közép-Európa-fogalom, s még egy nemzeti tudományon belül sem volt egyetértés Közép-Európa tartalmáról), sem az egyes irodalomtudományok között nemigen volt meg az elemi belátás a másik fél metodológiájának-irodalomtudományos felfogásának eltûrésére. Az Eckhardt Sándor képviselte magyar Közép-Európa-kutatás olyan kapcsolattörténeti felfogást képviselt, amely a magyar hatásokat regisztrálta a kisebb szláv, illetve a román irodalomban. Innen nemigen volt képzelhetõ átjárás például a cseh strukturalizmushoz és megfordítva. Gáldi László tájföldrajzi irodalomszemlélete éppen az erdélyi román irodalom problémaköre tárgyában ütközhetett bele az egységes román szellemiséget igencsak történetietlenül hirdetõ román elképzelésekbe. Mindennek ellenére egy közép-európai irodalmiságnak, pontosabban szólva egy regionális irodalomköziségnek mint közös kulturális emlékezetnek kutatása nem tartozott az utópiák közé, és nem csupán azért, mert akár a mai magyar és a külföldi Monarchia-kutatást tekintjük, akár a regionális irodalomközi együtteseknek Dionýz Ïurišin szorgalmazta beillesztését a világirodalmi folyamatok teremtette egyetemesebb irodalomköziségbe,25 valójában az 1930-as esztendõkben megalapozott elemzések problémafölvetéseire készült feleleteket regisztrálhatunk. Legyen szó a komparatisztika tárgyát illetõ kételyekrõl és válságkezelési eljárásokról, a Monarchiának, mint közösen alkotott irodalmi-kulturális szövegnek állandó újraolvasásáról, akár a közép-európai szövegköziségnek új formáiról.

Baróti Dezsõ hozzájárulása a vitához nem mondható jelentéktelennek. Jó érzékkel az 1930-as évek alapproblémájára tapintott rá:

"A középeurópai irodalmak egységes, összefüggõ folyamataként való tárgyalása [...] problematikusnak látszik, mert egy ilyen irodalmiság alapfeltételei, középeurópai írók és olvasók, a múltban és a jelenben is hiányoznak. [...] A középeurópai irodalom kialakulása a jövõ eredménye lehet: a gondolatot zászlajukra tûzõ írók, tudósok munkája eredményeképp."

Az alkalmazott terminológia megtévesztõnek tetszik. Hiszen a közép-európai irodalom tételezése félrevezet; amirõl inkább volt szó, a közép-európai irodalmi tudat, annak belátása, hogy az adott nemzeti irodalom nemcsak a földrajzi elhelyezkedést tekintve, nemcsak azért (esetleg azért is!), mert a Habsburg Birodalomba tartozott valaha, közép-európai. Ilyen értelemben megírható a közép-európai irodalmi tudat története nemzeti irodalmi keretben. Erre résztanulmányok formájában történt is kísérlet az 1930-as évektõl kezdve. Ennél azonban lényegesebbnek tetszik, és valójában a kutatás ezt igyekezett megcélozni, hogy a közép-európainak mondott irodalmak összehasonlító története szülessen meg (erre tett kísérletet Gáldi László A Dunatáj irodalmi fejlõdése címû vázlatában, igaz, már 1947-ben!), s ebben a felfogásban a kapcsolattörténet nem játszik oly meghatározó szerepet, mint a kétoldali érintkezéseket, egybevetéseket elemzõ kutatásban. Amit Baróti Dezsõ jó szemmel vesz észre: a közép-európaiság fogalmi körének tisztázatlansága. Meg az is, hogy e fogalmi tisztázatlanság akadálya a továbblépésnek. Viszont korántsem teljesen reménytelen a közép-európai irodalomtörténet létrehozása. (Máig nem született meg!) Ahhoz, hogy legyen közép-európai irodalom, azt meg kell szervezni - véli Baróti Dezsõ, s lényegében ehhez hasonlót állított Németh László is akkor, amikor Közép-Európa jövõjének tervezésérõl szólt. Az általa fölvázolt Közép-Európának azonban van, létezik közös története, ez a német nyelvû Közép-Európával, a Habsburgokkal szemben élt cseh-magyar-lengyel (közös) történelemben lenne leírható. Németh többször hangsúlyozta ezt, olykor még az efféle történelemkönyv tartalomjegyzékével" is szolgált. Baróti a továbbiakban a kortársi kutatások dilemmájáról szól, hiszen az irodalom- és a kapcsolattörténészek vagy az európai szintézishez, vagy pedig a nemzeti irodalmi szintézishez szállítanak anyagot. Egyelõre nem látszik pontosan: hol törhetõ út a közép-európai szintézishez. S egyáltalában: módszerében megkülönböztetné-e bármi a világirodalmi vagy európai irodalmi szintézis munkálataitól. Aforisztikusan fogalmazza meg a kérdés summázatát a maga számára: "Tárgyában középeurópai lenne ez a kutatás, végsõ célkitûzésében európai." Amit akár úgy is lehetne érteni, hogy a regionális szintézis mintegy elõkészülete lenne-lehetne az európai szintézisnek. Ám nem csupán elõkészülete, hiszen beletartozhat a kapcsolattörténet. S itt igazán a magyar kompetencia körébe vág a magyar hatások kimutatása a szomszédos irodalmakra. Ez s a Barótinál ezt követõ okfejtés lényegében Eckhardt Sándor tézisét mondja tovább.

Az úgynevezett "közép-európai" irodalmiság vagy irodalom kérdéseire az 1930-as esztendõk óta folyamatosan érkeznek a legkülönfélébb válaszok. Milan Kunderától a szlovén Drago Janèarig, Peter Handke "meteorológiai jelenségétõl" Esterházy Péterig. A kérdést nem eldöntendõ, inkább az 1930-as évekre jelenünkbõl fényt derítendõ idézem Danilo Kiš egy fejtegetését, amellyel mintha Baróti Dezsõ kételyeit is új megvilágításba helyezné:

"Mért van az, hogy amikor a lengyel Kuszniewiczet [!] (1904) vagy például a magyar Esterházy Pétert (1950) olvasom, azonnal felismerem bennük, a kifejezésmódjukból, hogy egy valamilyen közép-európai poétika képviselõi, s emiatt olyan közelinek érzem õket? S milyen mellékzönge, miféle vibráció az, amely egy mûvet ennek a poétikának mágneses terébe helyez? Mindenekelõtt a kultúra immanens jelenléte, megannyi illúzió, reminiszcencia, az egyetemes európai örökségbõl vett citátumok alapján, a mû tudata, amely azonban mit sem von le spontaneitásából, az ironikus pátosz és a lírai kitérõk légies egyensúlya. Ez nem sok. Ez minden."26

Akár itt be is fejezhetném fejtegetésemet, hiszen ennél hitelesebb, megszenvedettebb mondatokat aligha sikerülne papírra vetni. Azonban éppen e fejtegetések utánra hagytam egy lényeges mozzanatot, amelyrõl följebb csak érintõlegesen volt szó. Nem azt hangsúlyoznám, hogy Baróti Dezsõ nem egyszeri alkalommal nyilatkozott meg a közép-európai, kelet-közép-európai problémákról, a Könyvtári Szemlében két ízben is rábukkanhatunk olyan ismertetésekre, amelyek román, illetõleg szláv kulturális jelenségeket tárgyalnak.27 Arról van szó, hogy eddig nem szenteltem annak figyelmet: Baróti Dezsõ írása a Magyarságtudomány címû folyóiratban látott napvilágot, amelynek elsõ, programadó cikkét Ortutay Gyula bevezetõ írása után Németh László fogalmazta meg, és amely cikkben Németh egy új diszciplína lehetõségét körvonalazta, a magyarságtudományét, a hungarológiáét. Dolgozatom szempontjából egyetlen - bár kardinális - tényezõt emelek ki Németh László "terv"-tanulmányából: a magyarságtudomány Közép-Európa-tudomány is, a magyarságtudománynak szerves része a szomszédos népek, a magyarsággal sok évszázadon keresztül egy államtestben élt népek kultúrájának ismerete. Németh László ezt a késõbbiekben, más hangsúlyelosztásokkal nem egyszerûen elismerte, hanem egyes részterületeket alaposabban átvilágított. Erre azonban nem abban a folyóiratban került sor, amelynek tudományos "vezércikkét" megírta. Baróti Dezsõ tehát Németh László programtanulmányához szól hozzá, úgy gondolkodott a közép-európai irodalomtörténetrõl, irodalmiságról, hogy a magyarságtudomány (vagy ha úgy tetszik: a hungarológia) egy fontos területével kapcsolatos nézeteit közölte. Ebben a kontextusban más kicsengése lesz azoknak a bekezdéseknek, amelyeknek - írtam: Eckhardt nyomában járva - a közép-európaiság magyar feladatait, kötelezettségét gondolta át. Hogy itt hatáskutatásról szólt, ez következik a korszakban használatos terminológiából, a pozitivista értelemben vett hatásnak a dialógust feltételezõ recepcióval való fölcserélése nem oly régi fejlemény. Az azonban minden bizonnyal figyelemre méltó, hogy a franciás érdeklõdésû Baróti Dezsõ a regionalitás érvényét kiterjesztette; a Szeged-európaiság kör részének tudta a közép-európaiságot. Persze, a közép-európai irodalomtörténet kérdésének fölvetése Eckhardttól, a romanistától indult el, jóllehet, a francia összehasonlító irodalomtudománytól erre kevés ösztönzést kaphatott. Inkább az a szándék jelentkezett, s ez érlelõdött tovább Baróti Dezsõ írásában, hogy a kisebb közép-európai népek mûvelõdését is a "nyugati" kultúrák közé s ezáltal az európai irodalomközi folyamatba lehessen beiktatni. Ennek útja - hitték többen - a közép-európai irodalomtörténet megalkotásán át vezethet. Hiszen, ha egyfelõl demonstráltatik, miként fogadta be a magyar mûvelõdés az angol, a francia, a német meg az olasz impulzusokat, akkor másfelõl hihetõvé válhat, miként adta tovább a kisebb közép-európai kultúráknak. Ennek tudatosítását - szintén Eckhardt nyomán - Baróti Dezsõ sem tartotta elhanyagolhatónak. A regionalitás-kutatás ekképpen a magyarságtudomány segédtudományává válhatott, de egyben kiléphetett a szûkebben megrajzolt mûvelõdési körbõl, mint ahogy ki is lépett, s egy küldetéstudat pátoszával töltõdött föl, és lett részben napi politikai jellegû, részben meg egy utópisztikus közeledés-idea átértelmezõdése - méghozzá messze nemcsak a magyar tudományosságban és irodalomban.

Baróti Dezsõnek szkeptikus, inkább feladatokat kijelölõ, kétségeket fogalmazgató írása jelzi szemléletének racionalitását. A felvilágosodás kutatójaként szerzett (viszonylag korán) nevet, és az õ felvilágosodás-fogalmába mind az érzékeny magatartás, mind pedig a rokokó-kultúra belefért. S bár tanulmányt nem írt a romantikáról, a XIX. század második felének francia és magyar irodalmáról szólva legalább is a kései romantikát korszerûtlen jelenségként minõsítette, sokkal inkább a racionalitás híve maradt. Hogy az impresszionizmust irodalmi irányzatként mutatta be, ebben egyfelõl Zolnai stilisztikai kutatásai felõl érkezhetett impulzus, másfelõl indokolta az a törekvése, hogy az igen rétegzettnek megismert modernségben föllelje Juhász Gyula helyét, egyszóval a regionalitást képviselõ költõt elválassza az uralkodónak gondolt és Ady Endre lírájával jelzett szimbolizmustól.

Baróti Dezsõ irodalomtörténész pályája a nagy lehetõségek ígéretében indult, a kortárs francia és német irodalomtudománnyal való dialógusa szerencsés módon egybeesett a magyar közép-európai, kelet-közép-európai összehasonlító irodalomtudomány fölívelésével, Zolnai Béla igyekezete, hogy nyelvészeti kutatásai mögé-mellé mûvelõdéstörténeti komponenseket vázoljon föl, szintén segítette a nyelvi mûalkotásokat értelmezõ ifjú irodalomtörténészt. Ez a pálya 1945 és még inkább 1948 után megtört, majd 1956 után a jól ismert okok miatt befejezõdni látszott. Börtönbõl való kiszabadulása után térhetett csak vissza (nem nagyon könnyen) a tudományos életbe, s folytathatta egyrészt a felvilágosodással, másrészt a klasszikus modernséggel kapcsolatos kutatásait, amelyeket Radnótiról szóló mûvei egészítettek ki. Ez a fajta diszkontinuitás, többszörös, egyáltalában nem önkéntes pályamódosulás volt a fõ oka, hogy a tudományosan eredményes pályakezdést nem követhette egy szívósabb-módszeresebb életmû-építkezés. Az a fajta, korszerûnek mondható tájékozódás, amelynek segítségével mind az (irodalom)-pszichológia, mind a stilisztika, mind pedig a közép-európai komparatisztika módszertani eljárásait máig megfontolást érdemlõen alkalmazta korai írásaiban, nem teljesedhetett ki: s például a felvilágosodás stílusaival, a rokokóval foglalkozó értekezései olykor merész, máskor inkább meghökkentõ probléma-fölvetéseik ellenére nem kapcsolódhattak be az 1960-as, 1970-es esztendõk megújuló, nemzetközi irodalomtudományos törekvéseibe. Itthon pedig Szauder József határolta el saját szemléletét (a szükségesnél talán több indulattal) a Baróti Dezsõétõl. Ami pedig a klasszikus modernségre vonatkozó újabb tanulmányait illeti, ötletekben, szellemes gondolatfutamokban ott sincsen hiány. Motívumtörténeti elemzései azonban inkább egy elõzõ korszak összehasonlító irodalomtörténeti eljárásait idézik, még akkor is (vagy azzal együtt?), ha sûrûn hivatkozik Gaston Bachelard-ra.

Mindezzel együtt Baróti Dezsõ nem méltatlan képviselõje a szegedi illetõségû, fõleg Zolnai Béla elõadásain, szemináriumain felnõtt irodalomtudományos iskolának. Mert külsõ körülmények ugyan megtörhették a pályát, valójában az életmû mégis összeállt, még ha nem egészen abban a formában és "nagyságrend"-ben, ahogy azt a pályakezdés elõlegezte. A külsõ körülmények említése mellett azonban egy általánosabb és nemcsak Baróti Dezsõre vonatkoztatható megjegyzéssel szeretném kiegészíteni a pályakép megtörésének magyarázatát. Ugyanis ez a fajta szellemtörténeti elkötelezettség, talán a korszerû bölcseleti iskolázottság hiányára vagy töredékességére visszavezethetõen, nem tartalmazta minden kétséget kizárólag a továbblépés, a megújulás lehetõségét. Sokkal inkább azt, hogy szellemes levezetések, ötletek felvillantása, valamint a sematikussá válható korszellem-keresések "irodalomtudománya" legyen. Meggondolandó, hogy az 1930-as esztendõk jól induló magyar irodalomtudósai közül sokan miért nem találtak vissza a pályakezdésben mutatkozó lehetõségeikhez, vagy miért nem tudtak módszertanilag megújulni akkor, amikor ennek már nem volt jelentõs akadálya. Kivételek bizonyára itt is akadnak; ám Baróti Dezsõ tanulmányait, könyveit olvasgatva, óhatatlanul vetõdik föl a kérdés: irodalomtudományunk újrakezdései nem annyira a nemzetközi tudományosságban oly gyakran emlegetett "válság"-jelenségekkel függnek össze, hanem azokkal a külsõ (és részben belsõ) tényezõkkel, amelyeknek eredménye tudósi pályák idõleges félresiklása, a magyar irodalomtudomány megannyi elméleti bizonytalansága. A kettõ talán összefüggésbe is hozható egymással. Az azonban bizonyos, Baróti Dezsõnek és több, az 1930-as esztendõben indult (sors)társának munkássága, gátló és vitatandó mozzanatok ellenére, nélkülözhetetlen mai, olykor nem kevésbé bizonytalan, keresõ irodalomtudományi-irodalomtörténeti munkáink számára.

Ugyanakkor a kérdéskörnek egy másik vetülete az, hogy legmaibb kritikai vitáink mily kevéssé merítenek az 1930-as esztendõkben indult kritikusok-irodalomtörténészek tévedéseibõl és eredményeibõl. Mintha (olykor úgy érzem) a teljes feledés borítaná a hatvan év elõtti irodalomtudományi kísérleteket; mintha még Thienemann Tivadar Irodalomtörténeti alapfogalmak címû könyve, a reprint-kiadás ellenére sem, kapta volna meg méltó tudománytörténeti helyét. Pedig feltehetõleg nemcsak a kritikatörténet teljesedne ki e részben elfelejtett elõdeink munkásságának feltárásakor. Regionalitás és (közép-)európaiság ma sem kevésbé idõszerû összefüggései kaphatnák meg a szükséges távlatot, mint ahogy a Széphalom szerkesztõi törekvései sok tekintetben a Tiszatáj számára szolgálhatnak tanulságul.

JEGYZETEK

  1. Dolgozatom rövidített formában 1996. október 22-én elõadásként hangzott el a Baróti Dezsõ emlékére rendezett tudományos ülésszakon. Baróti Dezsõ élete és munkássága a József Attila Tudományegyetem történetének fontos fejezete, 1956-ban õ volt a rektor, rektori tevékenységéért ítélték el, majd szabadulása után nem kaphatott egyetemi állást. Élete utolsó éveiben az Egyetem díszdoktorrá avatta. Az ülésszak beleilleszkedett az Egyetem alapításának 75. évfordulójával kapcsolatos ünnepi rendezvények sorába.
  2. Marót Károly: A klasszika-filológia válsága. Széphalom, 1928. 37-44.
  3. Zolnai Béla: Modern irodalmunk és az irodalomtudomány. Uo. 8-19.
  4. Uo. 1930. 144-146.
  5. Pukánszky Béla: A százéves magyar irodalomtudomány. Uo. 1928. 81-93.
  6. Zolnai Béla: Szóhangulat és kifejezõ hangváltozás. Szeged, 1939. Acta Litterarum ac Scientiarum Reg. Universitatis Hung. Francisco-Josephinae, Sectio Philologica, Tom. XII.
  7. "már azzal, hogy kimondtam a nevet, hatalmat nyertem fölötte, egyrészt, mert így sikerült kiszakítanom álmaimból, másrészt, mert így életet, zengõ és tárgyilagos életet nyert tõlem." Gyergyai Albert ford. Zolnai: i. m. 170.
  8. Baróti Dezsõ: Dugonics András... Szeged 1934.
  9. Uõ: Juhász Gyula. Szeged, 1933.
  10. Kenyeres Imre: Kratochfil Baróti Dezsõ: Dugonics András... Irodalomtörténeti Közlemények 1935. 208.
  11. Sõtér István: Dugonics András... Egyetemes Philologiai Közlöny, 1936. 83. Vö. még: Szinnyei Ferenc: Szegedi doktori értekezések. Irodalomtörténet, 1935. 28-29. (Óvatosan elismerõ vélemény)
  12. Szerb Antal: Az intellektuális költõ. Széphalom, 1927. 124-139.
  13. Baróti Dezsõ: Dayka Gábor. Magyarságtudomány, 1935. 238-250.
  14. Uõ: Szentjóbi Szabó László. Szép Szó, 1936. 337-344.
  15. Uõ: Dugonics, Shakespeare, Metastasio. A Színpad, 1936. 77-79.
  16. Uõ: Csokonai és a franciák. Széphalom, 1933. 104-105.
  17. Vö. még: Uõ: Estike (Jegyzet Csokonai Vitéz Mihály az Én poézisom természete c. verséhez). Szegedi Füzetek 1935. 36-43.
  18. Uõ: DOrs és a barokk. Széphalom, 1933. 77-78.
  19. Kifejtve: Barta János: Néhány szó újabb irodalomtudományunk elméletéhez. Athenaeum, 1932. 201-212.
  20. Baróti Dezsõ: Színháztörténeti kérdések egyetemeink doktori értekezéseiben. A Színpad, 1935. 105-106.
  21. Errõl részletesebben könyvemben: Kelet- és Közép-Európa között. Budapest, 1986. (Alapos bibliográfiával.)
  22. Baróti Dezsõ: A középeurópai irodalomtörténet problémái. Magyarságtudomány, 1935. 35-42.
  23. Errõl és az alábbiakról: a 21. sz. jegyzetben i. m.
  24. Zolnai Béla: Az összehasonlító irodalomtörténet mai állásáról. Minerva 1923. 70-84.
  25. Ïurišin, Dionýz a kolektív: Osobitné medziliterárne spoloenstvá 3. Bratislava, 1991. Vö. még: Literarische Polyphonie. Szerk.: Johann Strutz, Peter V. Zima. Tübingen 1996.
  26. Kiš, Danilo: Változatok közép-európai témákra. Ford.: Borbély János. In: A kételyek kora. Pozsony-Újvidék, 1994. 170.
  27. A román könyvészeti irodalomról. Könyvtári Szemle, 1935. 16. sz. 127-129.; A szegedi ferencesek könyvtára. Uo. 5. sz. 33-34.

[Elõzõ oldal] [Tartalom] [Következõ oldal]