HATÁR GYÕZÕ

A Nyugat szibarita társadalmában terjed a "kártérítés" rögeszméjének ragálya. A szibaritizmus ámokfutása ez, nemrég átcsapott az Újvilágból az angol szigetországba. Már akad rossz tanuló, aki elbukott a vizsgán, ügyvédet fogad és perli az iskolát: "a rossz oktatásért". A londoni Times december 6-i számában, a Levelek a Szerkesztõhöz c. rovatban valaki felteszi a józan-gunyoros kérdést: "nem kéne minden gyermeknek perelnie szüleit, amiért ilyen világra hozták, kitéve bizonytalanságának és halálveszedelmeinek?" Levele akkora sikert aratott, hogy még a tévén is felemlegették. Lám, még az ilyen civilizált társadalomban is akad olyan, klasszika-filológiában járatlan "öregdiák", aki nem is sejti, hogy Senecától plagizál: Vitam nemo acciperet si daretur scientibus - senki sem fogadná el az életet, ha tudná, hogy mit kap.

Verselemzés következik, nem mert versszövegeim elemzésére a jelentkezõk nem tolonganak, hanem mert - jóllehet szeretném ugyan "tisztelni a kivételt", de - semmi bizalmam hozzájuk. Jóisten c. versemet (Hajszálhíd, II. 558-59 old. München, 1970.) még 1966-ban írtam, makkegészséges 52 évesen; ám a nirvánavágy - annak legszélsõségesebb formájában - a megszületés törlésének megvágyása életkortól független, elkaphatja a költõt a halál megvágyása húszéves korában is. De már az elsõ sorban a címadó Jóistenbõl kikopik a jóság: "isten ha jó vagy hát az legyél / szemhéj légy redõtlen szemfedél". Nem új gondolat, hiszen az istenség eredendõ "jóság"-attribútumának semmiféle filozófiai megalapozása nincs; tudjuk, hogy a manichaeus egyházak és azok minden nyugati elmagzása a bogumiloktól a khatárokig az istenséget gonosz demiurgosznak tekintette, a földi világot a Sátán kontárkodásának, és a neoplatonikusok nyomán egy olyan "Létfölötti" Csudalényrõl álmodozott, kinek Isteni Kezéhez a teremtés "szennye" nem tapad. India istenei egytõl-egyig ambivalensek, hol jók, hol gonoszok, magas tetszésük, pillanatnyi szeszélyeik szerint.

Mármost akár ilyen, akár olyan e jóságában olyigen ingatag istenség, a nagy kérdés, hogy visszaveheti-e a teremtést, és benne mindazt, ami megtörtént; vagyis mintha soha nem is lett volna - megváltoztathatja-e a múltat? A szenttamási Summa szerint nem; az iszlám teológiája, a kalam viszont erre is felhatalmazza Allahot. A létnek ez a törlése, a teljes visszavétel vágya környékezi a kesergõt a második strófa indításában: "anyám ha jó vagy most visszaszülsz / és ezeríziglen megsemmisülsz". A költõ ezután sorra szólongatja hitét (mely hogy "igazhit"-e vajon, igaz voltát csak azzal bizonyíthatja, hogy segíti kibújni porhüvelyébõl a kialuvó tudatot) - tüzét (mert már azt se bánja, ha a gyehennatûz az, ami megemelkedik vele, csak a földi léten túl legyen - és a hamvvedret, ahová a vasseprõ bekaparja: rimánkodik urnájához, hogy mint jó urna, teljesítse utolsó kívánságát és legyen Tiszapart.

Innen kezdve a vers lételeme, levegõje, színtere: maga a Tisza-part Tisza-hosszat: gyermekszemmel ahogyan látta, bölcsõje ahol ringatta, csicsíjja búja. Hogy hamvai bárcsak talajsóvá válnának - bárcsak felszívódnának a fák gesztjébe, a Tisza-parti szomorúfûzek rostjain - a tiszai uszályok szalmaszál-formán bárcsak átszállítanák a túlpartra-kapaszkodót: ezért kapkod utánuk. Végül a lehetetlent kéri a Tisza-parttól: "partom ha jó vagy légy parttalan / hol a hullám a végsõ tartalom".

Innentova egy gondja van: agyonzúzni az utolsó érzülékeny góc utolsó csiklását az idegszörnyetegben, ami az ember. Semmivé rebbenteni a lét "látóhályogát", amellyel a lény öntestét-önlétét észleli, világát káprázza; kisemmizni a világ "értelmezésébõl" a nyelvet, beszüntetni a verset dünnyögõ szódögöket és alkímiájából kisemmizni az "aranycsináló" alkatrészeket, amelyekbõl a vers összeáll, hogy maga-áttûnése nyomtalan legyen: "dalom hitem anyám menjetek / urnám tüzem nincs közöm véletek". Vájtfülû olvasó nyilván észreveszi a biblikus rezonanciát, a meghökkentõ krisztusi ridegséget: Eredj, Asszony, nincs közöm véled: "Nem tudjátok, hogy eztán Atyám Házában lakozom?" (Lukács 2:49) Ugyanakkor sasszemû, magasról-figyelõ verselemzõ kell, aki észrevegye, a záróakkordban hogy mi hiányzik. A refrén csonka - a "visszavétel" sikerrel járt: a kilobbanás megtörtént. Többé se vers, se költõ, se világa, mely létét bizonyítaná.

Persze joggal kérdezhetné valaki: miért nem "Köröspart" annak, aki a Körös partján született? Miért nem "Temzepart" annak, aki élete felét a Temze partján töltötte - mit mórikálja magát ez a huncut himpellér, teszi a szépet? Honnan ez az érthetetlen ragaszkodás a Tisza-parthoz?...

Nos, kedves atyámfiai a Tisza-parton és az Úrban, isten látja öröktûzre érõ lelkemet. Nem udvarló célzattal írtam, széptevésbõl s nem úgy-és azért fogta el a Tisza-part elvesztése fölött búsongó szívemet a nirvánavágy, hogy évekkel elõre-s ilyen ravaszul "kicsináltam" volna elkívánkozásomat a Temze partjáról. A gyermekkor édes emlékei merültek fel a tudat tengermélyérõl, hogy a ráütõ rím csurom csobbanásával felszínre bukkanjanak a versben.

Hovatartozását az emberlény törzsének a "gesztje" dönti el. Ám lássátok, ítéljétek meg ti magatok: